TÉLBŐL A TAVASZBA- MAROKKÓBA EGYÉNILEG II.
Utazásunk ötödik napján korán keltünk. Reggelinket - a tojással, sajttal és mézzel töltött lepényeket, melyet az óvárosban, egy pár lépésre lévő utcácska egyik pékségekben frissen vett meg minden reggel a tulaj,- negyed 8-ra rendeltük meg, mivel 8.40-kor indult a vonatunk az újvárosi állomásról. De mivel a reggelink csak nem érkezett, fél 8-kor bőröndjeinket húzva el kellett indulnunk a Medina szűk utcáiból a Boujeloud- kapu elé, ahol taxit fogadhattunk. Könnyen megjegyezhető francia nevén Pierre, a tulaj szép lassan, ráérősen andalogva jött velünk szembe a keskeny sikátorban, hozta kis nylonzacskókban a reggelinket. Sebaj, a lepényeket átvettük, majd az első utunkba eső kávézóban megittunk egy kávét, és még időben megérkeztünk az
állomásra.
Mivel az előző napon már megvettük a jegyeket, hamarosan fel is szálltunk a 12 kocsiból álló, Marrakech-be induló hosszú gyorsvonat első osztályú fülkéjébe. Kényelmes, tiszta, és a déli órákban már kis légkondival hűtött kabinunkban így a majd nyolc órás utat sikerült a fáradság legkisebb jele nélkül megtennünk, útitársainkkal magyarul, a többi utassal angolul, vagy franciául elbeszélgetve.
Késő délután, ragyogó napfényben érkeztünk meg
Marrakechbe. A széles, pálmafákkal szegélyezett sugárúton taxival hamar az óvárosban található szálláshelyünkre értünk, ahol egy „kisebb” kellemetlenség fogadott: a riadban aznap éjszakára nem volt hely, mivel a lefoglalt szobánkat kiadták másnak. Gyors telefonálgatás és szervezés után 10 perc múlva már a szomszédos sikátorban levő, a cég tulajdonába levő másik- sokkal elegánsabb- riadban kaptunk szállást.
Mint utólag kiderült, nem a helyi arab tulajdonos volt a ludas, - ahogy akkor mi gondoltuk -, hanem a nemzetközi szállásfoglaló cég. Amikor mi már régen Marokkóban, pontosabban Fezben voltunk, mindenféle internetkapcsolat nélkül, le akarták emelni a kártyánkról a szállás ellenértékét, de mivel nem reagáltunk e-mailjükre, lemondták a foglalásunkat. Egyébként megjegyzem, a mobilomat még a budapesti repülőtéren kikapcsoltam, és csak a visszaérkezés után kapcsoltam ismét be. Az e-maileket is a 11 napos úton 3 alkalommal néztem meg: pihenni mentünk, nem az otthoni dolgok miatt idegeskedni!
Marrakech autentikus
óvárosában, a Kasbahban volt mindkét riad- szállásunk, közel a legfontosabb látnivalókhoz . Már alig vártuk, hogy barátainknak már első este bemutassuk Észak- Afrika leghangulatosabb terét, a Jemma-El-Fna-t, persze mi is szerettük volna minél előbb viszonlátni. A vad berber dobok ütemére a gembri mély húrjain játszott monoton zene, az erre táncoló berberek szilaj férfitáncai, kígyóbűvölők, majom-szelídítők, ősi berber díszruhába öltözött vízhordók (a víznek nagy becsülete volt régebben, és meg is adták a tiszteletet neki, így a városi közkutak is valóságos építészeti- szobrász műremekek), mesemondók, és persze a világ minden áruját eladni szándékozó árusok- ez a
Fna-tér. Marrakech már egy déli arab város, itt már érezhető Afrika vad hangulata, és nemcsak a sötétebb bőrű feketék, hanem a nagyobb arányban itt élő berberek miatt is. A hatalmas méretű tér közepén van a helyieknek szóló „éttermi- negyed”, ami nylonnal leborított, összetákolt asztalokra tálaló, ingatag lócánkon sűrűn egymás mellett szorongó emberek számára lett megalkotva. Előző utunkon csak egy halvacsora erejéig „mertünk” ide beülni, de most a nem kevés fehér és sárga turista társaságában betelepedtünk mi is a birka, marha és csirkehúsból készülő pecsenyék sütését óriási füstfelhővel kísérő, étel- és testszaggal kevert környezetbe, a levest fakanállal kanalazva.
