Hatvanhat - Weöres-emlékest Sebőékkel
Gróf István - Fotók: Stekovics Gáspár
Sebő Ferenc és együttese egy Weöres-emlékesttel adózott a költőről elnevezett színház Márkus Emília termében, szeptember 25-én.
Nem tudom, ki hogy van vele, de akárhány Sebő-koncerten voltam, mindig füligérő szájjal, jókedvűen hallgattam végig előadásukat. Ez jobbára a zenekarvezető összekötő szövegeinek köszönhető, annak ellenére, hogy Sebő konferanszai tudást adnak át, már-már ismeretterjesztő jellegűek, mégis teli vannak humorral, poénnal, pajkossággal.
A Weöres Sándor centenárium megünneplésének fontos állomásaként harangozta be a programot Jordán Tamás színiigazgató, majd - máshol nem lévén szabad hely, - az első sor legközepén foglalt helyet, hogy meghallgassa az előadást. Elmondta azt is, hogy Sebő Ferenccel majd fél évszázados munkakapcsolat és barátság köti össze, így nem volt nehéz meghívását realizálni.
A majd két évtizede változatlan összetételű Sebő-együttes ezen a koncerten kibővült: a Sebő Ferenc - gitár, tekerőlant, ének, Barvich Iván- tárogató, népi fúvós hangszerek, Perger László tambura, gitár összetételű banda Tímár Sára énekes-csörgődobossal, valamint a Soós Réka énekes-hegedűssel egészült ki aznap estére. A megzenésített versek előadására „optimalizált" fúvós-, pengetős- és kísérő ritmushangszer felállás ezúttal nemcsak a zenekarvezető énekét kísérte, hanem a két, az akadémia népzenei mesterszakos hallgatóiként tanuló leányénekeseket is.
Az este nagy bejelentésével nem sokáig titokzatoskodott Sebő Feri: a bevezető magyar népdalcsokor után - benne az elmaradhatatlan Hej, Dunáról fúj a szél-lel, és a folkműfajban nem megszokott fúvósimprovizációval -, felolvasta azt a levelet, melyet a költőóriás a 70-es évek elején adott át az akkor pályakezdő, ifjú muzsikusnak azzal a kitétellel, hogy azt csak 66 éves korában bonthatja ki.
Nos, a zenész, ezt megérve felbontotta azt, és felolvasta nekünk. A lényege: ha a füled már nem hall, a szemed már nem lát, a kezed már nem fog, a lábad már nem visz, akkor fordulj magadba. De vigyázz: ott benn, a táj ne legyen barátságtalan! Mintha ezt az üzenetet már évtizedekkel előtte meghallotta volna Sebő!
Akkoriban a zenész Weöres Sándorral közeli kapcsolatban volt, aki elmondása szerint mindig is közel állt a népköltészethez, a népdalokhoz. Ezt bizonyítandó, három versét megzenésítő, gyimesi táncrenddel színesített blokkot adtak elő, mely után egy kortárs költő, Varró Dániel megzenésített műve hangzott el. Sebő értelmezése szerint a megzenésített versek olyan szövegek, amelyeknek dallama van, és nem fordítva! Majd jöttek a páratlan ritmusú bolgár, délszláv, török zenék, Weöres verseire: a Jobb s bal a faun és a nimfa története, a Rongyszőnyeg, a Sára és Réka által előadott Vöröshajú lányok, majd a Karácsonyi vers.
A tavaly Kossuth-díjat kapott népzenész-zenekutató szerint a magyar költők talán egyedül viszik tovább az időmértékes verselés ókorban született hagyományait: ennek hatása ma sem az olasz, sem a görög lírában nem fedezhető fel. Sebőék kivált az anakréon versritmust használják előszeretettel, és ez gyakorta találkozik a vasi költő verseinek megzenésítéseivel. A Magyar etűdök, melyek Sebő szerint Weöres nem gyermekeknek szánt, valamint a gyerekversek, a Túl, Túl, messze túl, a Tavaszköszöntő, a kólóritmusú „ovisláger" Bóbita, vagy a legismertebb Izzik a galagonya már-már közismert feldolgozások voltak a közönség számára is.
A jó hangulatú este vége fele Sebő Ferenc eldicsekedett azzal is, hogy a neves költő csak Kodály Zoltánt és őt kérte fel egy-egy versének megzenésítésére. Kodály nem vállalta, Sebő igen: a Macskainduló az elbeszélése szerint tetszett a költőnek is. A Kodály által visszautasított Valse Triste Sebő Ferenc zenéjével szintén megszólalt a ráadásban, ugyanúgy, ahogy legvégül az Árdeli szép táncok, ezúttal az erdélyi Weöres-rajongó költő, Kovács András Ferenc tollából.
A magyar népdaléneklésben a szokatlan felhanghasználatot a 70-es évek óta az akkori Sebő együttes hozta be a zenei köztudatba: a nemrég elhunyt Halmos Béla hegedűs-énekessel - aki idén áprilisban a sárvári Évezrednyitó Beszélgetések vendége volt - ezt mesteri fokon művelték. Az est folyamán Rékáék terceltek, Iván a kvintet hozta tárogatóján, és ez így volt tökéletes. A versek közötti mezőségi csujogatások pedig visszavezettek minket az autentikus magyar népzene világába. És így lett kerek ez az este is. Köszönet érte Sebőéknek.
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2013.09.28-án
2013. szeptember 28., szombat
2013. szeptember 24., kedd
JOHN PRIMER &BOB CORRITORE: KNOCKIN' AROUND THESE BLUES
John Primer & Bob Corritore: Knockin' Around These Blues
Erőteljes, dögös chicago bluest hallhat a hallgató, ha beteszi a CD lejátszóba John Primer fekete blues gitáros és Bob Corritore fehér szájharmonikás idén nyáron a polcokra került közös albumát, a Knockin' Around These Bluest. A Mississippi államban született, de Chicagóban felnőtt, az idén a hatvankilencedik életévébe lépett Primer harmincnégy évesen már Willie Dixon híres együttesében, a Chicago Blues All Starsban szerepelt, majd Muddy Waterstől kapott muníciót további munkájához. A slide-gitározásra a blues király zenésztársa, Sammy Lawhorn tanította meg. Waters 1983-ban bekövetkezett halála után Magic Slim bandájában gitározott egészen 1992-ig, mikor szólópályára lépett. Az óta tizenhárom lemeze jelent meg, melyek közül több Blues Music Awards jelölést kapott. Corritore 1956-ban született a szeles városban, ahol Big Walter Hortont, Junior Wellst és Carey Bellt, a szájharmonika mestereit hallgatta évekig. Az arizonai Phoenix-be 1981-ben tette át a székhelyét, itt hamarosan a helyi bluesélet vezéralakja lett. A Rhythm Roots All Stars nevű zenekarával olyan nagyságokkal jammeltek együtt, mint Bo Diddley, Jimmy Rogers, Honeyboy Edwards és Robert Lockwood Jr., a mai aktuális blues sztárok közül pedig Bob Margolin, Mud Morganfield, Barrelhouse Chuck és Junior Watson, hogy csak néhány nevet említsek.
Ritka az az album, amelyen a legjobb dalok lassú, tizenkettes bluesok. Nos, ezen ezt kapjuk: a Little Walter által írt Blue And Lonesome-ban felidéződik Chicago South Side klubjainak, így a Theresa's Lounge-nek whiskygőzös, dohányfüstös hangulata, John Primer tekintélyt parancsoló slide-gitár és Barrelhouse Chuck könnyedén gördülő, de mégis kemény zongorajátékával. Ugyanez vonatkozik Robert Lockwood Jr., az első nemzedék blueszenészei közül a leghosszabb életet élt legenda Little Boy Blue címet viselő számára, ahol Primer nemcsak ragyogóan improvizál, hanem lenyűgözően énekel is. A lemezt záró Sam ’Lightnin’ Hopkins szerzemény, a Going Back Home úgyszintén csontig hatol. Ebben Bob Corritore két kőrre kap lehetőséget, majd Chuck mesterien teljesít zongoráján, hogy aztán a strófák előtt a két gitáros, John és Chris James is letegye névjegyét a rögtönzéseivel. Nagyszerű nóta Jimmy Reed dögös shuffle-ja, a The Clock, melyben Bob a brit blues fejlődésére nagy hatást gyakorolt Reed módjára a herfli felső négy lyukát fújja leginkább, a szám egyedi varázsát pedig a jellegzetes szaggatott ritmusú dobjáték adja meg. Corritore elemében van a hasonló ritmusú Cairo Bluesban ugyanúgy, mint a Harmonica Joyride című saját dalában. A pörgős, gyors bluesok jellegzetességeit kiválóan kiaknázta Willie Dixon számában (Just Like I Treat You) Bob Corritore a hajlékony, de mégis vastag szájharmonika-, Barrelhouse Chuck a virtuóz zongora- és John Primer az Elmore Jamest idéző slide-gitár szólójával. A Man Or Mouse-ban ismét Bob és Hohnerje a főszereplő, persze Primer férfiasan telt baritonja mellett.
