A TEMETÉS

A TEMETÉS

Kegyetlen nap volt 1993. december 18-aazon százezer ember számára, akik Antall József miniszterelnök úr gyászszertartásán vettek részt.Egyedül az időjárás volt kegyes.Az eső bátortalanul elkezdett csöpögni, de a szertartás kezdetére, a déli harangszóra elállt. nem volt se hideg, se meleg, a szél pedig, - ha lehet ezt mondani- optimálisan fújt: fáradhatatlanul lobogtatta a Parlament épületére felerősített zászlókat, valamint a tér közepén a fekete szalaggal szegélyezett nemzetiszínű Országzászlót. A sárvári magyar demokraták személygépkocsira- való legénysége a Rákóczi- szobor közelében talált állóhelyet magának. (Információnk szerint többen a sárváriak közül vonattal, személygépkocsival érkeztek, szervezésünkben vagy anélkül vettek részt a gyászszertartáson.)
Próbálom elhessegetni magamtól a "ne ismételj!" kényszerét;az újságok, a rádió, a TV úgyis elmondták, megmutatták a történteket.a krónikás mégsem tehet mást, mint az eseményeket, - saját érzelmi szűrőjén keresztül megvilágítva- hitelesen elmondja.
a déli harangszó után a koporsót az Országházból egy fekete drapériával borított emelvényre rakták. A Himnusz után elsőnek Szabad György, az Országgyűlés elnöke búcsúztatta harcostársát. Gyuri bácsit hallgatva eszembe jutottak a régi emlékek: az 1988-as MDF a művész- forradalmak kora volt. Csoóri Sándor fekete kabátos alakja, Csengey Dénes örökké- a cigarettafüst- felhőn is áttörő- éles tekintete, Csurka István a kegyetlen kritikáit a szemébe hulló haja igazgatásával ellensúlyozó, pocakos alakja tűnt fel az első évben leggyakrabban. 1989 nyarától jöttek a kevésbé forradalmár, profi politikusok. Az Ellenzéki Kerekasztal nyár végi tárgyalásain már Antall József, Szabad György, Sólyom László vitte a prímet. 1989 őszén még mindig nem értettük világosan Antall József koncepciójának igazságát. A Bíró Zoltánt az elnöki székben felváltó ülésen én is részt vettem. A Varsói Szerződés felbontásában játszott magyar főszerep, később a KGST felbontását szentesítő 30 perces értekezlet, még ha természetesnek tűnik is ma, nagy bátorságra valló, következetes, állhatatos politikai hitvallás eredménye, így főleg Antall József érdeme volt. Szabad György úgy is fogalmazott: amit Antall József vetett, azt a nemzet arathatja le.
A világ magyarsága nevében Sütő András, a marosvásárhelyi drámaíró búcsúztatta el az elhunyt miniszterelnököt. Rögtön az elején leszögezte: az a megbotránkoztatónak hitt mondat, miszerint Antall József lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tekintette magát, higgadt, politikai felelősséggel kimondott, hátsó szándékok nélküli nyilatkozat volt. Majd így folytatta. "senki, aki utána jön, meg nem kerülheti őt abban, amit a határon kívüli magyarságért cselekedett. Ő etiológiai, vagyis kóroki, és nem csupán szimptómás, tüneti kezelést, megoldást kezdeményezett."
Ezt követően kezdődött az egyházi szertartás, melyet Borbelitz Pál, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem dékánja vezetett. Az egykori tanítvány az elhunyt miniszterelnök egyik legjobb barátjává vált, a halálos ágyához is őt hívatta. Meghatóan, de kíméletlen tárgyilagossággal idézte fel a beteg halálos ágya mellett lefolytatott utolsó mondatait. Életre szóló emlékem volt a Boldogasszony Anyánk, a Kölcsey- Erkel Himnusz évszázadokon keresztül használt elődjének több tízezer torokból felhangzó dallama. A szertartás alatt volt időm ismét megcsodálni fővárosunk egyik legpompásabb építészeti remekét, a Parlamentet. Ezt az alig száz éves neogót épületet most nem felülről, hanem lentről szemlélhettem. Hatalmas méretei, csupa csipke homlokzata a forma és a funkció csodálatos összhangját adják, a nagy térben való "élvezhetőség" pedig a ráadás.
Ez a nagy tér tette hátborzongatóan felemelővé a koporsót a hatlovas ágyútalpra helyező aktust követő tucatnyi dob pergésének visszhangzását.Az események nagy részét persze csak este, a TV-ből tudtam közelebbről szemlélni, hiszen olyan sokan voltunk, hogy képtelenség volt az események közelébe kerülni. A majdnem kétórás,- nem is olyan lassú- menet alatt két dolog tűnt fel: sehol egyetlen hangos szó, szitkozódás, a tömegben levő emberek idegállapotára jellemző ingerültség nem volt hallható. A másik: a hivatali negyed kis utcáin, a Nagykörúton számtalan ablakban gyertya égett, zászló volt kitéve, nem egy helyen pedig a menet elvonulásának ideje alatt több gyászoló család ki is állat az erkélyre, kifejezve együttérzését a gyászolókkal.

