REFORMÁCIÓ- ELLENREFORMÁCIÓ

EZREDVÉGI BESZÉLGETÉSEK: REFORMÁCIÓ- ELLENREFORMÁCIÓ

A sorozat egyik legsúlyosabb, legtartalmasabb előadását hallottuk Kálmán Attilától, az Antall kormány oktatási államtitkárártól, aki jelenleg a pápai Református Kollégium igazgatója. Tanárhoz illó módon, az alapfogalmakkal kezdte. Németh Lászlót idézve: a kultúra az életet vezető elv, afféle belső mágnes, amely egy embercsoportot irányít. Kultúra nincs transcedentia, Isten, Istenkeresés nélkül. A hit nem egyenlő a tudás hiányával, a hit ellentéte a hitetlenség. A hit ajándék, nem adható és tanulható, csak élmény által szerezhető meg. Az egyház elsősorban lelki közösség.

A protestantizmus lényege: személyes kapcsolat Istennel, nem kellenek közvetítők, szentek. Ennek módja a Biblia rendszeres napi olvasása. A Bibliát az élet zsinórmértékéül fogadja el, az üdvösség a Kegyelem által van. Predestináció: eleve elrendeltség, Isten kiválaszt embereket, akik alkalmassá válnak a feladatra. A keresztény felekezetek közti legfőbb különbség az Úrvacsorában van. 1. katolikus: az ostya és a bor átváltozik Krisztus testévé. 2. Luther: az ostyában és a borban Krisztus teste jelenvaló, mert Ő mindenütt jelenvaló 3. Zwingli szerint, aki a Református Egyház igazi megalapítója: a hit a lényeg és nem a jegyek. 4. Kálvin szerint a Szentlélek munkája a döntő.
A reformáció a reneszánsszal egy időben lépett fel. Kedvezett neki a politikai és gazdasági helyzet, a pápaság romlása és lezüllése. Ámbár a pápaság által beszedett pénzekből olyan maradandó értékek is keletkeztek, mint a római San Pietro és a Vatikáni Múzeum. Teológiai szempontból fontosak a Biblia újrafordításai. Luther 1517-ben szögezte ki Wittenbergben a 95 pontot és 1522-ben már kész volt a német fordítás. Mert a napi bibliaolvasáshoz anyanyelvű szöveg kellett és iskolák is. Mindez a pápai átok és a wormsi birodalmi gyűlés ellenében, ahonnan az új hit képviselői kivonultak. Innen a nevük is: protestáns. Az elődök közül megemlítendő Rotterdami Erasmus humanista tevékenysége. Jelentős alak volt még Melanchton, aki Pál rómaiakhoz írt levelét elemezte.
A református egyház igazi megalapítója Zwingli tábori pap volt, harctéri és pestis- járványbeli élményei voltak rá döntő hatással. A templomokból 350 évre eltávolította a képeket és az orgonát. Szerinte a keresztségben nem a víz ment meg, hanem a gyülekezet és a szülők gondoskodása. A református és az evangélikus egyház között igazából eltérés csak az Úrvacsorában van. Szó esett még Kálvin fő művéről, az Instuticióról, Bullinger II. helvét hitvallásáról és a heidelbergi kátéról.
A reformáció nemcsak világmértékben volt pozitív jelenség, hanem a három részre szakadt Magyarország szempontjából művelődéstörténetileg is. 21 nyomdából 20 volt protestáns és a szerzők többsége. Megemlítendő a magyar nyelvű Károli- féle Vizsolyi Biblia, 1541-ben Sárváron Sylvester János működése. 168 iskolából 134 volt protestáns. Jeles iskola volt Pápán, Debrecenben, Sárospatakon, Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen, stb. 1517-ben, Luther fellépése után 14 évvel, 1531-ben Pápán már református iskola volt. Ők támogatták a szegény, tehetséges diákokat, az idősebb diákok is tanítottak, később pedig keresményükből és a régi diákok támogatásával külföldre mentek. Így terjedtek el Luther és Kálvin tanai.
Az ellenreformáció a régit akarta visszaállítani és ez kemény harcokhoz vezetett. Erdélyben a tordai országgyűlés kimondta a szabad vallásgyakorlást. Ezalatt megerősödtek a szerzetesrendek, melyek a vezetőrétegeket akarták megnyerni. Piaristák, jezsuiták, 1609-ben alakultak meg az Angol kisasszonyok. A pozsonyi törvényszékre idézett 89 prédikátorból 41-et gályarabságra ítéltek, ebből 15 a sárvári vár pincéjében raboskodott. A hatalom megrontja az embert. Ez alól nem volt kivétel Kálvin sem, aki felelős Miguel De Servatus, az unitárius egyház alapítója és a kis-vérkör felfedezője haláláért.