Mert a harira, azaz a csicseriborsó- leves lett a mindennapos kedvencünk, és a tadzsinok, grillezett húsok, kuszkuszok számtalan variációja következett ezután, 50-60 dirhamos kétszemélyes áron. Csak a fáradság, és a két óra után már nyomasztónak tűnő tömeg irányított végül haza minket. A későesti, a hotel szabadtéri teraszán töltött beszélgetéssel, borozgatással lett vége a mozgalmas napnak.
Másnap furcsa üzenet jött barátainktól, akiknek az El-Fna tér közvetlen közelében volt a szállásuk: „Helyzet van, 12-kor találkozó a téren”. Nem tudtuk mire vélni az üzenet tartamát, minden gondolat megfordult a fejünkben. A találkozó időpontjáig azért kihasználtuk a remek időt, bejártuk a teret körülvevő
medina szukjait, titokzatos bazárjait, amelyben a fezinél szélesebbek, tágasabbak, forgalmasabbak, ezáltal kevésbe hangulatosak voltak. Az óváros eme részére Fezhez hasonlóan ezerszámra települtek a különböző portékákat árusító boltocskák. Némelyik üzlet a mieinkhez hasonló 10-15 m2-es, csempézett, neon- világítású, de zömében a 2-3 m2-es szűk, alacsony, benne csak ülve elhelyezkedhető ablak nélküli kézműves műhelyecskék a jellemzőek, ahol a mester mindenki szeme láttára alkotott. A délben sem kihalt nevezetes tér egyik kávézójába leülve megittunk egy-egy frissen facsart narancslét, és élveztük a derűs napsütés melegét az asztalka mellett, figyelve az árusokat, a nyüzsgést. Délben aztán kiderült a hír alapja,: barátaink hölgytagja megbotlott, elesett, és még nem tudni, milyen problémák lehetnek a lábával. Hajaj, ez a hír lehető legrosszabbkor jött- alapban többnapos szobafogságot jelenthet!
Délután végigjártuk Marrakech medinájának kihagyhatatlan látnivalóit, amelyek- szerencsére nincsenek túl távol egymástól. Az amoradivák és az almohádok alatt, a XI-XIII. század alatt lett igazi fővárossá Marrakech, majd a meridinák alatt Fez visszavette a vezetést, de a Szadidák alatt, - míg mi a Hunyadiak alatt a törökkel voltunk elfoglalva- , ott ők újból felvirágoztatták a várost. Négy szultánjuk és 62 további hozzátartozójuk több sírkamrában elhelyezkedő síremléke, a
Szadidák nekropolisza a mór építészet egyik csúcsa. Megtekintése kötelező. Ilyen szép megmaradását nemcsak a mostani, hanem a későbbi alaouita szultán, Moulay Ismail megóvó szerepének is köszönheti. Az
El Badi palota inkább romos épület-tömbje mégsem lehangoló látvány: hatalmas kiterjedése, megóvott falai, felújított mozaikjai Mulay El Mansour szultán (1587-1602) egykori székhelyének pompáit idézi.
A tőle nem messze fekvő
Bahia- palota viszont már a XIX. század alkotása: Szi Musza, és fia, Ba Ahmed nagyvezírek (akkori miniszterelnökök, a szultán első emberei) fényűzően díszített palotája az Andalúziában látott sevillai, granadai mór paloták méltó társa. A 8 hektáron elterülő palota hatalmas kertjeit is megcsodálhattuk, köztük a legdíszesebbet, a belső udvart a dísz-tóval. A negyedik aznapi „kötelező” a nehezen megtalálható, kissé eldugott
Ben Juseff mecset, tekintélyes, 40 m. magas minaretjével, és a mellette felépített főiskolájával, a mederszával. Persze mi csak az utóbbiba mehettünk be. Az eredetileg 1340-ben emelt épület 1565-ben kapta meg mai formáját. Hosszú gyalogjárdán érhetjük el az egyetem belső fő-udvarát, közepén a négyszögletes medencével.