Már sötétedni kezdett, mikor a Fiumei úti temetőhöz érkeztünk. A Nemzeti Pantheon hatalmas klasszicista épületei között hidegen világítottak a reflektorok, a daruskocsi kosarában izgő- mozgó operatőrök, kopasz óriásfák, hatalmas szobrok sziluettjeit mesebelivé varázsolva. Az egyházi szertartás búcsúbeszédei közül Tőkés László református püspök erős, karakterisztikus hangja maradt emlékezetes számomra: " Kolozsvárról, Pozsonyból, Clevelandból, Münchenből jövünk, mint régen elszakadtak, ahhoz a miniszterelnökhöz, aki ki merte mondani a félreérthetetlen igéket: egyek vagyunk!" A koporsó sírba helyezése után, zömmel mi, vidékiek,- akiknek az előtte való napon nem volt lehetőségünk a budapestiekhez hasonlóan leróni kegyeletünket a ravatalnál- sorban álltunk, hogy a Szózat eléneklése után fejet hajtsunk a XX. század egyik legkiválóbb politikusának sírja előtt.
Már késő este volt, amikor égő gyertyámat elhelyezhettem a sírhant mellett. Ezen a napon,- Lezsák Sándor szavaival élve- határon innen és túl Kölcsey fohásza visszhangzott.
Csak az autóba beülve vettük észre, hogy fáradtak és éhesek vagyunk.

Gróf István, a sárvári MDF elnöke
megjelent a Sárvári Hírlap 1994. január 14-i számában
a fotón a később elkészült síremléket, Melocco Miklós munkáját láthatjuk

ÉRTHETETLENÜL...1-2-3

ÉRTHETETLENÜL...1.

Angolul nem adnának el a rabszolgapiacon, németül azonban nem értek. Már most látom, hogy ebből már csak amiatt is gondom lesz, hogy majd nem tudok érdemben foglalkozni fiam német házi feladataival. De újabban- meglepő módon- abból származnak gondjaim, hogy - értetlenül- értek néhány dolgot németül.
Nincs az a sárvári gyerek, aki az általános iskola küszöbének átlépése előtt ne tudná pontosan, mit is takar a házakon levő "Zimmer frei" felirat. Ez a jelzés nem nekünk, ittenieknek szól, hanem az osztrák, német, svájci turistáknak. De ha csak az van kiírva a bolt elé, hogy "obst", akkor az ölbői Lina néni még véletlenül sem megy be az üzletbe szőlőt venni. Ha azt látja az üzletház ablaküvegén csak úgy egymagában, hogy "eingang", akkor a csényei Mónika továbbmegy, ahelyett, hogy válogatna az egyébként kitűnő választékból. Az idegenforgalmi iroda ajtaján illő lenne a "Geldweschel, Unterkunft" mellé írni a magyar, netán az angol fordítást. Félreértés ne essék, én is egyetértek azzal a koncepcióval, hogy a baromfivirslit, a kristálycukrot, a fürdősót homályosítsa el nagyszerű idegenforgalmi lehetőségekkel rendelkező gyógyturizmusunk híre.
Ezenkívül, hangozhatna egy másik ellenérv, Felsőőrön, Felsőpulyán, Bécsújhelyen(Oberwart, Oberpullendorf, Wiener- Neustadt) is gyakorta jelzik, hogy "magyarul beszélünk". "Akit lopáson érünk, azt a rendőrségnek azonnal..." azaz készek fogadni a magyarországi (bevásárló) turizmust, és ennek megfelelően alkalmazkodnak. No, de az arányok betartásával.
Leggyakoribb azonban a "privát" szó elterjedése. A "közösségivel, hivatalossal ellentétben, magánjellegű" szómagyarázat azt jelenti, hogy a megnyíló üzlet, étterem immáron nem állami, hanem "maszek"; minőségileg jobb, szebb, stb. ennek a jelzőnek kétféleképpen nincs értelme 1993-ban. Egyrészt azért, mert négy éve folyik a privatizáció ebben az országban, és új bolt, vendéglátó üzem eleve már csak magántulajdon alapítású lehet.
Másrészt az osztrák, a német vendég pár száz éve is ahhoz szokott, hogy minden privát. tehát nem vendégcsalogató ez a jelző. Az 1987-ben átadott étterem falán még "elmegy" a "Privat restaurant" jelzés, az 1993-ban átadottén azonban teljesen felesleges és zavaró.
A legderüsebb helyzetet azonban idelátogató barátom magyarázta el. Mivel nem talált otthon minket, beült a várkerületi kedvenc borozójába, és onnan hangosan nevetve jött haza. A "privat WC" felirat- amely azóta is ott virít a város közepén- logikusan azt jelenti, hogy az épület egy magánillemhely. tehát nemhogy csalogatná, hanem esetleg még el is riaszthatja a turistákat. Az "üzem" alkalmazottja is csak a buszos turistákban látja az üzletet, a személygépkocsik inkább a hegyközség bokrai mellett állnak le.

Gróf István

megjelent a Sárvári Hírlap V. évfolyamának 22. számában, 1993. november 5-én
________________________________________________________________________________________________________________

ÉRTHETETLENÜL... 2.