A reformációnak a katolikus egyház is sokat köszönhet, mert a "konkurencia" őt is megújulásra késztette. A magyar irodalom jeles protestáns alakjait nem soroljuk fel terjedelmi okok miatt, de Pázmány Péternek, az ellenreformáció vezéralakjának erős ellenfelekkel kellett szembenéznie.
Antall József véleménye: a magyar nép nem lenne olyan, ha nem lett volna reformáció.
A kérdések között szó esett a jelenlegi felekezeti megoszlásról: kat:65-67%, ref: 20-21 %, ev: 6-7 %. Míg a katolikus- református arány kb. 3:1, addig az általuk birtokolt ingatlanok aránya 11:1. Pontos adatok nyerése egy népszámlálás dolga lenne. Vallásszociológusok nyilatkozataiból ismert, hogy az igazán aktív vallásgyakorlók száma egy- egy felekezeten belül 10-12 %. Az előadó véleménye még az is, hogy az egyháznak részt kell venni a közéletben, de a pártpolitikában nem. Tartalmas előadást hallottunk, talán sikerült belőle valamit visszaadni.

dr. Desits Imre
Fotók: Novák Zsuzsa
Megjelent a Sárvári Hírlap XII. évfolyamának 9. számában, 2000. május 5-én

DIÁKÍRÓK, DIÁKKÖLTŐK TALÁLKOZTAK SÁRVÁROTT

DIÁKÍRÓK, DIÁKKÖLTŐK TALÁLKOZTAK SÁRVÁROTT

A diákírók, diákköltők immár 23. alkalommal találkoztak az idén Sárvárott. Az országos rendezvény megnyitójára ezúttal is a Tinódi- emlékoszlopnál került sor a Várparkban. Az április 12-ei ünnepélyen Gróf István alpolgármester köszöntötte a jelenlevőket, köztük az ifjú tollforgatókat. Hangsúlyosan szólt két ünnepünk- a Költészet Napja és a Magyar Nyelv Hete- fontosságáról, majd örömének adott hangot, hogy ezúttal minden korábbinál nagyobb létszámban képviseltetik magukat az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki fiatalok.
Az őt követő Papp Márió - költő- szerkesztő- gondolatai közt azt is megemlítette, hogy épp 25 éve annak, hogy először vehetett részt a sárvári találkozó egyikén, s azóta folyamatosan tagja a diákköltők, diákírók munkáit bíráló- segítő zsűrinek. Keresetlen szavakkal köszöntötte a "magyarság legszebb és legészrevétlenebb ünnepét" követő napon ő is a Sárvárra érkezett ifjú reménységeket, majd azt fejtegette, hogy észrevétlenül, de munkával szeretnének ünnepelni, egymásra figyelni, s azzal folytatta, hogy mindez nem lett volna lehetséges az önkormányzat, a gimnázium és az Írók Szakszervezetének áldozatvállalása nélkül. Végezetül ismét a meghívottakhoz szólt, köszönetet mondott nekik, hogy gondolataikat le merték írni, s azt a zsűri rendelkezésére bocsátották.
* * *
Az első országos találkozó 30. évfordulóján rendezett program minden eddiginél hosszabb volt, a résztvevőknek a műhelymunka mellett arra is volt idejük, lehetőségük, hogy ismerkedjenek Sárvárral, s a megye jelentősebb városaival, tájaival. Az eredményhirdetésre, a záróműsorra április 16-án, vasárnap került sor. A díjazottak munkáiból következő lapszámunkban közlünk válogatást.