Felül fa, középen gipsz- és kőfaragások, lent és a padlón aprólékos kő- és csempemozaik mellett, azaz a mór díszítés- technika itt kiegészült az udvaron gyönyörű carrarai márvány berakásokkal is, amely a belső imateremben a kettős oszlopsorokat is beborítja. Az óváros felfedezése után sikeresen átköltöztünk az eredetileg lefoglalt
Riad Dubai-ba, ahol kárpótlásul a legnagyobb, legszebben berendezett földszinti lakosztályt kaptuk meg. Annyira nem tudtunk betelni az érezhetően ránk mosolygó nap erejével, hogy egy órára felmentünk a megszokott, nyitott tetőteraszra, ahol délutáni sziesztánkat napozással egybe kötött olvasással töltöttük el. Este a szokásos szukok bejárása, apró ajándék-tárgyak megvásárlása következett. Az
alkudás folyamata a „szakirodalomban” felvázoltak szerinti volt: a kereskedő által bemondott ár tizedét- nyolcadát ajánljuk, majd ő nagyobb ugrásokkal lefelé, mi kisebbekkel felfelé haladva a reális árat, az eredeti 25-35 %-áért a portékát megvehettük. Este földijeink szálláshelyén beteglátogatásra is sor került, kiderült, szerencsére sem törés, sem ínszakadás nem történt, a zúzódás pedig a közel-jövőbeli gyógyulással vigasztalt. Este, hazafelé a kötelező El Fna- téri hangulat- feltöltekezés, majd a tetőteraszos borozgatás után későn tértünk nyugovóra.
Előző este a riad tulajdonosának segítségével béreltünk egy autót, amellyel eredetileg négyen szándékoztunk kétszer egy napos kirándulást tenni. Elsőként a
Magas- Atlasz hegyeibe, és eldugott agyagvárak, kasbahok felfedezésére , másodszor a tengerpartra, az egykori portugál gyarmathoz, Essauirába városnézésre és persze az Atlanti óceánba egyet csobbanni. Mivel a baleset miatt barátaink nem vállalták az utazást, csak mi indultunk el az első kirándulásra, az Atlaszba. Előtte informálódtunk az időjárási viszonyokról, mert nagy ritkán előfordul, hogy a 2300 m-es magasságban januárban havazik, és emiatt lezárják az országutat. Szerencsénk volt!. Reggeli után kilencre beszéltük meg a riad halljában a találkozót az autót bérbeadó cég képviselőjével, de jó kényelmes arab szokás szerint ¾ 10 lett, mire elforgathattam a fekete Renault Symbol kulcsát a szomszédos parkolóban. Mivel Marokkóban is fél 7 körül sötétedik februárban, és erős 450 km. megtétele várt ránk, igyekeznünk kellett, hogy minél kevesebbet vezessünk sötétben. A marokkói közúti, útbaigazító táblák mennyisége jóval kevesebb, mint Európában, így igencsak oda kellett figyelni mind a sofőrnek, mind a mit-fahrernek a részletes térkép figyelése mellett, hogy a városból kijövet a helyes útra térhessünk rá. Negyedórás kísérletezés után ez sikerült is, majd a feleannyiba kerülő benzin betankolása, - mely némileg kompenzálta a 385 dirhamos (egy napra 11000 Ft-os), így is olcsónak mondható bérleti költséget-, útnak indultunk. Az egyre emelkedő hegyi főúton, az N 9-esen a mindinkább szaporodó szerpentinek jelezték, hogy a három vonulatból álló Észak- afrikai hegység, a furcsamód az északi irányban fekvő Középső-, a déli fekvésű Anti- és a köztük húzódó Magas- Atlasz belseje felé közelítünk. Feleségem kilométerenként megállásra kért volna, oly sok szép tájat, érdekességet fedezett fel, de néha ellent kellett állnom. Így is legalább fél-tucatszor álltunk meg filmezni, fotózni, mielőtt felértünk a hágóra, a