Szerencse, hogy az urban blues megszületése és virágzása után fél évszázaddal, ilyen mesterek, ilyen mesterművekkel jelentkeznek.
Delta Groove Music, 2013
Gróf István
Megjelent a www.bluesvan.hu portálon 2013.09.24-én
Erőteljes, dögös chicago bluest hallhat a hallgató, ha beteszi a CD lejátszóba John Primer fekete blues gitáros és Bob Corritore fehér szájharmonikás idén nyáron a polcokra került közös albumát, a Knockin' Around These Bluest. A Mississippi államban született, de Chicagóban felnőtt, az idén a hatvankilencedik életévébe lépett Primer harmincnégy évesen már Willie Dixon híres együttesében, a Chicago Blues All Starsban szerepelt, majd Muddy Waterstől kapott muníciót további munkájához. A slide-gitározásra a blues király zenésztársa, Sammy Lawhorn tanította meg. Waters 1983-ban bekövetkezett halála után Magic Slim bandájában gitározott egészen 1992-ig, mikor szólópályára lépett. Az óta tizenhárom lemeze jelent meg, melyek közül több Blues Music Awards jelölést kapott. Corritore 1956-ban született a szeles városban, ahol Big Walter Hortont, Junior Wellst és Carey Bellt, a szájharmonika mestereit hallgatta évekig. Az arizonai Phoenix-be 1981-ben tette át a székhelyét, itt hamarosan a helyi bluesélet vezéralakja lett. A Rhythm Roots All Stars nevű zenekarával olyan nagyságokkal jammeltek együtt, mint Bo Diddley, Jimmy Rogers, Honeyboy Edwards és Robert Lockwood Jr., a mai aktuális blues sztárok közül pedig Bob Margolin, Mud Morganfield, Barrelhouse Chuck és Junior Watson, hogy csak néhány nevet említsek.Ritka az az album, amelyen a legjobb dalok lassú, tizenkettes bluesok. Nos, ezen ezt kapjuk: a Little Walter által írt Blue And Lonesome-ban felidéződik Chicago South Side klubjainak, így a Theresa's Lounge-nek whiskygőzös, dohányfüstös hangulata, John Primer tekintélyt parancsoló slide-gitár és Barrelhouse Chuck könnyedén gördülő, de mégis kemény zongorajátékával. Ugyanez vonatkozik Robert Lockwood Jr., az első nemzedék blueszenészei közül a leghosszabb életet élt legenda Little Boy Blue címet viselő számára, ahol Primer nemcsak ragyogóan improvizál, hanem lenyűgözően énekel is. A lemezt záró Sam ’Lightnin’ Hopkins szerzemény, a Going Back Home úgyszintén csontig hatol. Ebben Bob Corritore két kőrre kap lehetőséget, majd Chuck mesterien teljesít zongoráján, hogy aztán a strófák előtt a két gitáros, John és Chris James is letegye névjegyét a rögtönzéseivel. Nagyszerű nóta Jimmy Reed dögös shuffle-ja, a The Clock, melyben Bob a brit blues fejlődésére nagy hatást gyakorolt Reed módjára a herfli felső négy lyukát fújja leginkább, a szám egyedi varázsát pedig a jellegzetes szaggatott ritmusú dobjáték adja meg. Corritore elemében van a hasonló ritmusú Cairo Bluesban ugyanúgy, mint a Harmonica Joyride című saját dalában. A pörgős, gyors bluesok jellegzetességeit kiválóan kiaknázta Willie Dixon számában (Just Like I Treat You) Bob Corritore a hajlékony, de mégis vastag szájharmonika-, Barrelhouse Chuck a virtuóz zongora- és John Primer az Elmore Jamest idéző slide-gitár szólójával. A Man Or Mouse-ban ismét Bob és Hohnerje a főszereplő, persze Primer férfiasan telt baritonja mellett.
Szerencse, hogy az urban blues megszületése és virágzása után fél évszázaddal, ilyen mesterek, ilyen mesterművekkel jelentkeznek.
Delta Groove Music, 2013
Gróf István
Megjelent a www.bluesvan.hu portálon 2013.09.24-én
2013. augusztus 28., szerda
DAVID EGAN: DAVID EGAN
David Egan: David Egan
Az amerikai fehér bluesmenek két utat választhatnak. Vagy az autentikus blues elkötelezettjeiként igyekeznek minél jobban megközelíteni annak stílusát, hangulatát, mint azt John Hammond is kitűnően teszi még manapság is, vagy a brit John Mayall nyomdokain elindulva, a magas tenor hangot nem szégyellve, a blues interpretálását fehér ember módjára teszik. Nos, Reuben David Egan ez utóbbiak táborába tartozik, ámbár tősgyökeres amerikai. Louisiana államban, Lafayette-ben született a jövőre a hatvanat éppen betöltő, de már ősz zongorista-énekes, aki a ’90-es években komponistaként lépett ki az ismeretlenség homályából. Megírta többek között a dögös Wake Up Callt az említett Mayall, a First You Cry című dalt Percy Sledge számára, de a kivételes hangú Sledge mellett a szintén fekete soul-blues énekesek, Solomon Burke vagy Jimmy Witherspoon is megtiszteltetésnek vették tőle dalokat énekelni. A Please No More című szerzeményét a brit Joe Cocker és az egykori amerikai blues díva, Etta James is repertoárjára vette. Legutóbb 2008-ban Irma Thomas és Marcia Ball részére írt dalokat aktuális lemezeikre. Egan közben a billentyűk mögé ült, először a tradicionális cajunt a R&B, jazz, rock és zydeco muzsikával ötvöző Filé nevű formációhoz, majd a kilencfős szupergrouphoz, a Lil' Band O' Goldhoz csatlakozott. 2001 óta szólóelőadóként tevékenykedik, az elmúlt években két önálló albumot adott ki, és most, júliusban, a neve alatt, a harmadikat.
A csont nélküli, tiszta dallamokat felvonultató lemezen a zongorista, énekes és zeneszerző mellett Joe McMahan gitáros, Ron Eoff basszusgitáros és Sipos Misi (no, nem a Muzsikás prímása) dobos játszik, valamint néhány vendégmuzsikus is meghívásra került. A That’s A Big Ol' Hurt címet viselő lassú, dögös Mayallos blueszal nyit a tizenkétszámos CD, közepén David ragyogó zongora imprójával. A Call Your Children Home a funkys ritmikájával ugyancsak kitűnő dal, Lil’ Bucks Senegal ismert zydeco gitáros közreműködésével. A lemez egyik legjobbja az Outta Mississippi című őrület, amit a szintén vendégzenész Dickie Landry avantgarde szaxofon játéka tesz még érdekesebbé. Néhány lassú blues, mint a Blues How They Linger, a The Outside, a Sad Sad Satisfaction, a Rootbeer Baby mellett, melyekben Egan jazzes zongorajátéka a meghatározó, kellemes meglepetés az album talán legjobb száma, a zydeco hangszerelésű Dance To The Blues With Me. David Egan könnyű, lágy, mondhatni meleg tenorja itt kimondottan élvezetes. A One Foot In The Bayou-t David még 1996-ban írta Tab Benoit számára, de a zongoraszólóval megspékelt boogie jót tett ennek a lemeznek is. A Funky Dreams című Lil’ Bucks Senegal gitározta dal ismét a New Orleansban született zydeco stílusjegyeit viseli magán: szürreális szöveg, woodoo érzések, jellegzetes ritmusok. Kitűnő szerzemény. Két jó értelemben vett sláger is felkerült az albumra: a Dead End Friend memphisi soulos hangulatú, a lemezt záró Every Tear azonban már-már édeskés. Ez azonban nem rontja el az anyag hangulatát - azt Roosevelt Sykes szelleme uralja. Ezzel a kiadvánnyal a dalszerző David Egant utolérte a zenész David Egan. Dolgozzon még sokáig!