"Kutyát csak pórázon és szájkosárral ellátva lehet az arborétum területére behozni! Elengedni tilos!"- hangzik a kemény infinitivus magyarul. Ugyanez (?) a mellette lévő táblán németül: "Appartement frei in diesen Arboretum. Erkundigen Sie im institut".
Szíven ütött engem először amiatt, mert 1993 tavaszán az Arborétum vezetés hadjáratot indított a három sárvári kutyasétáltató (többen nem voltunk) ellen. A hadjárat teljes sikerrel járt. Kitakarodtunk onnan.gazdatársam ironizálását (papír- szájkosarat adott a kutyájára, amivel be is engedték) pedig elnyelte a gyorsan fejlődő májusi vegetáció. 100 %-ig ismervén jószágainkat, tudtuk, hogy nem harapnak, nem ártanak senkinek. Netán az egy-két ellustult cicát kergették fel az évszázados tölgyekre, póráz nélkül futkosásuk alkalmával. Az osztrák, a német turista ugyanúgy rájuk mosolygott, mint a kisgyerekét sétáltató magyar anya. Mint mostanra kiderült, a személyzetnek is hiányzunk.
Szíven ütött másodszor az, hogy nem ilyen reakciót vártam el egy olyan cikk megírása után (Az Arborétum, Bence, Tamási Áron...Sárvári Apokrif, 1992. január), mely már- már a propaganda határát súrolja ezen intézmény mellett. A reakció- mivel szájkosarat csak harapós kutyára szoktak feltenni- a kitiltás volt.
Szíven ütött harmadszor azért, mert az intézmény vetetése a protekcionizmust sajátos módon alkalmazva, ugyanezt nem közölte a külföldi turistákkal, vendégekkel (lásd a német nyelvű szöveget). Mindenesetre a frissen ondolált uszkárok kettesével sétálnak német, osztrák gazdáik oldalán szájkosár nélkül azóta is, háborítatlanul. Pedig milyen régen volt már, mikor Deák Ferenc kiharcolta a Monarchián belül egyenlő jogainkat!

Gróf István

megjelent a Sárvári Hírlap V. évfolyamának 23. számában, 1993. november 19-én
____________________________________________________________________________________________________________________

ÉRTHETETLENÜL...3.

A múlt héten került a kezembe a frissen megnyílt Thermal Panzió ízléses szórólapja- magyar és német nyelven-. Felvilágosítanak, hogy a Panzió annak a majdnem polgármesternek választott, immár ex- önkormányzati képviselőnek a tulajdona, aki egyúttal a város irányítása alatt álló tekintélyes termálfürdő- kemping komplexum igazgatója is. Ezért akadt meg a szemem a következő mondaton: " a panzióba látogató vendégeknek kedvezményes gyógykúra vételi lehetősége van a ... termálfürdőben. (Begünstiegten Heilkur)".
Nem semmi! Aki az ő magánszállójában alszik, az a város- adófizetők pénzéből működtetett- fürdőjében olcsóbban fürödhet, ahol ő az igazgató. A magánszállodás jó üzletet kötött a fürdőigazgatóval. Talán papír is van róla. Arról nem is beszélve, hogy a vállalat rádiótelefonját használva- hirdetve magánpanzió ügyben, ismét áldozatokat hoz városunk derék városatyjáért. Tudniillik a rádiótelefon számlái nemcsak azt terhelik, aki hív, hanem azt is, akit hívnak. Márpedig egy hamburgi szobafoglalás kb. félezer forint...
Biztató, de furcsa azonban, hogy önkormányzati képviselőink nagy része is kezdi több, mint kellemetlennek érezni panziósunk közelségét, és most már egy-két fórumon (testületi ülés, sajtó) nagyokat rúg az immár nem közöttük ülő társukba. pedig a három éves, jószomszédi koalíció olajozottan működött a választások óta.
A választások közeledte, vagy talán a Konrád Györgytől kölcsönzött civil kurázsi mennyiségnövekedése válthatta ki ezt a bátorságot? Minden bizonnyal az előbbi. Mindenesetre még pár hete, a fekete- fehéren eldöntendő fegyelmi javaslat ügyében hozott döntésük idején (zömében tartózkodás!)nagy volt a bátortalanság. Még ha néhányuk bátran vállalta a nyílt szavazás ódiumát és- tartózkodott.

Gróf István

megjelent a Sárvári Hírlap V. évfolyamának 25. számában, 1993. december 17-én

A BLUES FÉNYE- ÁRNYÉKBAN

(rendhagyó lemezkritika) 