Tizi-n-Tichká-ra, amely 2260 m. magasságban van. Fülünk többször is bedugult, majd kipukkant, de ezen kívül nem észleltük a több mint kétszeres Kékestető- magasságot. A lombos- erdők, a nálunk kisebb arányú fenyvesek után a bozótos növénytakaró következett, majd a 2000 m felett már csak a sziklák között fel- feltűnő kis bokrocskák, növények jelezték a magashegyi flóra jelenlétét. Eredetileg két kaszbahból, azaz sárból, agyagból épített tipikus berber épület- együttest, azaz kszárt szerettünk volna megnézni, mert korábbi utunk alatt az akkori esőzések miatt erre nem kerülhetett sor. Mire az első kasbahot, az 1800 m. magasan fekvő Teouilet várát jelző útelágazáshoz értünk, mely egysávos, hepe-hupás, max. kettes sebességben járható utat jelentett, átgondoltuk a tervünket, és kihagytuk azt.
Így is kora délután lett, mire a Világörökség részeként számon tartott kszárba,
Ait- Ben Haddou-ba érkeztünk. Mi nem a többi, holland, angol autós nyomdokain, a vár bejárathoz illesztett modern vas- hídhoz hajtottunk, hanem megálltunk egy kiépített parkolóban a falu elején, ezért az dombra épült impozáns vörös agyagvár-rendszert egy folyón való átlábalással közelítettük meg. A még egészen nem kiszáradt Ounila folyón való áthaladást a méterenként a mederbe fektetett homokzsákok segítették, de a kis berber srácok, ugyanúgy, mint idősebb társaik, az odaérkező fehér turisták pénztárcájára alapozva, profi segítségül jelentkeztek. Nem volt appelláta, mire észbe kaptam, a két kis kölyök, egyik jobbról, a másik balról „segített” az egyébként könnyen ráléphető homokzsákokon egyensúlyozni. Végül jót nevettünk utunk befejeztével a túlparton mindhárman, én pár dirhammal kevesebbel, ők ugyanennyivel többel a zsebükben. A kaszbahot elérve újabb önjelölt guide-ok hada nyomult mellénk, mi egy szerényebb külsejű, halk fiatalembert kértünk fel a kszárral való ismerkedésünkre.
Ő becsülettel végig is kalauzolt bennünket a városon, ahol a hatalmas vályogkastély 3 kaszbahjában most is élnek családok, nem is kis létszámban (kb. 70 fő). Kalauzunk elmesélte, hogy nemcsak mecset, hanem nemrég még zsinagóga is volt itt, hiszen 1967-ig zsidók is éltek itt, ami után kiköltöztek Izraelbe. A negyedik szintről, a tetőről gyönyörű kilátás nyílott az Atlasz enyhén megszelídülő (2000 m.) hegyeire. Jó órás barangolásunk a marokkói népi kultúra egyik kiemelt helyszínén, ahol az épületen kívül a neves berber ouzgita- szőnyegeket is készítik, és persze árulják is, mély nyomokat hagyott bennünk, attól függetlenül, hogy az agyagvárostól nem messze ott magaslott a nem olyan régen odaépített Aréna épülete, melyet az amerikai filmesek építettek fel a Gladiátor című film díszleteként. Ait- Ben Haddou rengeteg hollywoodi szuperprodukció- így a Nílus gyöngye, A múmia, és legutóbb a Perzsia hercege című filmek helyszínéül szolgált az elmúlt időszakban. Idegenvezetőnk is szerényen megjegyezte, hogy többi itt lakó társával egyetemben statisztaként szerepeltek jó néhány filmben, ezzel sikerült pár évre megoldaniuk anyagi gondjaikat.