-M-
Megjelent a Sárvári Hírlap XII. évfolyamának 8. számában, 2000. április 21-én

NÉMET MASZLAG, TÖRÖK ÁFIUM

EZREDVÉGI BESZÉLGETÉSEK-NÉMET MASZLAG, TÖRÖK ÁFIUM

Ezzel a címmel tartotta előadását Bessenyei József miskolci történész professzor a XVI-XVII. századi Magyarországról. Az ország romlása Mátyás halálával, 1490 után kezdődött. A nemesség vérszemet kapva visszaállította a régi rendet, megszűnt az erős központi hatalom. Közben a török betört az országba, a támadások egyre gyakoribbak lettek, védelmi rendszerünk, a végvárak pedig gyengék. Szelim szultán halála után új szerződésekre volt szükség, de a török követtel nem megfelelően tárgyaltak és az új szultán, Szulejmán megtámadta az országot, nevezetesen Nándorfehérvárt.
A várnak két kapitánya volt, az ifjú Török Bálint öröklött jogon és az öreg Hédervári Lőrinc. Utóbbi egyszerűen megszökött. Török Bálint pedig bizonyos anyagi követelései miatt nem engedte be a királyi katonaságot a várba. Végül ő is megszökött. A Budáról indított csapat nehezen jött össze, rossz volt a mozgósítás. Mire a helyszínre értek, a 150 védő másfél hónap harc után feladta a várat. Ez volt 1521-ben, 5 évvel később ugyanilyen széthúzás és pártoskodás vezetett a mohácsi vereséghez. Amikor is II. Lajos volt a király, felesége pedig Habsburg Mária, az országos főkapitány Tomori Pál. Nagy nehezen összeszedtek 40-50 ezer embert. Ez egy rosszul felszerelt nemesi hadsereg volt, míg a törököknek volt kb. 50 ezer jól képzett janicsár és ugyanennyi lovas. A nevezetes napon farkasszemet nézett egymással a két had, de nem harcolt. Estefelé Tomori megindult, de a törökök tőrbe csalták, csapdába ejtették a magyar sereget és szétverték. Maga a király is halálát lelte.
Szapolyai János erdélyi vajda -mellesleg kitűnő hadvezér- törökverő szerepét a kutatások tisztázták. Ő nem szándékosan késett el a mohácsi csatamezőről, hanem a szervezetlenség, ellentmondó parancsok miatt. A királyné Pozsonyba menekült és testvérét, Habsburg Ferdinándot akarta a magyar trónra. De a magyarok független keresztény magyar királyságot akartak, Szapolyait meg is választották. Ám nem akart fegyverrel Bécs ellen, keresztény uralkodó ellen hadra kelni. A Habsburg nem volt ilyen kényes, 1527 júliusban kb. 6 ezer fővel bejött az országba és a csépcsap magyar urak átálltak hozzá, bizonyosan a nagyobb konc reményében. Szapolyai, mivel elképzelése, a független magyar keresztény királyság nem valósult meg, Lengyelországba ment, majd később a törökkel szövetségre lépve visszatért Erdélybe, ahol mint erdélyi fejedelem próbált az ország egységéért munkálkodni. 1529-ben Szulejmán ismét jött a seregével, a Nádasdy Tamás parancsnokolta Budát fel kellett adni, majd a szultán Bécs ellen fordult, eredmény nélkül. A török segítség tehát balul sült el.