Amikor először hallgattam- úgy 6-7 éve-, Zsoldos Báró Zoltán zenekarát, az akkori Blueshengert, éreztem: sok jó rock-, blues-, jazz- zenéhez szokott fülem kiváló muzsikát hall. Az amatőrség pozitívumai ötvöződtek ott, akkor a profizmus minőségével. A füstös levegőjű, sörösüvegek csöngésétől visszhangzó, farmer- egyenruhába öltözött huszon-, harmincévesektől megtöltött egyenművház deszka-színpadán sohasem elég hangosan dübörgött a dob, fizikailag érezhetően brummogott a basszus, hajlongott- ívelt- feltámadt- elhalkult a torzított gitár, vinnyogott a szájharmonika- stúdió-minőségben. Ennek a zenének ez a természetes közege. Itt nem kell stadion, műfüstfelhő, felvonásvégi egyszerre meghajlás, menedzser által előírt ál- topis öltözék, „csízmosoly”. Itt- a pejoratív hangzásától megfosztott-, extázis kell, akár sörökkel- fröccsökkel megtámogatva, akár anélkül. Az, amikor a zenész, még ha esetleg fél méterrel magasabban is áll a színpadon, együtt élvezi a zenét hallgatójával. Aki inspirálja, fűtöttebb, forróbb improvizációra készteti zenészét. Ez nem a cigányprímás- mulatóvendég kontaktusa. De nem is a katarzist átélő karmester- zenész- sznob koncertre-járóé. Ez a jazz- blues zenész- zeneélvező aktív viszonya.
Hogy miért jut eszembe mindez? Mert mostanában többször is meghallgattam, és egyre jobban tetszik a Natural Blues Band In the Shadow (Árnyékban) című lemeze. A Zsoldos „Báró” Zoltán- gitár, ének, szájharmonika, zeneszerző, szövegíró, Domby „Berti” Bertalan- gitár, Scheer „Pepi” József- basszus, vokál, és a hazai- sárvári Kovács „Lujzi” Lajos- dob összetételű zenekar második, 1992 telén megjelent albumán immáron saját számokat vonultat fel.
A saját, „magyar” számokat a hazai rock- zenében Szörényi Levente és az Illés- zenekar kezdte meghonosítani 1965-től. Akkor még meglepő volt az angolszász nyelvterületen születő, majd a világon mindenhol terjedő beat-, rock-kultúra területén a magyar nyelvű adaptáció, később az önálló, saját számok előadása. Talán nem meglepő túlzás Szörényi Levente és Zsoldos Zoltán egy kalap alá vétele sem, ez ügyben. No, nem arra gondolok, hogy mindketten zenekaruknak szellemi vezérei, legnagyobb tudású hangszeres előadói, énekesei, zeneszerzői lennének. És főleg nem a merőben más stílusú zene a közös. A hasonlóság inkább a belsőjükből, lelkükből adódik. A show- business világában sokan prostituálódtak. Ők sohasem. Hónapokat, éveket kihagytak, vártak, hogy színre léphessenek. Nekik, lehet, hogy nem érte meg. De nekünk igen!
A magyarországi rhythm and blues, blues- rock piacán sokáig a Hobo Blues Band volt az egyeduralkodó. Később Hobo az intellektuális, szöveg-centrikus dalok felé ment el, az eredeti irányvonalat a csapatból kiváló Deák „Bill” Gyula és Blues Bandája vette át. És eztán, a 80-s évek végén, a 90-s évek elején megjelentek a többiek is. A blues- boom nálunk erre az időszakra datálható. Pesten Vas Zoliék Bistro Blues Band-je ad ki lemezt, ízelítőt adva a Chicago- blues- ból, majd a kiváló Palermo Boogie Gang lepi meg a műfaj kedvelőit klasszikus, „gyökér- blues” adaptációival. De Pécs, Békéscsaba, Esztergom is kiállítja minőségi blues- csapatát Szombathely mellett. És beindulnak a blues- fesztiválok is országszerte, főleg a törzshelyeken: Pécsett, Szombathelyen, Tatabányán, Békéscsabán. Zsoldos Báró Zoltánnak és csapatának a nagy lehetőség 1987 tavaszán csillant meg: a fehér blues talán legnagyobb alakja, John Mayall koncertjén elő-zenekarnak kérték fel őket. A Hegedűs- féle Multimédia koncertiroda döntése mellbe-vágta a pestieket, de csak addig, míg meg nem hallották őket. Az 1987. április 1-i, szombathelyi koncert így több szempontból is emlékezetes volt számomra.
Első kazettáján a zenekar több száz blues- számból álló repertoárjából válogatott. A koncerteken előadott standardek közül főleg a nagy példaképnek, John Mayall-nak és a blues- rock óriásának, a Cream-nek a számai dominálnak.
Na, de nézzük, mit ajánl most beharangozott lemezük, az In the Shadow. (osztályzataim zárójelben). Az „A” oldal egy nagyszerű, energikus John Mayall- stílusú számmal indul, címe. Harcom (5). Előtte a zeneszerző- szövegíró Báró mottója: „Rozsda nem fog aranyat”. Mindkét gitáros improvizációja nagyszerű e számban. A Vallomás (5) egy 6/8-os ritmusú lassú, de a triolák által gördülékeny kitűnő kompozíció, amelyben már szinte slágergyanús a refrén: ”Leteszem, leteszem a fegyvert”. Hogy mégsem lett kommersz, azt nagyrészt a kitűnő hangszerelésnek, és a gyönyörű gitár- betéteknek köszönheti. Egy fantáziátlanabb, séma rock’n’roll következik, az Esti blues(3), melyet egy ismét ragyogó hangszerelésű gyors rock követ, a Mosoly helyett (5). Ebben a számban Báró a profi szájharmonika-játékát mutatja meg. A néger Sonny Terry, Little Walter, a fehér John Mayall, Paul Butterfield által naggyá tett piciny hangszer csodáit itt a magasabb és nehezebb régiókban is megmutatja Zoli. A blues-zene egyhangúságát vagy ötletes hangszereléssel, vagy egyéni ritmusokkal lehet feloldani. Ezt tette a zenekar a Magam vagyok c. szerzeményében (4), mely furcsa, kontrapunktikus ritmusszerkezetű. Nem is tudom, hogy country-s vagy reggae- hatás érvényesül benne. Nem tudok mit kezdeni az Életünk-1992. A. D. című számmal (2), mely egyértelműen szöveg-centrikus, és valószínű, szubjektív élményeken alapul. Véleményem szerint a bluesban a szöveg a zene alárendeltje legyen, maximum egyenrangú társa. Az oldal utolsó száma a koncertek egyik vivőszáma, a Lenn a klubban (4). A korai Locomotív Bartha-féle gitárhangzásra emlékeztet riffjeivel. A „B” oldal szintén egy koncert- slágerrel kezdődik. Ha szombathelyi lennék, biztosan feljebb értékelném a csápolásra ingerlő Szombathelyi utca (3/4) c. számot. A nyúlfarknyi, másfél perces Néma este c. remekmű (5) tipikus példája annak, hogy a zene, a szöveg, az énekhang és a hangszerelés összhangja milyen csodákra képes! És még hangulata is van a 6/8-os dalnak. A Mesztic c. hard-rockot (3) Lujzi kemény dobja menti meg az egyhangúságtól. A következő számot ez sem. (Dolgaink- 2/3). Hanem ami ezután következik, az ám a csillagos ötös! Blues with feeling. Címe: Szeretlek, blues. Ars poetica. Mert a lassú bluest nem lehet megtanulni, begyakorolni. Azt érezni kell. Ettől a számtól elkábul az ember akkor is, ha nem ivott egy kortyot sem. A londoni Marquee- klubban éreztem ezt a hasonló torokszorító- sírásra ingerlő, letaglózó, csak hangosan fogyasztható gitárjátékot a Chicken Shack-es Stan Webb előadásában. Ennél a számnál is látszik, hogy milyen fontos az énekes versszakot követő nagy improvizáció első pár hangja még akkor is, ha az netán megkomponált. A lemezt a ZZ Topos hangszerelésű kitűnő rock, a Szűrt fények (4/5) zárja. A szólógitárosnak méltó társa a ritmus- szekció (basszus, ütők) ebben a számban.
Egészében véve ez a professzionálisan tálalt anyag méltó társa bármely hazai blues- kiadásnak. Ötletes megoldások a hangszerelésben, változó ritmusképletek, a blues szűk mozgásterületéhez képest fantáziadús kompozíciók és felismerhető, „Naturblues-os” hangzás jellemzik a lemezt. Talán az első lemezen szereplő billentyűk (zongora, Hammond- orgona), valamint az időnkénti fúvós- szekció gazdagabbá tette volna az anyagot. Ha lett volna rá idő! Mert a lemezt három éjszaka (nappal drágább a stúdió-bérlet) vették fel Ausztriában. (Itthon nem volt bennük üzletet sejtő producer és lemezkiadó). Ezenkívül, talán a kemény, „dögös” rocknak több engedményt tettek, mint kellett volna. Az alig-erősített, „unplugged”- stílusú bluesból is szívesen hallgattunk volna.
De, hogy nem csak nekem tetszett ez a lemez, hamar kiderült: nemrég a Danubius- rádió játszotta le, a múlt héten pedig a rockzene fellegvárában, Londonban sugározta műsorukat a BBC. És a legújabb hír: 6 év után visszalátogat Magyarországra John Mayall. A 60 éve muzsikus (a blues kortalan!!!) július 25-i, tatabányai koncertjére elő-zenekarnak a szombathelyi Natural Blues Band-et kérte fel. Nagy kitüntetés! Akinek akarata ellenére sem sikerül erre időt szentelnie, ne keseredjen el: Tóth „Virsli” Feri blues- kocsmájában hamarosan meghallgathatja őket a sárvári várban.