Rhonda Sue Records, 2013
Gróf István
megjelent a www.bluesvan.hu portálon 2013.08.28-án
Az amerikai fehér bluesmenek két utat választhatnak. Vagy az autentikus blues elkötelezettjeiként igyekeznek minél jobban megközelíteni annak stílusát, hangulatát, mint azt John Hammond is kitűnően teszi még manapság is, vagy a brit John Mayall nyomdokain elindulva, a magas tenor hangot nem szégyellve, a blues interpretálását fehér ember módjára teszik. Nos, Reuben David Egan ez utóbbiak táborába tartozik, ámbár tősgyökeres amerikai. Louisiana államban, Lafayette-ben született a jövőre a hatvanat éppen betöltő, de már ősz zongorista-énekes, aki a ’90-es években komponistaként lépett ki az ismeretlenség homályából. Megírta többek között a dögös Wake Up Callt az említett Mayall, a First You Cry című dalt Percy Sledge számára, de a kivételes hangú Sledge mellett a szintén fekete soul-blues énekesek, Solomon Burke vagy Jimmy Witherspoon is megtiszteltetésnek vették tőle dalokat énekelni. A Please No More című szerzeményét a brit Joe Cocker és az egykori amerikai blues díva, Etta James is repertoárjára vette. Legutóbb 2008-ban Irma Thomas és Marcia Ball részére írt dalokat aktuális lemezeikre. Egan közben a billentyűk mögé ült, először a tradicionális cajunt a R&B, jazz, rock és zydeco muzsikával ötvöző Filé nevű formációhoz, majd a kilencfős szupergrouphoz, a Lil' Band O' Goldhoz csatlakozott. 2001 óta szólóelőadóként tevékenykedik, az elmúlt években két önálló albumot adott ki, és most, júliusban, a neve alatt, a harmadikat.A csont nélküli, tiszta dallamokat felvonultató lemezen a zongorista, énekes és zeneszerző mellett Joe McMahan gitáros, Ron Eoff basszusgitáros és Sipos Misi (no, nem a Muzsikás prímása) dobos játszik, valamint néhány vendégmuzsikus is meghívásra került. A That’s A Big Ol' Hurt címet viselő lassú, dögös Mayallos blueszal nyit a tizenkétszámos CD, közepén David ragyogó zongora imprójával. A Call Your Children Home a funkys ritmikájával ugyancsak kitűnő dal, Lil’ Bucks Senegal ismert zydeco gitáros közreműködésével. A lemez egyik legjobbja az Outta Mississippi című őrület, amit a szintén vendégzenész Dickie Landry avantgarde szaxofon játéka tesz még érdekesebbé. Néhány lassú blues, mint a Blues How They Linger, a The Outside, a Sad Sad Satisfaction, a Rootbeer Baby mellett, melyekben Egan jazzes zongorajátéka a meghatározó, kellemes meglepetés az album talán legjobb száma, a zydeco hangszerelésű Dance To The Blues With Me. David Egan könnyű, lágy, mondhatni meleg tenorja itt kimondottan élvezetes. A One Foot In The Bayou-t David még 1996-ban írta Tab Benoit számára, de a zongoraszólóval megspékelt boogie jót tett ennek a lemeznek is. A Funky Dreams című Lil’ Bucks Senegal gitározta dal ismét a New Orleansban született zydeco stílusjegyeit viseli magán: szürreális szöveg, woodoo érzések, jellegzetes ritmusok. Kitűnő szerzemény. Két jó értelemben vett sláger is felkerült az albumra: a Dead End Friend memphisi soulos hangulatú, a lemezt záró Every Tear azonban már-már édeskés. Ez azonban nem rontja el az anyag hangulatát - azt Roosevelt Sykes szelleme uralja. Ezzel a kiadvánnyal a dalszerző David Egant utolérte a zenész David Egan. Dolgozzon még sokáig!
Rhonda Sue Records, 2013
Gróf István
megjelent a www.bluesvan.hu portálon 2013.08.28-án
2013. augusztus 4., vasárnap
Garbarek és Gurtu Haydn otthonában
GARBAREK ÉS GURTU HAYDN OTTHONÁBAN
2013. augusztus 04., Gróf István
Az idén debütáló Eszterházy Vigasságok
programsorozat részeként tartották meg a Haydn Meets Jazz hétvégét a
Sopronhoz közeli fertődi kastély kertjében.
A péntek este a Jan Garberek Group fellépéséről szólt, akik az év
mindössze 28 koncertjének egyikeként – német és svájci körútjuk
kitérőjeként- léptek fel a szemmel láthatóan alaposan kistafírungozott,
már-már nyugati minőséget szolgáltató kastély parkjának szabadtéri
színpadán.A quartettben a norvég-lengyel Jan alt- és szopránszaxin, a német Rainer Brüninghaus billentyűkön, a brazil Yuri Daniel basszusgitáron, valamint az indiai Trilok Gurtu ütősökön játszott.
Az autodidakta módon tanuló Garbarek 1961-ben, John Coltrane hatására kezdett el szaxofonozni, eleinte az avantgarde jazz felé vette az irányt. A 70-es években Keith Jarrett zongorista mellett nőtte ki magát, majd a 80-s évektől saját stílust alakított ki. Sonny Rollins után a tematikus improvizáció elkötelezettje, majd a world-zene elemeit beépítve, a szintetizátor bátor használatával a lemezeladásait a jazz műfajában addig nem ismert nagyságrendekbe emeli. A legismertebbek közül az Officium 1994-ben, a Rites 1998-ban, a Grammy-díjat meghozó In Praise of Dreams című nagylemeze 2004-ben került forgalomba. Ma a jazz, a klasszikus zene és a world-zene szintézisét műveli, és az amerikai, a brit, de a közép-kelet-európai jazz világától is egy fokkal közérthetőbb német közönségízlést szolgálja az ECM kiadó jóvoltából.
A kezdő néhány szám is inkább dal volt, így az As Seen from Above, és a többiek, melyben Jan a világon senkihez sem hasonlítható melodikus, atmoszférikus tenor, de inkább szopránszaxofon soundjával bizony megelégedést váltott ki a hallgatóság zöméből. De a jazzrajongóknak kicsit mintha túl steril lett volna ez, imprói is mintha meg lettek volna komponálva, azaz valahol a tűz hiányzott a játékából. Ugyanez vonatkozott az évtizedek óta mellette játszó billentyűsre, Brüninghausra is. A hasonló stílusban zongorázó Chris (nem Keith!) Jarrett szólókoncertjét is nehezen viseltem el tavaly, és Rainer is többnyire ezt a melankolikus, lírai hangulatot tolmácsolta. Dallamvilága, zenei struktúrája, technikája, az ezt kifejező eszközvilága bizony nem mindig kompatibilis a jazz dallamvilágával. Nemhogy szűkített, hanem sima moll, maximum moll 7 akkordok, Liszt-i futamok szóltak hét oktávon keresztül oda-vissza, néha meg egy- egy szirupos szinti-kíséret Garbarek szólója alá. Pedig a kopaszodó, szakállas német tud jazzt is játszani, és ezt például Trilok provokálta ki belőle. A koncert harmadik számában egy ragyogó kérdezz- felelek játék alakult ki, melyben a billentyűs kérdéseire a nehezebb feladatot végző indiai válaszolt temérdek ütőhangszerének zömét -dallamokat is játszva- megszólaltatva. A kopasz, apró termetű basszusgitáros tökéletesen teljesítette feladatát: ízlésesen, a kíséretnek alárendelve magát játszott, néha a klasszikus bőgő stílusában, néha a divatos funkys ritmusra tépve hangszere húrjait. De amikor jó tízperces szólóját megeresztette, derült ki, hogy hangszere valódi mestere: instrumentuma felsőbb húrjain dallamokat rögtönzött, miközben az alsóval hozta saját magának a basszust. Az est meglepetése azonban Trilok Gurtu volt, aki csodát művelt dobjai mögött. Ha a koncerten voltak az örömzenélésnek időszakai, akkor azok az Ő nevéhez fűződnek. A ritmus- kíséretben mindig a bonyolult, összetett, a sok hangszer mindegyikét kihasználó, mégis közérthető, de főleg élvezetes munkája mellett a csúcs a koncert vége felé hallható negyedórás improja volt. A szája elé rögzített kis mikrofonjába dúdolta-énekelte a tiki-taki-tak-di-di-dú dallamokat 13/8-ban, bal kezével a kongát ütötte, jobbal a dobverőt használta, a lábcin és a lábgép egészen más ritmusban zakatolt, az öt különböző hangszeren játszott más és mást. Egy csoda volt hallani őt idén nyáron másodszor, hiszen a szombathelyi Lamantin Jazzfesztivál egyik előadó sztárja is Ő volt. A modern technika segítségével felidézte az indiai természet világát is előadásában: hol süvítő szelet, hol a dzsungel madarait, hol patak csobogását (ezt egy odakészített vödör vízzel produkálta) szólaltatta meg.