Az előadó szerint az ország 3 részre szakadása érdekes módon az adott helyzetben nem gátolta, sőt biztosította az ország és a magyarság fennmaradását. A Dunántúl és a Felvidék révén a keresztény Európához kötődtünk, Erdély pedig a magyar hagyományokat képviselte. Bár a török áfium veszélye megvolt, mégsem tudtak igazán gyökeret verni az országban. A közigazgatás, igazság-szolgáltatás török módja- a kádi- intézménye sem volt hatékony. Ebben talán szerepet játszott a törökökre jellemző keleti lustaság is. Jó harcos, de békében lusta, és korrupt. Mint láttuk, romlásunk oka nemcsak az ellenfél erejében rejlett, nagy szerepe volt abban a széthúzásnak, a vezető emberek haszonlesésének, a szervezetlenségnek is. Voltak azonban más emberek, kiemelkedő egyéniségek ebben a korban, mint a sárvári Nádasdy Tamás nádor, akinek udvara országos jelentőségű volt, vagy Bocskai István erdélyi fejedelem.
Érdekes, jól felépített előadást hallottunk, többen is eljöhettek volna. Az elmondottakból egy tanulság is kívánkozik: romlásunknak nem mindig a balszerencse, vagy az elháríthatatlan külső körülmények az okai, hanem nagyon gyakran mi magunk.

dr. Desits Imre
Novák Zsuzsa fotója
megjelent a Sárvári Hírlap XII. évfolyamának 8. számában, 2000. április 21-én

LILOM ÉS HOLLÓ

EZREDVÉGI BESZÉLGETÉSEK- LILIOM ÉS HOLLÓ

A millenniumi előadássorozat negyedik részében Zágorhidi Czigány Balázst hallhattuk, aki történész, neves helytörténész, különös tekintettel Vas megyére, azon belül is Vasvár és környékére. Szerinte a történelem nem egyetemes, hanem mindig helyi, tehát helytörténet. Az egyes városok, falvak, várak, egyházmegyék és plébániák, filiák eseményei, lejegyzett dolgai adják összességükben azt, amit egyetemes történetnek nevezünk.

Ezzel már helyben is voltunk, illetve "helytörténetben". Régi korokról azért tudunk keveset, mert kevés emlékhely maradt fenn, tönkrement a háborúk, és az azokat követő újjáépítések után. A XIV. században Magyarországnak viszonylag szép számú lakossága volt: 1,5- 2 millió, és ez Mátyás korára megduplázódott. Részben a bevándorlások miatt. E korban az ország földterületben és természeti kincsekben gazdag volt, míg Európa többi része nem tudta a lakosságot eltartani. A nagy népsűrűség miatt máshol a az előforduló pestisjárványok is nagyobb számban szedték áldozataikat, mint nálunk.
Erdélyben és a Szepességben német-ajkúak, a Felvidéken cseh-, morva és lengyel betelepülés volt, a Kárpátalján a ruszinok, valamint Erdélyben az oláhok. Így az ország lakossága megháromszorozódott, megnégyszereződött, és Magyarország hatalmát, erejét a Kárpát- medencén túl is érezték. A nemesfém bányászat is sokakat idecsalogatott, mert Európának sok sok aranyra volt szüksége a pénzveréshez, ami királyi monopólium volt, akárcsak a bányászat. Az aranyhiány oka: az iszlám terjeszkedése miatt bizonyos addigi lelőhelyek nem voltak hozzáférhetőek, az Újvilágot pedig még nem fedezték fel. E gazdaság azonban királyaink kezében nem vált tőkévé, nem termelte újra önmagát. Például ők, ha külföldön túlköltekeztek és adósságba keveredtek, nem pénzzel fizettek, hanem nagylelkűen elzálogosítottak egy- egy várat, falut a hozzátartozó uradalommal együtt.
Károly Róbert valósította meg a "honor" birtokot, amikor egy vár jövedelmeivel együtt a tisztségviselő használatába került. A javadalmak élvezése azonban csak a tisztség idejére szólt. Sárvár vára, a határvédelmi vonal része a Kanizsai család birtokába jutott Lékával és Csepreggel egyetemben. A birtokló úr, a várispán részére a jövedelmet az alvárnagyok szedték be. Ő volt a király képviselője. Később Zsigmond, a nagy adományozó és "pazarló" idejében egyre több birtok került magánkézbe. Ez évszázadokra meghatározta a városok és földek sorsát és alapja lett az újkori birtokviszonyoknak. Kialakult egy főúri tulajdonos réteg, aki "udvart tartott", gazdasági és szellemi központ volt, mint egy időben Sárvár is. Ezek közelébe települt a nép, a kézművesek és a szerzetes rendek is. Vas megye nagy részében a világi birtok volt a meghatározó, csak Szombathely tartozott a győri püspökséghez, amelyet fő-espereségeken, plébániákon és azok filiáin keresztül irányított. Benedek- rendiek voltak Dömölkön, Németújváron, Jákon és Pornóapátiban. Ciszterciek Szentgotthárdon, domonkosok Vasváron és ferencesek Szombathelyen, Pápócon pedig Ágoston-rendiek. Előadónk szerint ebben az időben Vas megyében a világi birtok volt az uralkodó, az egyháziaknak nagyobb befolyásuk a megye területén nem volt.