Gróf István
Megjelent a Sárvári Hírlap 1993. augusztusi számában

VÁROSOK ÉS TESTVÉREK

Országutat járó autósként pár hete lettem figyelmes a sárvári helységnévtáblát kiegészítő jelzésekre. Testvérvárosairól, az ausztriai Sonntagbergről és a németországi Steinheimről informálják a városunkba érkező utazót. Jó ezt megtudni ezúton is, hiszen a városi arborétumba, sajnos, nagyon kevesen jutnak el. Az átlagpolgárnak az itt elültetett facsemeték jelezték e viszony létrejöttét. Működését pedig a helyi sajtóban bőven közölt információkból ismerhetjük. Ha ők jönnek: kik jönnek, mit hoznak, mennyire jár jól városunk; ha mi megyünk: kik voltunk ott, mit kaptunk, mennyire éreztük jól magunkat. És ez így is van rendjén. A kórházi ágyakra- adományukra- nem lehet elég hálásan emlékeznünk, és a náluk leselejtezett tűzoltóautó nálunk még használható,- néha.
De merre tovább? Hisz' három a magyar igazság. Nyugat? A német nyelvterület telítve. Francia nyelvtudósaink hiányában valószínű ez az ország is kiesik. Anglia? Idegen. Amerika? Messze van, különben is Dallas városát - úgy hírlik, Százhalombatta lőtte magának. Marad Kelet. No, nem Joskar- Olára gondoltam: különben is már foglalt. Kína? Feltételezhetően ritkán jönnének, de akkor legalább százan érkeznének kiásni a facsemete gödrét. Néptáncosaikat ellenben minden évben szeretettel.... Ahogy a százezres, túlnyomó részben már román-lakta iparváros, Déva néptáncosait is. Megvan! Hiszen már városok is folytatják ezt a gyakorlatot: Erdélyből, a Felvidékről, a Kárpátaljáról , netán a forrongó Vajdaságból választanak testvérvárost. Hogy a harmadik igazság magyar legyen! Elképzelhető, hogy ez esetben anyagilag nem fog pozitív szaldót mutatni kapcsolatunk, de erkölcsileg mindenképpen. meg hát, lehetne fogni a tolmácsok munkabérén és útiköltségén is valamit...

Gróf István

megjelent a Sárvári Apokrif 1993 márciusi számában

ÉRTÉK(T)RENDEK 1.-2.

ÉRTÉK(T)RENDEK 1.