A vége fele a Once I Dreamt a Tree már jazzesebben szólt, és rögtönözhettek is egy jót benne a zenészek. A koncert utolsó darabja a megint csak slágeresebb Mission: To Be Where I Am volt, melyben Garbarek a himnikus, szárnyaló, rá jellemző hihetetlen szopránszólójával köszönt el a közönségtől, és egy visszafogott, de kitűnő rögtönzést is produkált benne.
A ráadás szám eljátszása után a zenészek még a tapsvihart hallva kétszer visszajöttek és meghajoltak. Egyetlen élőszó sem a koncert közben, sem a végén, netán a zenészeket bemutatandó, nem hangzott el. Mint egy komolyzenei hangversenyen. Szép volt a koncert, de örültünk volna annak, hogyha jó lett volna. Az est fénypontja pedig mindenképpen Trilok Gortu volt.
Megjelent a www.jazzma.hu portálon
2013. július 30., kedd
Abáld szalonna vacsorára- Török Ádám & Mini Co.
Török Ádám & Mini Co. koncertje a Nádasdy-várban
Szerző: Gróf István | Fotók: Cooper | 2013-07-30
Szélsőséges időjárásunk manapság igencsak befolyásolja mindennapi ténykedésünket: nemcsak minden idők legtöbb hómennyiségét kellett idén télen ellapátolni utunkból, hanem – mint kiderült pénteken este – azt is százszor meggondolják az emberek, hogy 32 fokos melegben elmennek-e egy nyár esti koncertre. Lehet szidni persze ezért környezetszennyező elődeinket, kortársainkat, egyet azonban nem: kitűnő zenéket, jó hangosítást, kellemes hangulatot bármilyen körülmények között kaphatunk. És ezt megkaptuk mi is aznap este, a Nádasdy-vár udvarán.
Az előzenekar a funky-t, bluest, soult játszó szombathelyi Flashlike együttes volt Gombás Niki énekesnővel a frontvonalban. B. B. Kingtől a Gun’s and Roses-ig mindent játszottak, és jól: ügyes zenészek, jó torkú, pimaszul provokatív szövegeket író és előadó énekesnő, és egy kis hazai vonatkozás, Kocsis Csaba billentyűs volt erre a biztosíték.
A magyar rockzene hallhatatlanjainak egyike, a 65 éves születésnapját a 45 éves zenészi pályafutással összekötő, és erre koncertkörutat szervező Török Ádám és bandája már szürkületben lépett színpadra – a világítás hangulati elemei jótékonyan működtek már. A profi hangzás, az igényes hangszerelés a héttagú banda első akkordjait hallva rögtön kiderült. Török bácsi – ahogy magát nevezte este a zenekarvezető –, többgenerációs bandát hozott: ő és 40 éve nélkülözhetetlen társa, a zongorista Németh Karcsi a hatvanas, a trombitás-szárnykürtös Galyas László és a harmonikás Horváth Mihály a negyvenes, Pomázi Orsolya szaxofonos és Gazdag László gitáros a harmincas, míg Szőcs Gergő basszusos és Galyas Marcell dobos pedig a még fiatalabb generáció tagjai.
A Mini nemcsak slágereket hozott aznap estére: komoly, többperces, nagyívű progresszív darabok uralták a koncert első felét, így a Kolduskirály, a Nem tudom, hogy merre, a Szavak, a Körbezárt a dzsungel, melyek soulos, funkys, jazzes hangszerelésükkel igényes muzsikát szolgáltattak a nagyérdeműnek. A fúvóskórus háromtagú volt: a szaxis és a trombitás mellett a szájharmonika is rendesen tömörített a rezesekkel. Ez utóbbi két zenész, Galyas Laci és Horváth Misi pedig hangszeres rögtönzéseikkel is elkápráztattak bennünket. Horváth Karcsi játékában az állandóság, a biztos kéz adta a nagyszerűt, pedig 40 éve ugyanazzal a Roland 300-assal ugyanazon hangszínnel játszik. Igényes jazzes futamai élvezetesek, zeneszerzői munkásságát pedig majd 100 szerzemény dicséri. A ritmusszekció precízen végezte dolgát, és a koncert második felében beszálló gitáros is megmutatta, hogy a fiatalok között is van tehetséges blues-gitáros. Török bácsi pedig énekelt, fuvolázott, ritmushangszereken játszott, konferált, hangulatot csinált, azaz a hátán vitte a zenekarát. Noha ez ott nem derült ki, rengeteg munka, gyakorlás van e mögött, no meg 45 éves tapasztalat a maga 8000 fellépésével.
Ádám 1967-ben kezdte a progresszív-rock zenészséget a Mini együttes élén, és rengetegféle összetételben, a duótól a big bandig játszott / játszik, de mindig csak a saját zenéjét. Aznapi meglepetése az volt, hogy eddig még sohasem használt vokalistát maga mellett: itt a harmonikás színesítette a dalokat énekével is. Töröknek több mint száz szerzeménye jelent meg, elsőként a híres Vissza a városba nagylemezzel 1972-ben, melynek még Gross Arnold tervezte a tasakját. Erről a lemezről szólt a közismert fuvolariffekkel indító Gőzhajó, a Vissza a városba című örökzöld rock-ballada, majd a világ legszebb 1000 dala versenyében a negyedik helyen végzett 6/8-os ritmusú dal, a Kereszteslovag. Addig senki sem mondta ki azt, hogy a városban a fény mellett nyugalom van: ezeddig ez főleg a vidékre vonatkozott. Híres dalában Ádám a hippikorszak csavargásait idézi, „az út királya voltam és maradok én…” sorával ugyanúgy, mint egyszál gitárral kísérve magát kortársa, Dinnyés József is “…az országút városból kifutó kígyója nekem is kínálta aranyát…” versével. A régi szépidőkre, a ’69-es balatoni nyári koncertekre emlékezett – melyeknek az egyetemi felvételimet követő egyik estén én is szerencsés tanúja voltam Keszthelyen – a Závodi Janóval írt “…megittunk néhány üveg bort” dalával.
Szerencse, hogy Török bácsi – több kortársával ellentétben – nem vette komolyan „…kábulat nélkül mit sem ér rongy életem..” sorát, és a mai napig is muzsikál nekünk. A közönség hangulatának felturbózása a gazdag reggelijét elhadaró Lusta blues és a Hívj fel! című számokkal teljesedett ki, melyekután a Kell a barátság című örök érvényű balladájával zárták a koncertet a zenészek. Ádám bácsi jó éjszakát kívánt nekünk, és mi ezt megfogadtuk. De ehhez előzménynek az ő esti bulijuk is kellett.
megjelent a www.lathatatlansarvar.hu portálon
Szerző: Gróf István | Fotók: Cooper | 2013-07-30
Szélsőséges időjárásunk manapság igencsak befolyásolja mindennapi ténykedésünket: nemcsak minden idők legtöbb hómennyiségét kellett idén télen ellapátolni utunkból, hanem – mint kiderült pénteken este – azt is százszor meggondolják az emberek, hogy 32 fokos melegben elmennek-e egy nyár esti koncertre. Lehet szidni persze ezért környezetszennyező elődeinket, kortársainkat, egyet azonban nem: kitűnő zenéket, jó hangosítást, kellemes hangulatot bármilyen körülmények között kaphatunk. És ezt megkaptuk mi is aznap este, a Nádasdy-vár udvarán.