Ahány előadó, annyi iskola, műhely, irányzat és módszer. Most is megismerhettünk valami újat. Hogy az ember szembesülni tudjon a múltjával, fel kell tárni azt a keveset, ami maradt,így egy- egy régi címert, Mária szobrot (Dömölk), szárnyas-oltárt (Ják, Felső- Lendva), régi templomokat, mint Csempeszkopács, Ják, Meszlen, Döröske és látványos formában a közönség elé tárni. Mert ha kerek egész nem is, de részlet, töredék még akad sokféle és sokféle.
Levéltári anyagaink nagy része megsemmisült, például a Batthyány- levéltár, vagy a szombathelyi egy része is elégett, de a megmaradt és a külföldre került anyag is bőséges és nem teljesen feldolgozott. Ez volt hát a Liliom és Holló. Anjoukról és Hunyadiakról ugyan nemigen hallottunk, a hallgatóság köréből ezt utólag többen reklamálták is......




dr. Desits Imre
Fotók: Novák Zsuzsa
Megjelent a Sárvári Hírlap XII. évfolyamának 7. számában, 2000. április 7-én

KERESZTÉNY KIRÁLYSÁG- AZ ÁRPÁDOK ORSZÁGA

KERESZTÉNY KIRÁLYSÁG- AZ ÁRPÁDOK ORSZÁGA

Változatlan érdeklődés mellett zajlott az Ezredvégi beszélgetések programja Bakay Kornél professzor előadásával.

Bevezetésként néhány műhelytitok, a magyar történetírás két irányzata: az évtizedek óta uralkodó liberális és a kisszámú. de feljövőben lévő nemzeti, konzervatív. Idézetek hangzottak el Engel Pál akadémikusról és az újonnan megjelent Magyar Kódexből. Ezek lényege röviden: eleink a barbár népek csoportjába tartoztak, a szkítákkal, avarokkal, hunokkal, besenyőkkel egyetemben és a "sztyeppe mozgástörvényei" szerint egymás elől menekülve fosztogatták, kirabolták az európai kultúrnépeket. Mintegy csordaként, rablóbandaként törtek be Európába. Csak azért maradtak a Kárpát- medencében, mert Észak- Itáliában már nem volt hely számukra.
E felfogás torzít, nemzeti érzéseket sért, és azonkívül tudományos érvekkel is cáfolható. A nemzeti irányzat szerint Szent István nem államot, hanem magyar keresztény királyságot alapított. A liberálisok által "elvadult nomád csordának" nevezett nép elég erős volt ahhoz, hogy továbbmenjen, hiszen adatok vannak arra vonatkozóan, hogy Bulcsú vezér megismételte a karthágói Hannibál haditettét és az iu. 924-942 közötti időszakban 25 ezer fővel és 120 ezer lóval átkelt a Szent- Bernát- hágón, öt nagy folyón, miközben 17 csatát nyert. A Kárpát- medence a bécsi- medencével együtt a magyarok fennhatósága alatt állott. Géza fejedelemnek Tihany mellett a jelenlegi Melk-i bencés apátság helyén levő dombon is erőssége volt. A magyarok erejét bizonyítja, hogy a bizánci világbirodalommal viszonylag kevés összetűzésünk volt. Míg a környező országok, népek behódoltak, pl. a bolgár- törökök beolvadtak a szlávságba, és felvették a keleti keresztény hitet a IX. szd.-ban, mások, mint a horvát Tomisláv, a cseh Przemysl dinasztia és a lengyel Vitéz Bolesláv koronájukat a pápától, illetve a német- római császártól kapták, de ennek ára a vazallusi, hűbéri státusz volt. A kijevi fejedelemség sem volt önálló. Európa kis népei között egyedül a dánok voltak e szempontból kivételek. Közép- Kelet- Európában egyedül a magyar keresztény királyság őrizte meg szuverenitását 400 éven át az Árpád- ház idején, Szent László pedig valóságos birodalmat alapított, amely Dalmáciáig terjedt, és nagyságát jószerivel Trianonig megőrizte.