Számomra abszurdnak, furcsának tűnő értékváltozások egy csokrát szeretném az olvasó elé tárni, - sine ira et studio- mint egy görbetükröt: lássuk, emberek, ilyenek is vagyunk.
"A lét határozza meg a tudatot"- bifláztuk évtizedeken át a materializmus alaptörvényét. A pénz és az érte való küzdelem határozza meg a az alábbi viselkedésformákat manapság.
* * *
Mert nem furcsa az, hogy városunk köztiszteletben álló orvosa- nem listán, hanem egyénileg jutott be az önkormányzati testületbe- 100 000 forintos alapítványi felajánlásának hírére ilyen volt a reakciója: - *Nem szégyenli magát, míg mások a kukák tetejét emelgetik, munkanélküliek, kutyakonzervet ebédelnek, etc., addig ő szemérmetlen módon felajánl(kidob!?)ennyi pénzt! Valami alapítványra. Vagy: -Annyi van neki, hogy nem tud mit csinálni vele. Adja nekem!- Ne! Azért ezt ne!nemes cselekedet volt ez.
* * *
Mint ahogy az összedrótozott Spéter Erzsébet gesztusa is az a kultúra oltárán. Mert ha láthatatlan fogadást kötnék magammal, nem hiszem, hogy egy kezemen meg tudnám számolni a belvárosban kereskedő, szolgáltató iparosok számát, akiknek Németh Mihály- szobra, kerámiája, lakatos József- festménye van otthonában. Hogy "csak" az elérhető, (távolságban és árban) országos hírű sárvári művészeket említsem. Tévedés ne essék: nem a Mercedest, a Mazdát irigylem, álljon belőle akár féltucat is az udvaron. A negyedkilós arany nyaklánc helyett gondolnék vékonyabbat. Értékrendváltással.
* * *
Szubjektív élmény: a tízemeletes lakóház felső szintjén levő lakásokat szinte lehetetlen eladni Sárváron. Eleinte azzal vigasztaltam magam, hogyha az általam nagyra-becsült John Lennon a 15 emeletes New York-i palota kilencedik emeletén bérelt lakást, akkor nyilván ott a legjobb lakni. Itt más a helyzet: ugyanazon ház földszinti, első emeleti lakásait elkapkodták. Hiába mondtam, hogy az utca pora beszáll, a zaj behallatszik lenn; fenn még nem sikerült egy legyet sem agyoncsapni a 8 év alatt, a lift sem romlik el többször, mint a TV, ám hiába! A hirdetésemre telefonon érdeklődőket nem áltattam sokáig: bemondtam, hogy a lakás a kilencediken van..., és rögtön lecsapták a kagylót. A lakást végül is egy budapesti lakos vette meg...
* * *
Az előbbi üggyel kapcsolatos. megtörtént a csoda. nem köszön az a nálam 15 évvel fiatalabb vállalkozó fiatalember, aki jogosan, de sokunk szerint minden erkölcsi alap hiányában tette el az utolsó fillérig a félévnyi keresetemnek megfelelő foglaló összegét. az ölébe hullott vagyonkát- úgy látszik- kevesellte. Még szerencse, hogy a felesége visszaköszön...
* * *
Mint ahogy visszaköszön még jó kollégám felesége is, aki hosszú éveken keresztül az állampárt járási bizottságának első számú titkárnője és a reprezentációs bárpult felelőse volt. Mivel tudja, hogy politikailag már régóta a legnagyobb kormánypárthoz kötődöm, rajtam kéri számon sértődötten a rendszerváltást. és benne főleg azt, hogy a "tanácson" a mostani gyenge kvalitású adminisztráció mekkora hatalmas fizetéssel dolgozik, míg ő munkanélküli. Hiába magyarázom, hogy nincs a megyében...még egy olyan hasonló, restaurálodott végrehajtó intézmény, mint a sárvári tanácsból "átalakult" polgármesteri hivatal. De még a helyi törvényhozó apparátusban betöltött hatalmas arányunkat - 10 %- sem tekinti érvnek: a városi rendszerváltás számára eddig sikertelennek bizonyult.nem elégtétel, de számunkra is...
* * *
Ugyanez. Körülöttem 30 éves MSZMP- tagságát nemrég- a Nagy Lapos Abbahagyás lehetőségét kínáló pártátalakulást kihasználva- megszüntető kolléga jobbról, a megyei választási eredmények tudatában magabiztos liberális értelmiségi balról. A kivágott fákat, a feldúlt templomteret vizslatjuk.Ők számon kérnek: - Ha kivágták, miért hagytátok?- ha nem vágták ki, miért nem? Van sapkája, nincs sapkája- jutott eszembe a kisnyúlról szóló vicc. Na, de hogy nekik is magyaráznom kelljen a városi törvényhozásban...kialakult hatalmi viszonyokat,(lásd feljebb) azt már nem! Tudjátok, meritek, teszitek- most már nem csak fenn, a Parlamentben, hanem itt is. Együtt!

Gróf István
megjelent a Sárvári Hírlap V. évfolyamának 1. számában, 1993. január 15-én.

ÉRTÉK(T)RENDEK 2.