Az előzenekar a funky-t, bluest, soult játszó szombathelyi Flashlike együttes volt Gombás Niki énekesnővel a frontvonalban. B. B. Kingtől a Gun’s and Roses-ig mindent játszottak, és jól: ügyes zenészek, jó torkú, pimaszul provokatív szövegeket író és előadó énekesnő, és egy kis hazai vonatkozás, Kocsis Csaba billentyűs volt erre a biztosíték.
A magyar rockzene hallhatatlanjainak egyike, a 65 éves születésnapját a 45 éves zenészi pályafutással összekötő, és erre koncertkörutat szervező Török Ádám és bandája már szürkületben lépett színpadra – a világítás hangulati elemei jótékonyan működtek már. A profi hangzás, az igényes hangszerelés a héttagú banda első akkordjait hallva rögtön kiderült. Török bácsi – ahogy magát nevezte este a zenekarvezető –, többgenerációs bandát hozott: ő és 40 éve nélkülözhetetlen társa, a zongorista Németh Karcsi a hatvanas, a trombitás-szárnykürtös Galyas László és a harmonikás Horváth Mihály a negyvenes, Pomázi Orsolya szaxofonos és Gazdag László gitáros a harmincas, míg Szőcs Gergő basszusos és Galyas Marcell dobos pedig a még fiatalabb generáció tagjai.
A Mini nemcsak slágereket hozott aznap estére: komoly, többperces, nagyívű progresszív darabok uralták a koncert első felét, így a Kolduskirály, a Nem tudom, hogy merre, a Szavak, a Körbezárt a dzsungel, melyek soulos, funkys, jazzes hangszerelésükkel igényes muzsikát szolgáltattak a nagyérdeműnek. A fúvóskórus háromtagú volt: a szaxis és a trombitás mellett a szájharmonika is rendesen tömörített a rezesekkel. Ez utóbbi két zenész, Galyas Laci és Horváth Misi pedig hangszeres rögtönzéseikkel is elkápráztattak bennünket. Horváth Karcsi játékában az állandóság, a biztos kéz adta a nagyszerűt, pedig 40 éve ugyanazzal a Roland 300-assal ugyanazon hangszínnel játszik. Igényes jazzes futamai élvezetesek, zeneszerzői munkásságát pedig majd 100 szerzemény dicséri. A ritmusszekció precízen végezte dolgát, és a koncert második felében beszálló gitáros is megmutatta, hogy a fiatalok között is van tehetséges blues-gitáros. Török bácsi pedig énekelt, fuvolázott, ritmushangszereken játszott, konferált, hangulatot csinált, azaz a hátán vitte a zenekarát. Noha ez ott nem derült ki, rengeteg munka, gyakorlás van e mögött, no meg 45 éves tapasztalat a maga 8000 fellépésével.
Ádám 1967-ben kezdte a progresszív-rock zenészséget a Mini együttes élén, és rengetegféle összetételben, a duótól a big bandig játszott / játszik, de mindig csak a saját zenéjét. Aznapi meglepetése az volt, hogy eddig még sohasem használt vokalistát maga mellett: itt a harmonikás színesítette a dalokat énekével is. Töröknek több mint száz szerzeménye jelent meg, elsőként a híres Vissza a városba nagylemezzel 1972-ben, melynek még Gross Arnold tervezte a tasakját. Erről a lemezről szólt a közismert fuvolariffekkel indító Gőzhajó, a Vissza a városba című örökzöld rock-ballada, majd a világ legszebb 1000 dala versenyében a negyedik helyen végzett 6/8-os ritmusú dal, a Kereszteslovag. Addig senki sem mondta ki azt, hogy a városban a fény mellett nyugalom van: ezeddig ez főleg a vidékre vonatkozott. Híres dalában Ádám a hippikorszak csavargásait idézi, „az út királya voltam és maradok én…” sorával ugyanúgy, mint egyszál gitárral kísérve magát kortársa, Dinnyés József is “…az országút városból kifutó kígyója nekem is kínálta aranyát…” versével. A régi szépidőkre, a ’69-es balatoni nyári koncertekre emlékezett – melyeknek az egyetemi felvételimet követő egyik estén én is szerencsés tanúja voltam Keszthelyen – a Závodi Janóval írt “…megittunk néhány üveg bort” dalával.
Szerencse, hogy Török bácsi – több kortársával ellentétben – nem vette komolyan „…kábulat nélkül mit sem ér rongy életem..” sorát, és a mai napig is muzsikál nekünk. A közönség hangulatának felturbózása a gazdag reggelijét elhadaró Lusta blues és a Hívj fel! című számokkal teljesedett ki, melyekután a Kell a barátság című örök érvényű balladájával zárták a koncertet a zenészek. Ádám bácsi jó éjszakát kívánt nekünk, és mi ezt megfogadtuk. De ehhez előzménynek az ő esti bulijuk is kellett.
megjelent a www.lathatatlansarvar.hu portálon
2013. július 28., vasárnap
BUDDY GUY: RHYTHM AND BLUES
Buddy Guy: Rhythm & Blues
Jó két és félévi kihagyás után, most nyáron dobta piacra a B.B. King mellett ma is alkotó legnagyobb fekete blues legenda, Buddy Guy legújabb stúdiólemezét, mely a Rhythm & Blues címet viseli. A dupla CD tematikusan két külön anyagra válik: az első a Rhythm, ami soulos, funkys, majdhogynem slágeresebb korong, míg a Blues dalai e műfaj hagyományait követik, hiszen ízig-vérig dögös bluesok sorakoznak rajta. Mi tagadás, ez utóbbi lemezt jóval többször tettem be a lejátszóba, és nem csak azért, mert a szívem a vérbeli blueshoz húz.
Az első albumon Guy mintha több kompromisszumot tett volna a szélesebb közönségigénynek, mint kellett volna, pedig az inkább a belülről jövő, szuggesztív énekével és stílust teremtő gitárjátékéval, mint dalok szerzésével híressé vált muzsikus ezen négy szám társszerzője is. A ragyogó gitár imprókkal tarkított felvezető darabban, a Best In Townban a hetvenhat éves zenész hivatkozik tanítómesterére, Muddy Watersre, a chicago blues Elmore James, Jimmy Reed és Howlin’ Wolf mellett legkiemelkedőbb muzsikusára, akik mögött, ha nem is egész, de fél generációval később jöttek ők, a chicagói Buddy, versenytársa, Otis Rush, a memphisi B.B. King, a texasi Freddy King és a többiek. A lemez majd minden számában fúvóskórus tömörít, velőtrázó magasságokban vokáloznak a fekete lányok, mégis kevés a kiemelhető dal: mintha a CD producere, az egyébként dobokon is játszó zeneszerző, Tom Hambridge túlságosan magához ragadta volna az irányítást szerényebb teljesítményével. Üde kivétel Junior Wells Messin’ With The Kid című blues standardja, melyben meghívott előadóként a fehér rapper, Kid Rock énekel, vagy a szintén kortárs Guitar Slim szám, a Well I Done Got Over It. A ragyogó, fekete hangú fehér énekesnővel, Beth Harttal előadott duett azonban rendesen feladta a leckét Buddy-nak, a lemezen Ő is a legnagyobban és egyben legszebben ebben énekel. A Keith Urbannal közösen előadott dalukat ellenben még egyszer sem tudtam igazán végighallgatni. Sokat javít az album hangszerelésében a Hammond B3 állandó használata, azonban néha kissé régiesnek tűnt a Gibson Custom 335 gitár hangszíne.