A Szent Koronával kapcsolatosan: állítólag III. Ottó német- római császár kegyéből II. Szilveszter pápa adta volna Istvánnak. Ez így nem igaz, mert ez vazallusi állapotot jelentene. Az említett személyek ezt nem tehették, mert iu. 1001 táján mindkettőnek elég rosszul állt a szénája, elüldözték őket Rómából és Ottó a következő évben meghalt. Különben is a pápaság intézménye már a magyar királyság létrejöttét megelőző két évszázadban legsötétebb, legzavarosabb korszakát élte, sem kellő erkölcsi, sem kellő politikai hatalommal nem rendelkezett.
Eredeti-e, lehetett-e István király fején a Szent Korona (Corona Sacra)? A korona Amerikából hazatérése után tudományos kutatás tárgya lett. Jelenleg az a nézet, hogy a felső, ún. latin része igenis lehetett, a "görög" résszel csak később egyesítették. Koronánk különlegessége, hogy ún. beavató korona volt, csak az lehetett király, aki viselte. Hiába koronáztak, választottak királyt, mint Anjou Róbert, vagy Hunyadi Mátyás, amíg az elrejtett, elrabolt, mások által birtokolt korona nem került a fejére, minden rendelkezése, intézkedése érvénytelen volt. A magyarság tehát saját erejének köszönhette, hogy új hazájában letelepedve egyúttal Európába is beilleszkedett. Ugyan Európa a sorsdöntő pillanatokban cserbenhagyta, mint a mongol (tatár)járás idején, amikor a pápa és IX. (Szent) Lajos francia király titkos szövetséget kötött a mongol nagy-kánnal a Szentföld és bizonyos kereskedelmi utak ügyében.
Mint látjuk, a régi idők kutatása egyúttal tudománypolitikai irányzatok harca is. Az igazi történetírás feladata: megismertetni a nemzettel igaz valóságában a múltját, ereklyéit, mindazt, amire büszke lehet,- mert a történelem nem mögöttünk van, hanem alattunk, azon állunk- visszaadni a nemzetnek a hitét a jövőjében.

dr. Desits Imre
Fotók: Novák Zsuzsa
Megjelent a Sárvári Hírlap XII. évfolyamának 5. számában, 2000. március 10-én

HONFOGLALÓ MAGYAROK- HONFOGLALÁSOK

EZREDVÉGI BESZÉLGETÉSEK- HONFOGLALÓ MAGYAROK- MAGYAR HONFOGLALÁSOK

Január 28-án Vékony Gábort, az ELTE régészprofesszorát hallhattuk, aki ugyancsak feladta a leckét, hasonlóan elődjéhez. Eddig nagyjából úgy tudtuk, Árpád apánk 896-ban bejött Vereckénél, jó földet, füvet, vizet talált, fehér lovat ajándékozott Szvapotluknak és máris kész volt az új haza.Történelmünk lényeges mozzanatait megörökítő képes kiadványokban is így van ez, ami nem baj, mert bizonyos tények így könnyebben rögzülnek. A valóság ennél bonyolultabb. Természetesen nem kell elfelejtenünk, amit az iskolában tanultunk, csak éppen egy kicsit átfésülni, átértékelni ismereteinket.