Az agyagvárat elhagyva a már csak 40 km-re fekvő
Quarzazate nagyvárosba igyekeztünk, amely a tipikus ősi berber építészeti elemek mind stílusában, mind sárga színében a modern házakba való ízléses beemelésével mindenképpen hangulatosnak, az eddigi marokkói városoktól eltérőnek tűnt. A falusi kszár mellett itt megtekintettük a külső ornamentikáját tekintve művészi szinten díszített városi
Taorirt- kasbahot. Bemenni nem tudtunk (elmúlt 5 óra), de kívülről megcsodáltuk. Ez is az 1956-ig itt uralkodó Glaoua berber törzsfőnök felségterülete volt, ahol kiskirály módjára uralta a várost és környékét. A szemben levő filmmúzeumba csak bekukkantottunk: láttunk római quadrigát, Kleopátra szobrot, „életnagyságú” keresztény templomot, harci paripákat, azaz a filmgyár kellékeinek érdekesebb részeit. A helyi áruházban némi élelmet és tekintélyes feláron 2 doboz sört is vettünk, és ¼ 6-kor elindultunk hazafelé. Kiszámoltam: ha jól haladunk, a hágót még elérhetjük a koromsötétség beállta előtt, de úgy, hogy menetközben kajálunk. Nem így történt. Egy általam meg sem látott lakott területen (sivatag volt elől- hátul, jobbra- balra) leintett a területi rendőrjárőr, persze valamennyi arra járó autóssal egyetemben. Mindenki vétkezett, a 60 helyett 80 km/óra sebességgel száguldott, ennek ára 500 DH lett. Ez az összeg bizony ötnapi megélhetésünet jelentette, így igazán nem hazudtam nekik, mikor kérlelőre fogva, ezzel érveltem nekik. A rutinosan megenyhülő járőr végül 200 dirhámot kért úgy, hogy nem lesz róla papír, és hogy legközelebb jobban vigyázzunk. Alig tudta begyömöszölni a műszerfal rekeszébe a többi mellé az átlag marokkói egyhetes megélhetését biztosító nagyságrendű jattot. Hm…Már sötét volt, amire a Tichkára értünk, és még rengeteg kanyar, emelkedő valamint lejtő állt előttünk, hogy beérjünk Marrakechbe. Az út sokkal hosszabbnak tűnk visszafelé a vaksötétben, és hogy haladni tudjunk, néha bizony rá kellett tapadni a kocsival helybeli, a terepviszonyokat jobban ismerő autósra. A Marrakech előtti településeken sem lett könnyebb a dolgunk, hiszen a legtöbb motoros és gyalogos, akik össze-vissza cikáztak az utakon, nem voltak kivilágítva, ezért nagyon óvatosan és lassan kellett vezetni. Este 9-re állíthattuk le a járgányt a megbeszélt átadóhelyre, a városfal melletti parkolóba. A nagyvárosokban a világ minden kincséért sem vezetnék, csak ha nagyon muszáj, és átmenetileg, így nagyon megörültem, hogy párom kiváló emlékezőtehetségének köszönhetően, egyszeri kérdezősködés után, és nagyjából a csúcsforgalom után értünk be a kétmilliós városba.
Harmadik Marrakechi napunk délelőttjén a közelebbi lakhelyünk, a Kasbah városrész és környéke felfedezése volt a program, köztük a már említett El Mansour szultán építette
Kasbah mecset és gyönyörű élénkzöld minaretje, az összes közül a legszebb kapu, a
Bab Agnaou környéke, majd a Királyi palota, persze kívülről. A király palotái egyik városban sem látogathatóak, az épületeket és a pompázatos kerteket magas falak védik a kíváncsi tekintetek elől. A város ezen része az, ami valóban a helybelieknek szolgál, és nem a turistáknak, a kis étkezdékben, amelyeket mi is kipróbáltunk, a boltokban, a lépten-nyomon fellelhető borbélyüzletekben csak marokkóiak voltak. A Kasbah fő utcáján nagyon óvatosan lehetett haladni, mert percenként robogók száguldottak el mellettünk, egészen nagy sebességgel. A mecset után az El Fna szomszédságában emelt Marrakech- szimbólum, a
Koutoubia mecset következett, amely előtt minden egyes sétánk előtt elhaladtunk, de alaposabban nem vettük szemügyre.