A Blues több remek felvételt felvonultat, mint például a sodró lendületű lemezkezdő Meet Me In Chicago, mely város 1955 óta Buddy Guy otthona, és melyben ő működteti a Legend's klubot (tavalyelőtt lehetőségem adódott ellátogatni ide), a szeles város talán legnívósabb blues klubját. Rendesen megríkatja Fenderjét a Too Damn Bad-ben ugyanúgy, mint az I Could Die Happy című szerzeményben, ahogyan azt majd ötven éve folyamatosan teszi. A Never Gonna Change-ben Kevin McKendree mozgalmas zongorajátéka, a Blues Don't Care-ben Gary Clark Jr.-ral, a húszas évei végén járó fekete gitáros-énekessel karöltve a mester felelgetős éneke, míg a régi sztenderdben, a Poison Ivy-ban a T-Bone Walkeres hangszerelés kiemelendő. Az album kimagasló száma az Evil Twin című dögös lassú tizenkettes blues, amiben az Aerosmith frontembere, Steven Tyler is énekel, és aki nem egyedül jött el vendégszerepelni, hanem rock bandája két gitárosát, Joe Perry-t és Brad Whitfordot is belökte Guy kezei közé egyet-egyet improvizálni.
A hatszoros Grammy-díjas veterán blues legenda Junior Wells-szel készített híres '72-es Play The Blues, vagy a már önbizalmat nyert és merészebben kísérletező zenész 1981-es DJ Play My Blues lemezei mellé elégedetten teszem oda ezt a dupla CD-t. Ha nem is korszakalkotó, de ott a helye az örökzöldek között!
RCA Records / Silvertone Records, 2013
Gróf István
Megjelent a wwww.bluesvan.hu portálon 2013. 07.28-án
Jó két és félévi kihagyás után, most nyáron dobta piacra a B.B. King mellett ma is alkotó legnagyobb fekete blues legenda, Buddy Guy legújabb stúdiólemezét, mely a Rhythm & Blues címet viseli. A dupla CD tematikusan két külön anyagra válik: az első a Rhythm, ami soulos, funkys, majdhogynem slágeresebb korong, míg a Blues dalai e műfaj hagyományait követik, hiszen ízig-vérig dögös bluesok sorakoznak rajta. Mi tagadás, ez utóbbi lemezt jóval többször tettem be a lejátszóba, és nem csak azért, mert a szívem a vérbeli blueshoz húz.
Az első albumon Guy mintha több kompromisszumot tett volna a szélesebb közönségigénynek, mint kellett volna, pedig az inkább a belülről jövő, szuggesztív énekével és stílust teremtő gitárjátékéval, mint dalok szerzésével híressé vált muzsikus ezen négy szám társszerzője is. A ragyogó gitár imprókkal tarkított felvezető darabban, a Best In Townban a hetvenhat éves zenész hivatkozik tanítómesterére, Muddy Watersre, a chicago blues Elmore James, Jimmy Reed és Howlin’ Wolf mellett legkiemelkedőbb muzsikusára, akik mögött, ha nem is egész, de fél generációval később jöttek ők, a chicagói Buddy, versenytársa, Otis Rush, a memphisi B.B. King, a texasi Freddy King és a többiek. A lemez majd minden számában fúvóskórus tömörít, velőtrázó magasságokban vokáloznak a fekete lányok, mégis kevés a kiemelhető dal: mintha a CD producere, az egyébként dobokon is játszó zeneszerző, Tom Hambridge túlságosan magához ragadta volna az irányítást szerényebb teljesítményével. Üde kivétel Junior Wells Messin’ With The Kid című blues standardja, melyben meghívott előadóként a fehér rapper, Kid Rock énekel, vagy a szintén kortárs Guitar Slim szám, a Well I Done Got Over It. A ragyogó, fekete hangú fehér énekesnővel, Beth Harttal előadott duett azonban rendesen feladta a leckét Buddy-nak, a lemezen Ő is a legnagyobban és egyben legszebben ebben énekel. A Keith Urbannal közösen előadott dalukat ellenben még egyszer sem tudtam igazán végighallgatni. Sokat javít az album hangszerelésében a Hammond B3 állandó használata, azonban néha kissé régiesnek tűnt a Gibson Custom 335 gitár hangszíne.
A Blues több remek felvételt felvonultat, mint például a sodró lendületű lemezkezdő Meet Me In Chicago, mely város 1955 óta Buddy Guy otthona, és melyben ő működteti a Legend's klubot (tavalyelőtt lehetőségem adódott ellátogatni ide), a szeles város talán legnívósabb blues klubját. Rendesen megríkatja Fenderjét a Too Damn Bad-ben ugyanúgy, mint az I Could Die Happy című szerzeményben, ahogyan azt majd ötven éve folyamatosan teszi. A Never Gonna Change-ben Kevin McKendree mozgalmas zongorajátéka, a Blues Don't Care-ben Gary Clark Jr.-ral, a húszas évei végén járó fekete gitáros-énekessel karöltve a mester felelgetős éneke, míg a régi sztenderdben, a Poison Ivy-ban a T-Bone Walkeres hangszerelés kiemelendő. Az album kimagasló száma az Evil Twin című dögös lassú tizenkettes blues, amiben az Aerosmith frontembere, Steven Tyler is énekel, és aki nem egyedül jött el vendégszerepelni, hanem rock bandája két gitárosát, Joe Perry-t és Brad Whitfordot is belökte Guy kezei közé egyet-egyet improvizálni.
A hatszoros Grammy-díjas veterán blues legenda Junior Wells-szel készített híres '72-es Play The Blues, vagy a már önbizalmat nyert és merészebben kísérletező zenész 1981-es DJ Play My Blues lemezei mellé elégedetten teszem oda ezt a dupla CD-t. Ha nem is korszakalkotó, de ott a helye az örökzöldek között!
RCA Records / Silvertone Records, 2013
Gróf István
Megjelent a wwww.bluesvan.hu portálon 2013. 07.28-án
2013. július 17., szerda
LOVELY DAYS FESZTIVÁL WIESENBEN
Lovely Days fesztivál Wiesenben
Az elmúlt hetekben kétszer ért pozitív élmény koncertlátogatásaim során. Június 26-án, a Lamantin Jazz Fesztivál Blues napján a Főtéri sátorban egy gombostűt nem lehetett leejteni, a színpad közelében a folyosókat is az ott ülő hallgatók torlaszolták el. Ugyanez vonatkozott a július 6-i, az ausztriai Wiesenben megrendezett Lovely Days fesztiválra, ahol eddig soha nem tapasztalható tömeg jött el egy izgalmas délutánt, estét eltölteni a rangos zenészek koncertjeire.
Két okból maradt le az első komolyabb bemutatkozó banda, a Deep Purple alapító basszerosa, Nick Simper and the Nasty Habits koncertjének nagy részéről körmendi - csákánydoroszlói - sótonyi különítményünk. Miután gyorshajtás miatt elég sokat vesződött velünk az osztrák rend őre egy burgenlandi falú szélén, megérkezésünk helyszínén döbbentünk rá a szomorú tényre: Sold out! - nincs jegyeladás, azaz megtelt az Ottakringer Arena tízezer állóhelynél is többet rendelkezésre bocsátó helyszíne.
Erős félóránkba került, míg mind a négyen, különböző fortélyok bevetése után, végre a sátorban lehettünk. Egypár, így a nagy korai Purple sláger, a Hush meghallgatása után Nick csapata levonult, és a hazai gyakorlatban ismeretlen gyorsasággal, félórás gyors átszerelés után átadta helyét az egykori Family együttes énekese, Roger Chapman and the Shortlist bandájának. Ámbár Chappo zenekarában a basszeros is, a szaxis-harmonikás is az eredeti felállásból jött, azaz jó 60 felettiek voltak az énekessel együtt, mégsem rengették meg a hallgatóságot. A rock mainstream vonalán zenélő csapat egyedüli értéke valóban Chappo hangja volt - a többiek korrekten lekísérték a főnököt. A Shadow On the Wall című közismert, Mike Oldfielddel közösen előadott dala, a Sixteen Tons című originál, majd a Rolling Stones Let's Spend the Night Together című őrülete aztán meghozta a hangulatot.