A "honfoglalás" szó idegen, északi közvetítéssel került nyelvünkbe (Izland). Mi nem üres helyre, hanem lakott területre jöttünk. A letelepülés valószínű, több hullámban történt. 896 a második lépés lehetett, de ezt is megelőzhették őseink kalandozásai Nyugat- Európa tájaira (Brentai csata, Sankt-galleni kaland, Aubsburg- merseburgi gyászos vég). A két bejövetel szerepel a középkori köztudatban, Kézai krónikájában, Werbőczy jogkönyvében. Emlegetik Attila hunjait, a hun- magyar rokonságot a Mátyás idejében közzétett humanista munkák is. A XIX. század közepéig így élt ez a magyar nemesi köztudatban, de a XVIII. században német közvetítéssel terjedt el a finn- magyar szavak hasonlóságára alapozva, tehát nyelvészeti módszerrel a finnugor tézis. Ez kétségbe vonni látszott a szkíta, hun származást, rokonságot és az őshazát Észak- Európa irányában feltételezte. Innentől aztán a érvek és ellenérvek záporoztak a szegény hallgatóságra. Bár a finnugor nyelvrokonság létezik, a tudósok többsége az ázsiai, török (türk) népekkel hoz kapcsolatba bennünket. Vámbéry Ármin, Hunfalvy Pál szerint a Volga- Káma mentén a hunok között finnugorok is voltak, és az V. században már kerülhettek a magyarral rokon nyelvű népek a Kárpát- medencébe. Tamás Lajos ugyancsak ezt vallja, Hóman Bálint szerint pedig a székelység az avar korban (580- 803 között) letelepedett magyar csoport lehetett. A kettős honfoglalás elméletének legpregnánsabb mai képviselője a nemrég elhunyt László Gyula professzor, akit a sárvári közönség is jól ismert. Szerinte 670 körül az első és a 890-es években volt a második bevándorlási hullám.

A magyar nemesi nemzet, a nemesi köztudat mindig megkülönböztette a székelyt és a magyart, ennek oka a "kettős genezis" lehetett. A székely előbb, a 800-as évek előtt jöhetett, erre utalnak a nyelvi bizonyítékok, a délszláv nyelvbe beépült "Sakul" szó is. A szlávból magyarba került helynevek is arról tanúskodnak, hogy ezeknek még az "igazi honfoglalás" előtt kellett bekerülniük a nyelvbe. A IX. század végén a Kárpát- medencének kb. 1- 1,5 millió lakosa lehetett és ennek legalább a fele magyar volt a feltételezés szerint. Ez is megerősíti egy korábbi magyar beköltözés elméletét.
Láthattunk még vetített képeket a somogyi lelet és a székely rovásírás azonosságáról, és egy kérdésre válaszolva érdekes magyarázatát hallhattuk Julianus barát őshazát kereső útjáról. Az előadó szerint Julianus csak abban az esetben érthette a megtalált magyarok nyelvét, ha azok a Kárpát- medencéből visszaszármazott, visszavándorolt népcsoport voltak. Egy illúzióval kevesebb, de ettől még a Kodolányi regény és a nyomán készült film szép marad. Az előadó bölcs önmérsékletről tett tanúbizonyságot, amennyiben a hallgatóság teherbírására tekintettel az előadást időben befejezte.

dr. Desits Imre
fotók: Novák Zsuzsa
Megjelent a Sárvári Hírlap XII. évfolyamának 3. számában, 2000. február 11-én.

NIMRÓDTÓL ÁRPÁDIG

NIMRÓDTÓL ÁRPÁDIG

A fenti címmel hangzott el az "Ezredvégi beszélgetések" sorozat nyitóelőadása. Az előadó, dr. Pap Gábor professzor ugyancsak feladta a leckét a nagyszámú érdeklődőből álló hallgatóságnak, amennyiben az általunk ismert, vagy eddig ismertnek hitt dolgokat újszerű- legalább is nekünk, laikusoknak az- nézőpontból ismertette.