Már 800 éve hallani reggelente a müezzin imára szólító hangját a tornyából, amely 1150-1180 között épült. Akkor a „könyvkereskedők mecsetje” jelzővel látták el, ami szinte hihetetlen, mivel hogy Európában akkor még csak kódexet másolgattak, könyvkereskedelemnek nyoma sem volt. A 77 méter magas minaret, melynek négyszögletes oldalai 13 méteresek, később építészeti példája lett a neves Sevillai Giralda-, és a Rabati Hasszan- toronynak. A tetején a picinek tűnő három, egymás fölé erősített aranygömb legalsó eleme 2 m. átmérőjű. A város minden szegletéből látható minaret- látogatás után, korábbi terveinknek megfelelően, elbúcsúztunk a minden igényt kielégítő csodaszép riadunkból, hogy átköltözzünk az újvárosba, az utolsó két éjszakára. Ennek oka: egyrészt a Marrakech-i újvárosban is vannak látnivalók, másrészt közelebb leszünk majd a reptérhez utolsó reggelünkön. Új szállodánk az
újváros legnyüzsgőbb részén, a
Guelíz negyedben volt, egy forgalmas sugárúton, pár lépésre a helybeli fiatalság találkozóhelyét jelentő Mc Donalds étteremtől és a modern, európai luxusmárkákat felvonultató plázától. A modern hotelben már nyoma sem volt a riádokban tapasztalható otthonosságnak, bár belsőépítészetileg felhasználták a marokkói jellegzetes motívumokat. A beköltözés után első utunk a korábbi utunkon már felfedezett híres
Majorelle- kertbe vezetett, ahol másfél napja nem látott útitársainkkal is találkozhattunk. Barátnénk lába már rövid sétákra készen állt, így a francia Yves Saint Laurent divatdiktátor által újjá és széppé varázsolt csodakert megtekintésére is. Marrakech kötelező látnivalója ez is: a gondozott díszfák, cserjék, kaktuszok, bambuszerdők, ligetek közt a fantasztikus színű „majorelle-kék” járdákon közlekedhetünk, óriási, élénk színűre festett cserepekben növényritkaságok, mesterséges tavacskák, pavilonok, padok, hidak, azaz sok szép, szemet gyönyörködtető látnivaló mellett. Nemcsak a növénykedvelők, hanem az elmerengők, a kikapcsolódni vágyok, a modern művészet kedvelői számára is ajánlott. Késő délutáni estebédünket az újváros egyik modern étteremben fogyasztottuk el: hagyományos, tálban főzött csirke-, ill- marha-tadzsint. Ez egy vastag tányérra ráhelyezett kúp alakú cserépfedővel ellátott, a kukta elvén működő edényben készül, és a mi gulyásunkhoz hasonló, de annál fűszeresebb, izgalmasabb egytálétel. A kihozatalt követő 20 percben még csak vártuk, hogy az orrunk előtt még mindig fortyogó kaja kihűljön. Merem állítani, hogy az egyik legízletesebb ebédünket fogyasztottuk el ott.