Utánuk jött többünk számára az est fénypontja, a ’60-as, ’70-es évek nagy brit blues-rock mestereinek máig aktív és termékeny énekese, orgonistája, gitárosa, Steve Winwood és zenekarának bemutatkozása. Winwood 1963-ban a rhythm & bluest játszó Spencer Davis Groupban kezdett, ott lett világhíres, majd négy év múlva az art-rock felé forduló Traffic együttesben, valamint a világ talán legnagyobb neveiből verbuválódott Blind Faith nevű zenekarban érte el karrierje csúcsát. Mára két Grammy-díjat is magáénak tudhat az egykori csodagyerek-zenész. Azóta 10 albumot adott ki szólóban, és 65 éves kora ellenére napjainkban is folyamatosan turnézik. Öttagú bandájában latin volt a dobos, néger a bongós-kongás, és elmaradhatatlan a Jim Capaldi zenésztársa utódjául szegődő fuvolista- szaxofonos posztja, amit ezúttal a fiatal Paul Booth személyesített meg. Ő ugyanolyan méltó társa volt Steve Winwoodnak a koncert folyamán, mint a kalózkendős José Neto gitáros, aki, ha nem a főnök szólózott, átvette a rögtönzés jogát, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére. A Rainmaker című dalukkal kezdtek, és hiába sütött kint hét ágra a nap, bizony a zene - csodával határos módon, a fuvolaszólónak köszönhetően - a borongós esőt idézte meg a színpadon.
Steve a biedermeier stílusú, - feltételezem - 40 éve bejáratott Hammond orgonája mögött ült, énekelt, bal lába pedáljával hozva a basszust. Az I'm a Manben máris eleresztett egy hatalmas orgonaimprót állandóan pörgő-zörgő ritmuskísérete segítségével. Majd jöttek a Traffic és Faith korabeli dalok, a dögös Had To Cry Today, aztán amikor már előrejött gitározni, a lírai Can't Find My Way Home, a Mr. Fantasy, melynél Winwood énekére borsózott a hátunk. A ’80-as évek terméséből a latin hangulatú, már-már Santanás hangszínű Higher Love kergetett minket majdnem őrületbe, hogy végül a régi Spencer slágerekkel, a Keep On Runninggal és a Gimme Some Lovinnal köszönjön el tőlünk az igényes blues-rock óriása. Steve Winwood 46 éve sztár, de szerényen, alázattal, pózoktól mentesen köszönte meg tetszésnyilvánításunkat. Az újságírói szenzációt az jelentette, hogy a később színpadra lépő amerikai szupercsapat, a ZZ Top basszgitárosa, Dusty Hill a színpad egyik zugában leskelődve élvezte végig brit kollégája zenei teljesítményét.
Alig 30 perc elmúltával a sátor alatt egy gombostűt nem lehetett leejteni: a brit boogie-rock legnépszerűbb bandája, a szintén négy évtizede a népszerűség csúcsán élvezkedő Status Quo következett. Hát, mit mondjak, zongorázni lehetett a különbséget az előző és a mostani zene minősége között. A darálós, gyors boogie-k dögösen, vérkorbácsolóan következtek, mindenki lába egyszerre dobogott, a hangulat a tetőfokára hágott. A Whatever You Want, a Paper Lane, az Again, Again, a Just Supposin és a többiek egymás után pörögtek, csak hát a színvonal esett egy kicsit: egyiknél 70-et, a másiknál 110-et ütött a metronóm, az I-IV-V fok azonban kíméletlenül ismétlődött. 1986-ban, mikor először hallottam őket Pesten, még jobban belelovaltam magam az élvezetbe. Ezúttal azonban alig vártam, hogy jöjjön egy lassú szám. Nos, ez is eljött, e kései sláger, az In the Army Now valóban egy igényesebb dal. Francis Rossi és Rick Parfitt gitáros-énekesek ’67, Andy Brown zongorista-gitáros 1976 óta a banda meghatározó tagja, a basszeros és a dobos ellenben új fiúk, akik precízen zenélve-mozogva beleilleszkedtek a csapatba. Rossinak három dolog miatt bocsátok meg: egyrészt az a kevés gitár rögtönzés, ami az előadáson elhangzott, az ő nevéhez köthető. Kopaszodó fejét a rockszakmában eléggé elítélendő módon se kalappal, se sapkával, se kendővel el nem fedte, és az utolsó: talán 8 gyermeke felnevelése érdekében, a mai napig lelkesen muzsikál, belead apait-anyait. Rick Parfittnak, a kísérőgitárosnak azonban nincs mentsége: a 3 akkordot lefogni tudó gitárosoknak ki kellett volna kopnia a zenei életből a ’60-as évek végén. Ő csak egy ügyes túlélő. Végül is a Status Quo két originál amerikai rock 'n' rollal, Chuck Berry Rock 'n' Roll Music és a Johnny B. Goode című számaival rendkívül hatásosan búcsúzott.
Az est záró zenekara az újvilági ZZ Top volt, akik szintén a ’70-es évek elején alakultak, de mára az egyik legnagyobb rocksztárokká nőtték ki magukat. Amerikaiak lévén, már a kezdetkor nagy volt a show: vetített képernyőn spotokat, videoklipeket, illetve élőben a bandát mutatták. A Billy Gibbons - gitár, ének, Dusty Hill - basszus, ének és Frank Beard - dobok összetételű texasi csapat közel négy évtizede kezdetben blues, majd hard rockot muzsikál ebben az összetételben. Kissé anakronisztikus volt, ahogy a 40 centis szakállukkal, az elengedhetetlen, arcukat sohasem mutató napszemüvegükkel, hosszú hajukkal, vad, kemény gitárzenéjükkel - az amerikai elvárásoknak megfelelve - egyszerre párban táncolnak, mozognak, roggyantanak. Pláne, ha plüssmaciként plüssgitárokon játszanak. Mindenesetre az előbbi bandánál színesebben, zeneileg igényesebben, de Winwoodék produkciójától még mindig fényévnyi távolságban mérhető zenéjükkel jó hangulatot teremtettek az osztrák rockfesztivál résztvevőinek. Nagy slágereik, a Gimme All Your Lovin', a Legs ugyanúgy elhangzottak, mint a korai dögös dalok, a Tube Snake Boogie, a Tush vagy a Sharp Dressed Man. Külön köszönet illeti őket, hogy Jimi Hendrix-re emlékezve lenyomták a hallhatatlanul virtuóz Foxy Lady-t is. A már éjfél után befejezett előadásukat ők is klasszikus rock 'n' rollal, Elvis Presley Jailhouse Rock című dalával zárták. Jó volt ezúttal nyolcadszor is elmenni a közeli osztrák fesztiválfaluba: Eric Burdon, B.B. King, Van Morrison, Jeff Beck, Neil Young, a Deep Purple, Keith Emerson és sok más nagyágyú után ismét olyan előadókat sikerült meghallgatnunk, akiket itthon nem, vagy jóval több utánjárással érhettünk volna utol. Jövőre ugyanitt, de már előrevett jegyekkel - a viszontlátásig!
Szöveg és fotó: Gróf István
Megjelent a www.bluesvan.hu portálon 2013.17.17-én
Az elmúlt hetekben kétszer ért pozitív élmény koncertlátogatásaim során. Június 26-án, a Lamantin Jazz Fesztivál Blues napján a Főtéri sátorban egy gombostűt nem lehetett leejteni, a színpad közelében a folyosókat is az ott ülő hallgatók torlaszolták el. Ugyanez vonatkozott a július 6-i, az ausztriai Wiesenben megrendezett Lovely Days fesztiválra, ahol eddig soha nem tapasztalható tömeg jött el egy izgalmas délutánt, estét eltölteni a rangos zenészek koncertjeire.
Két okból maradt le az első komolyabb bemutatkozó banda, a Deep Purple alapító basszerosa, Nick Simper and the Nasty Habits koncertjének nagy részéről körmendi - csákánydoroszlói - sótonyi különítményünk. Miután gyorshajtás miatt elég sokat vesződött velünk az osztrák rend őre egy burgenlandi falú szélén, megérkezésünk helyszínén döbbentünk rá a szomorú tényre: Sold out! - nincs jegyeladás, azaz megtelt az Ottakringer Arena tízezer állóhelynél is többet rendelkezésre bocsátó helyszíne.