Az oknyomozó és a mondai történelmet összehasonlítva az utóbbi mellett tett hitet. Szerinte a monda, a mítosz nemzedékeken át továbbadódva, csiszolódva többet őriz meg az igazság lényegéből, mint a hiányos dokumentumokkal dolgozó tudomány. Ez utóbbi szűkebb kör számára készül, míg a mondai hagyományszéles néprétegekhez eljutva befolyásolja a nép megélt történelmét. A Nimródtól Attilán át Árpádig terjedő 800 évet kontinuitásként fogja fel, tehát történelmünk nem a honfoglalással kezdődik, mivel e három személy egymáshoz kapcsolódását, egymás nyomdokába lépését a mondai hagyomány is igazolni látszik.
A mítoszi történelem mindig csillagmítosz (asztrálmitológia). A csillagok állása, a csillagképek (állatövek), a hiedelem szerint nemcsak az egyén, hanem a népek sorsát is befolyásolták. Itt kezdett nehezebben követhetővé válni a dolog- legalábbis számomra. A régi korok nomád pásztorainak vagy a tudós káldeus mágusoknak könnyű dolga volt, egész éjjel az égboltot kémlelték, idejük is volt rá, hogy a Tejút milliárd csillagának valamilyen képzelt alakzatot tulajdonítsanak. Materialista eszméken pácolt agyunk nehezebben veszi be az ilyesmit, különben is a városi embernek nincs horizontja, legfeljebb a szomszéd tűzfalát látja vagy a szemközti bérház világító ablakait. Mindenesetre nagyon érdekes volt, de nehezen reprodukálható. Érdekes párhuzamot von a más mítoszokból (héber, római) ismert testvérpárok és a magyar mondai hősök (Hunor- Magyar, Buda és Attila, illetve Álmos és fia, Árpád) között. Kain és Ábel, Romulus és Remus esetében az egyik megöli a másikat, ez jellegzetes indoeurópai megoldás. A mi mondakörünkben az aktív fél uralkodik, a másik visszavonul a háttérbe, feladata a szemlélődés, contemplatio, aminek bizonyos sorsfordulók alakalmával van fontossága. Az új hazába érve új vezér kellett, mert a népnek egy más, minőségileg magasabb szintre kellett jutnia. (Ez egyébként tényleg így lehet és ma is élő gyakorlat: kormányváltások alkalmával bizonyos vezető pozíciók cseréjét azzal indokolják, hogy most más jellegű feladat következik).

A legérdekesebb az előadás második, vetített-képes része volt, amikor is megtapasztalhattuk, hogy egy "nyavalyás" övcsatról- ami mellett a múzeumban esetleg egy pillantást vetve rá, elrohanunk- lehet másfél órát vagy még annál is többet beszélni, és lassan élni kezd a kép, megelevenednek a figurák, kiteljesedik előttünk őseink világfelfogása, kozmogóniája, a férfi és a nő szerepe, és mindenekelőtt és mindenhol ott a ló, bizonyságául annak, hogy lovasnemzet vagyunk még akkor is, ha legtöbbünk már nem tud lovagolni. A ló, a csodaállat- mítosz mind ázsiai eredetünket bizonyítják. A velünk rokon népek nagy része (hun, avar, besenyő, kun, stb.) eltűnt, megsemmisült vagy beolvadt más népekbe, némelyek, például a hantik és manysik a szovjet birodalomban tengődnek egyre inkább elvesztvén kultúrájukat, míg mi, magyarok túléltük mindezt, és az államalapítás ezredik évfordulóján is itt vagyunk, azok vagyunk, akik voltunk, megőriztük nemzeti nyelvünket és identitásunkat.
Azt hiszem, ennek az előadásnak ez lenne a legfőbb tanulsága és ez adjon erőt nekünk az új évezred küszöbén a továbbiakhoz.

dr. Desits Imre
fotók: Novák Zsuzsa
Megjelent a Sárvári Hírlap XII. évfolyamának 2. számában, 2000. január 28-án