Torz képet alakított ki értékrendünkben az erdélyiek ügye is. Az, hogy a több évtizedes tapasztalattal rendelkező erdélyi órásmesternek a konkurensek nem örülnek, még érthető. Az, hogy a közelben lakók nagy többsége azt hiszi, ingyen, vagy potom pénzért kapott olyan lakást, amiért rengeteg odavalósi állt sorban, az még az információ hiányának is betudható.( bocs, Sütő András!)De az, hogy ezek a "románok" munkahelyet, netán "életteret" vesznek tőlünk el, az már túlzás. Soha ne feledjük: akkoriban nem ők hagyták el a határt, hanem a határ őket. Nekik sokkal nehezebb a dolguk: megbirkózni honvágyukkal, elszámolni lelkiismeretükkel, a maradjak-e otthon- ahol szükség van minden magyarra- , vagy az eljöjjek- a megaláztatások sorát emelt fővel el nem viselve- dilemmájával. Ennyivel több a gondjuk a mienknél is.
* * *
Más. Iskola. és a változó értékrendek. Olvasom az egyik hetilapban, hogy vannak borotvaeszű gyerekek, akik egy pillanat alatt megtanulnak, felszednek mindent. Az ekeeszű gyerekek, a másik fajta, megakad, ha nem ért valamit. a gyökérig le kell menni sokszor, a tökéletes elsajátítás érdekében. A pszichológus értékelése egyértelmű: a felszínes érdeklődésű, semmiben el nem mélyedő gyerekek lesznek a jó pontszerzők a felvételin és lesznek orvosok, pedagógusok, mérnökök. és ez kár.
Az, hogy magyarból, matematikából egzakt mérés után kerekedik ki a pontszám, s így az osztályzat,az természetes. Viszont egy kicsit furcsállom, hogy testnevelésből pl. a 15 fekvőtámasz alatt egyes, a 16-20 között kettes, stb. kvantitatív skatulyák alapján történik az osztályzás, de megmagyarázható. Azonban kifejezetten érthetetlen, hogy már rajzórán is a kiszabott négy rajz elkészítése és kiszínezése a követelményrendszer alapja. De még nincs vége! Emlékszem eddigi iskolai izgulásaim kiváltó okaira: május elsejei kisdobosvers, fizikadolgozat, latin memoriter, állattenyésztéstan szigorlat stb. De torna-, ének-, és rajzóra előtt nem szoktunk izgulni. osztályfőnöki óra előtt pláne nem. Mert már ilyennel is találkoztam. Kéztördelés, ideges pakolás a táskába, este a kisszobában. Stresszállapot! Nyomozásom eredménye: a stressz a holnapi osztályfőnöki óra, mikor is ki fogják osztani a beszedett(!) osztályfőnöki füzeteket. A család lerajzolása volt a feladat, de Apa kiszínezésére nem jutott idő. Vérig vagyok sértve! Mindeddig színes egyéniségnek hittem magam...

* * *
Emlékkép: 1989. március 15. Sárvár. Több száz sárvárival egyetemben úgy istenigazából énekeltük el az ünnepséget záró szózatot. mert előtte, azon a napsütéses délelőttön tele volt a levegő bizakodással, lelkesedéssel, a csendes forradalom esélyével, új dimenziók születésének lehetőségével. maroknyi tettre kész, jelvényt hordó, újságot osztogató, akkori ellenzéki ember babonázta meg az ünneplőket a műsor kezdetén. Az emberek kicsit merev távolságtartással, a külső rácsodálkozást még a visszarendeződés lehetőségét nem kizáró, tartózkodó félelemmel vegyítve fogadták. Városunk gimnáziumának köztiszteletben álló tanára...nyújtott bizakodást. Sokszor kemény szavait, őszinte, belülről jövő indulatait a pártbizottság épületére mutató gesztikulációval vezette le. mellettem álló ismerősöm, aki hosszú évek óta vezető KISZ- és pártfunkcionárius,....felhördült: - Azért ez már túlzás! Ezt nem kellett volna!-
Azóta tökéletes az összhang- úgy látszik. Ámbár sejtem, hogy Tanár úr a fizetésnap előtt három nappal nem fog (tudni) tulipánokat vásárolni felesége születésnapjára, időnként elolvashatná három éve írt szónoklatának oldalait. mert bár az idők változnak, az értékeknek nem volna szabad. Ha már József Attila a munkásosztály forradalmi költője volt, (Pi)Csurkapista náci, fasiszta ideológus lett, vigyáznunk kell, hogy Rákosi Mátyás emlékét jól megőrizzük. nehogy antiszemita skinheaddé degradáljuk.

Gróf István
megjelent a Sárvári Hírlap V. évfolyamának 2. számában, 1993. január 29-én

A HUNGÁRIA KÁBEL-TV SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL

A HUNGÁRIA KÁBEL-TV SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL, AVAGY- HA NEM TABU- AKKOR MIÉRT NEM BESZÉLÜNK TÖBBET A MAGYARSÁGTUDATRÓL