Este, az új hotelszobában egy kicsit sziesztáztunk, majd kimentünk az újvárosba, az éjszakai Marrakesht felfedezni. A Gueliz- negyed, közepén a város modern főterével igazán hangulatos, modernsége ellenére barátságos. Itt, a
November 13-a téren, a négy hatalmas pálma alatt, amelyeknek törzsére hangulatos neonégők voltak rátekerve, valami miatt rettenetesen megkívántuk a hideg, szomjat oltó Colát. A főtér minden egyes kávézóját, éttermét végigjártuk, hogy Colát ihassunk, de csak mentatea és ásványvíz szerepelt a kínálaton. A pláza alatti Carrefour francia üzletben ellenben sikeresen bevásároltunk belőle, úgyhogy az esti, teraszon eltöltött „napzártára” bor helyett jól bekóláztunk. A berber fővárosban eltöltendő utolsó napunkat újfent az újvárosnak szenteltük. A VI. Hasszán sugárúton indultunk el a már kora délelőtt is rekkenő hőségben. Ez egy széles, négysávos, nyílegyenes sugárút, melynek közepén majdnem hasonló széles parkosított, virágágyásokkal díszített gyalogút vezetett - természetesen hatalmas pálmasorok kíséretében. A Nagy Színházat, a mögötte levő Városi Múzeumot, a tartományi rendőrséget, néhány hatalmas luxushotelt és bevásárló központot elhagyva, jó másfél órai séta után Marrakech legkedveltebb parkjába, a 88 hektáros, a XIX. században épült
Menera Kertbe értünk ki. Az eredetileg olajfaliget- ma is zömében az- a városiak menekülőhelye: ide járnak pihenni, kikapcsolódni a családdal, a kedvessel, a haverokkal, a munkatársakkal, az iskolai osztállyal. Ugyan messze nem volt annyira ápolt és gondozott, mint a fezi kertek, avagy itt, a városban a Koutoubia- mecset melletti Könyvtár- park, mégis tömegeket vonz. A 200X 50 m-es vízmedence ugyan betonépítmény volt, mégis, a partján 1870-ben épített nyári lakkal együtt odacsábítja a látogatókat. Annyira sokan mégsem voltak, hogy elfedjék a napot: rohanó utunkat megszakítottuk e pavilon kapuja előtt egy órácskányi napozással, ami nekünk volt csak szenzáció: nem sokszor tehetjük ezt 26 fokos melegben február 3-án. Visszafelé a Bab Jdid mellett érintettük az óvárost, majd befordultunk a
Boulevard Yarmouk-ra, és az almohádok által 1126—27-ben épített 6-9 m. magas, másfél-2 m széles, 12 km hosszú, sárból épített világossárga várfal mellett sétáltunk vissza. Egy csoda, hogy ma is áll, és ma is ép, olyan, mint egy nemrég épített műremek. Alaposan lejártuk a lábunkat, és elfáradtunk, előrekészülve a másnapi egész-napos repülőúttal járó kényszerpihenőre. Az este persze megint az El Fna-téré, a búcsúvacsoráé, és az ajándéktárgyak vásárlásáé volt. Szerencsére mindegyikünk kapott egy órát ez utóbbi elvégzésére, így, míg nejem az ékszer- és kerámiaboltokat járta, én szétnézhettem a CD. árusok között. Találtam is kedvemre-való berber zenéket, amelyek kiválasztásában egy medina-beli ötvös-mester műhelyéből kiáradó zene segített: kérésemre felírta a népzenei stílust, én már így is kerestem. Legutóbbi ottlétünkkor azt állapítottuk meg, hogy milyen ügyes marketing-fogás ez a Jemma El Fna- téren „megrendezett” attrakció- kavalkád, mivel a külföldi turisták erre kapnak, és jön a pénz. Ez a véleményünk most alaposan megváltozott január- februárban, amikor a turisták véleményem szerint csak 10-15 %-át tehették ki a téren bámészkodóknak. A helyi lakosság apraja- nagyja tódult ki a térre, megélni a közösség ünnepét. Nem megrendezett, hanem valódi cirkusz volt ez, mégpedig a javából! A másnap reggeli taxi-rendelésnél már észnél voltunk: barátaink olyan taxit rendeltek, (Mercedes, és nem Dacia Logan, mely az állomány 90 %-a volt, és ültünk 498.000 km-t tett példányban is!!), amelybe mind a négyen, csomagostul befértünk, és nem került többe, mint az érkezéskori a családonkénti taxi-utunk. Hiába, lassan megtanultuk a helyi sajátosságokat.
Legközelebb már csak az új dolgokra fordíthatjuk a figyelmünket. Ha lesz legközelebb….
szöveg és fotók: G. K .István