Erős félóránkba került, míg mind a négyen, különböző fortélyok bevetése után, végre a sátorban lehettünk. Egypár, így a nagy korai Purple sláger, a Hush meghallgatása után Nick csapata levonult, és a hazai gyakorlatban ismeretlen gyorsasággal, félórás gyors átszerelés után átadta helyét az egykori Family együttes énekese, Roger Chapman and the Shortlist bandájának. Ámbár Chappo zenekarában a basszeros is, a szaxis-harmonikás is az eredeti felállásból jött, azaz jó 60 felettiek voltak az énekessel együtt, mégsem rengették meg a hallgatóságot. A rock mainstream vonalán zenélő csapat egyedüli értéke valóban Chappo hangja volt - a többiek korrekten lekísérték a főnököt. A Shadow On the Wall című közismert, Mike Oldfielddel közösen előadott dala, a Sixteen Tons című originál, majd a Rolling Stones Let's Spend the Night Together című őrülete aztán meghozta a hangulatot.
Utánuk jött többünk számára az est fénypontja, a ’60-as, ’70-es évek nagy brit blues-rock mestereinek máig aktív és termékeny énekese, orgonistája, gitárosa, Steve Winwood és zenekarának bemutatkozása. Winwood 1963-ban a rhythm & bluest játszó Spencer Davis Groupban kezdett, ott lett világhíres, majd négy év múlva az art-rock felé forduló Traffic együttesben, valamint a világ talán legnagyobb neveiből verbuválódott Blind Faith nevű zenekarban érte el karrierje csúcsát. Mára két Grammy-díjat is magáénak tudhat az egykori csodagyerek-zenész. Azóta 10 albumot adott ki szólóban, és 65 éves kora ellenére napjainkban is folyamatosan turnézik. Öttagú bandájában latin volt a dobos, néger a bongós-kongás, és elmaradhatatlan a Jim Capaldi zenésztársa utódjául szegődő fuvolista- szaxofonos posztja, amit ezúttal a fiatal Paul Booth személyesített meg. Ő ugyanolyan méltó társa volt Steve Winwoodnak a koncert folyamán, mint a kalózkendős José Neto gitáros, aki, ha nem a főnök szólózott, átvette a rögtönzés jogát, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére. A Rainmaker című dalukkal kezdtek, és hiába sütött kint hét ágra a nap, bizony a zene - csodával határos módon, a fuvolaszólónak köszönhetően - a borongós esőt idézte meg a színpadon.
Steve a biedermeier stílusú, - feltételezem - 40 éve bejáratott Hammond orgonája mögött ült, énekelt, bal lába pedáljával hozva a basszust. Az I'm a Manben máris eleresztett egy hatalmas orgonaimprót állandóan pörgő-zörgő ritmuskísérete segítségével. Majd jöttek a Traffic és Faith korabeli dalok, a dögös Had To Cry Today, aztán amikor már előrejött gitározni, a lírai Can't Find My Way Home, a Mr. Fantasy, melynél Winwood énekére borsózott a hátunk. A ’80-as évek terméséből a latin hangulatú, már-már Santanás hangszínű Higher Love kergetett minket majdnem őrületbe, hogy végül a régi Spencer slágerekkel, a Keep On Runninggal és a Gimme Some Lovinnal köszönjön el tőlünk az igényes blues-rock óriása. Steve Winwood 46 éve sztár, de szerényen, alázattal, pózoktól mentesen köszönte meg tetszésnyilvánításunkat. Az újságírói szenzációt az jelentette, hogy a később színpadra lépő amerikai szupercsapat, a ZZ Top basszgitárosa, Dusty Hill a színpad egyik zugában leskelődve élvezte végig brit kollégája zenei teljesítményét.
Alig 30 perc elmúltával a sátor alatt egy gombostűt nem lehetett leejteni: a brit boogie-rock legnépszerűbb bandája, a szintén négy évtizede a népszerűség csúcsán élvezkedő Status Quo következett. Hát, mit mondjak, zongorázni lehetett a különbséget az előző és a mostani zene minősége között. A darálós, gyors boogie-k dögösen, vérkorbácsolóan következtek, mindenki lába egyszerre dobogott, a hangulat a tetőfokára hágott. A Whatever You Want, a Paper Lane, az Again, Again, a Just Supposin és a többiek egymás után pörögtek, csak hát a színvonal esett egy kicsit: egyiknél 70-et, a másiknál 110-et ütött a metronóm, az I-IV-V fok azonban kíméletlenül ismétlődött. 1986-ban, mikor először hallottam őket Pesten, még jobban belelovaltam magam az élvezetbe. Ezúttal azonban alig vártam, hogy jöjjön egy lassú szám. Nos, ez is eljött, e kései sláger, az In the Army Now valóban egy igényesebb dal. Francis Rossi és Rick Parfitt gitáros-énekesek ’67, Andy Brown zongorista-gitáros 1976 óta a banda meghatározó tagja, a basszeros és a dobos ellenben új fiúk, akik precízen zenélve-mozogva beleilleszkedtek a csapatba. Rossinak három dolog miatt bocsátok meg: egyrészt az a kevés gitár rögtönzés, ami az előadáson elhangzott, az ő nevéhez köthető. Kopaszodó fejét a rockszakmában eléggé elítélendő módon se kalappal, se sapkával, se kendővel el nem fedte, és az utolsó: talán 8 gyermeke felnevelése érdekében, a mai napig lelkesen muzsikál, belead apait-anyait. Rick Parfittnak, a kísérőgitárosnak azonban nincs mentsége: a 3 akkordot lefogni tudó gitárosoknak ki kellett volna kopnia a zenei életből a ’60-as évek végén. Ő csak egy ügyes túlélő. Végül is a Status Quo két originál amerikai rock 'n' rollal, Chuck Berry Rock 'n' Roll Music és a Johnny B. Goode című számaival rendkívül hatásosan búcsúzott.
Az est záró zenekara az újvilági ZZ Top volt, akik szintén a ’70-es évek elején alakultak, de mára az egyik legnagyobb rocksztárokká nőtték ki magukat. Amerikaiak lévén, már a kezdetkor nagy volt a show: vetített képernyőn spotokat, videoklipeket, illetve élőben a bandát mutatták. A Billy Gibbons - gitár, ének, Dusty Hill - basszus, ének és Frank Beard - dobok összetételű texasi csapat közel négy évtizede kezdetben blues, majd hard rockot muzsikál ebben az összetételben. Kissé anakronisztikus volt, ahogy a 40 centis szakállukkal, az elengedhetetlen, arcukat sohasem mutató napszemüvegükkel, hosszú hajukkal, vad, kemény gitárzenéjükkel - az amerikai elvárásoknak megfelelve - egyszerre párban táncolnak, mozognak, roggyantanak. Pláne, ha plüssmaciként plüssgitárokon játszanak. Mindenesetre az előbbi bandánál színesebben, zeneileg igényesebben, de Winwoodék produkciójától még mindig fényévnyi távolságban mérhető zenéjükkel jó hangulatot teremtettek az osztrák rockfesztivál résztvevőinek. Nagy slágereik, a Gimme All Your Lovin', a Legs ugyanúgy elhangzottak, mint a korai dögös dalok, a Tube Snake Boogie, a Tush vagy a Sharp Dressed Man. Külön köszönet illeti őket, hogy Jimi Hendrix-re emlékezve lenyomták a hallhatatlanul virtuóz Foxy Lady-t is. A már éjfél után befejezett előadásukat ők is klasszikus rock 'n' rollal, Elvis Presley Jailhouse Rock című dalával zárták. Jó volt ezúttal nyolcadszor is elmenni a közeli osztrák fesztiválfaluba: Eric Burdon, B.B. King, Van Morrison, Jeff Beck, Neil Young, a Deep Purple, Keith Emerson és sok más nagyágyú után ismét olyan előadókat sikerült meghallgatnunk, akiket itthon nem, vagy jóval több utánjárással érhettünk volna utol. Jövőre ugyanitt, de már előrevett jegyekkel - a viszontlátásig!
Szöveg és fotó: Gróf István
Megjelent a www.bluesvan.hu portálon 2013.17.17-én
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)