A "reformkommunisták" már el-elnéztek néhány dolgot: megjelenhetett Illyés Gyula kifakadása a '80-as évek közepén, miszerint aki nem törődik a határon túli magyarság problémáival, az hazaáruló. Ratkó József is odamondogatott fenn, a Nyírségben akkoriban, nem is halkan. Itt, Sárváron pedig 1986 őszén pedig amilyen bátorsággal Aczél Györgyöt és a kultúrcenzorokat emlegette, az egy kicsit megijesztette diktatúrához szokott fülünket. mert gondoljunk vissza, milyen politikai közegben éltünk akkor!1984-ben a Los Angeles-i olimpiát a TV-n nézhettük. Mármint a többi ország küzdelmeit, mivel a mieink nem voltak ott. Egy egész ország akaratát, közvéleményét sutba dobva hajtotta végre az akkori pártvezetés a Moszkvából érkezett ukázt. Ugyanez történt 1985-ben a budapesti Kulturális Fórumon is, mikor kissé bátrabb akart lenni a Kádár- adminisztráció (egyes ellenzékieket is meg akartak hívni a Fórumra), ám a moszkvai vétóra ismét behúzott farokkal elsompolyogva reagáltak. "Tömd a szád, ne siránkozz!"-jelszóval működött a hallgatólagos gazdasági kiegyezés speciális magyar modellje.
És jött 1989. Már tudjuk, Európa biztonsága csak 1989 szellemében lehet hathatós, melyet a magyar, a csehszlovák, a keletnémet változások erőszakmentessége alakított ki. "...Közép- és Kelet- Európában az elmúlt évtizedekben arra kényszerítettek bennünket, hogy nemzeti azonosságtudatunkat adjuk fel, fojtsuk el, és eltiltottak bennünket az egységes nemzetiségű párbeszédtől, miközben láttuk, hogyan oldódik fel Nyugat- Európában a történelmi Francia- brit, francia- német ellenségeskedés, és hogyan válnak a nemzeti határok "áttetszővé"- ahogy azt Kodolányi Gyula fogalmazta meg idei Strasbourg-i beszédében. Végül is a mi célunk is ez: a demokrácia, a türelem, a szabad kereskedelem és az eszmék szabad áramlásának szellemében a régiónkban is áttetsző határok jelenjenek meg. Mert:" a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért"- hangzik a törvényben, mint ahogy "felelőssége a magyar nemzet, mint kulturális és etnikai közösség megmaradásának támogatottsága" is, valamint "támogatja a szomszédos országok magyar közösségei jogos törekvéseit az őket esetleg ért sérelmek nemzetközi fórumokon történő szóvá-tételében." Az eddigi "milyen jól megvoltunk a szomszédainkkal, most meg mindenkivel összeveszünk" hangzatú gyakori reakciók az elmúlt évek ideológiájának következményei. Az az ellesett pillanat rögződött bennem, amikor a Varsói Szerződés díszvacsoráján pár évvel ezelőtt Kádár János a három "nyelves" szláv csók helyett rideg- hideg kézfogással üdvözölte a román pártvezért, éppen a nemzetiségi problémáink miatt. Ez már valamit jelzett! Jelezte, hogy a "testvéri" román nép vezetése koncepciózus asszimilációs tevékenysége folyamán sok százezer magyart olvaszt be a Regát területén, észrevétlenül elrománosítva őket a katonai szolgálat, az egyetem utáni pályakezdés területi megszorítása révén, a másik oldalon pedig román családok millióit telepítve be Erdély területére.
Közép-, és Kelet- Európa tele van soknemzetiségű állammal. Magyarország most már hét szomszédos állammal határos (Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Románia, Ukrajna, Szlovákia és Ausztria), és ezekben kb. 3 és fél millió magyar él. De ugyanennyi román él Moldvában és Ukrajnában, és ennél több cigány a térségben elszórva. 2 és fél millió a volt Jugoszlávia területén élő albánok száma, 2 millió német anyanyelvű él Ukrajna területén, , és több, mint 1 millió lengyel Belorussziában és Litvániában. A Szovjetunió utódállamokra bomlásával azonban a legnagyobb anyaországon kívüli nemzetiséget most már az orosz adja, 10 millió körüli létszámával. Nyilvánvaló, hogy ezen nemzetiségi problémák megoldásának kulcs nem az államhatárok tologatása. "Mert ha a határokat esetleg meg is változtatnák, homogén nemzetállamok ezután is csak a politikai fikciók világában lennének"- ahogy ezt Entz Géza írja a "Nemzetek és nemzetiségek" című, sokszor idézett tanulmányában.
Nem elégtétel számunkra, hogy a trianoni békeszerződés fő szellemi szerzője és levezénylője, Franciaország államfője, Francois Mitterrand, hét évtizeddel az események után így nyilatkozik:"Az összes békekötés, amelyet ebben az évszázadban kötöttek, és különösen az I. Világháborút lezáró békék...egytől egyig igazságtalenok voltak, melyek, hogy a győztes dicsőségét gyarapítsák, vagy önös érdekeit szolgálják, mind semmibe vették a földrajzi , vallási és etnikai realitásokat." Így ezen a területen, - mely legyengült állapotában később kiváló terepe lehetett előbb a német, majd a szovjet birodalmi törekvéseknek-, most ott kell folytatni a politikai- gazdasági rekonstrukciót, ahol a két világháború végén félbeszakadtak azok.
Nemzeti színezetet öltenek a politikai kérdések itt, különösen a bizánci kultúrkörhöz tartozó térségben. Továbbra is Entz Géza gondolatmenetét követve: "..az itteni nemzetállam koncepcióban összecsúszik a lakosság és a társadalom, a nemzet és az állam fogalma, és ezeknek lesznek kárvallottjai a kisebbségek. Nyugat- Európába és Észak- Amerikában a nemzet és az állam egybeesik, mivel a múlt században lezajlott nagy folyamatok, így egyrészt az állam által irányított társadalmi integráció, másrészt a nemzetté válás- a kulturális és érzelmi közösség- létrejötte egy időben játszódott le". Itt, Kelet-, és Közép- Európában a döntéseket egy elnyomó, centralizált apparátus hozza egy önszerveződésre alig képes lakosság felett. Ezért, sajnos, zsákutcába vezető hiba lenne, ha az egyesülő Európa és Transzatlantikum főbb hatalmai a nemzeti kérdéssel szemben ellenszenvet tanúsítanának. Nem a nemzet megtagadása kell, hogy alakuljon a szupranacionális integráció létrejötte, mint ahogy a kommunizmus 70 éves kísérlete ezt bizonyította. A nemzetben tehát nemcsak a partikularitás, hanem az egyetemes haladás is kifejeződik. Nemzeti kultúráján keresztül kapcsolódik a az európai ember az egyetemes értékekhez, ennek pedig legfontosabb eleme a nyelv.
De mely jogokért is küzdenek a magyar kisebbségek? A legfontosabb, hogy a kisebbségekhez tartozó állampolgár személyes autonómiája biztosítva legyen, így az anyanyelv használatának joga az oktatásban és a közigazgatásban is, valamint az, hogy az etnikai önkormányzat horizontális intézményeit létrehozhassák. Nagyobb, homogén közösségek, vagy egybefüggő kisebbségi közösségek esetében már nyilván a helyi önkormányzatban, illetve a régióban lévő közigazgatási egységben érvényesülő autonómia elérése a cél. Paradox módon ezekért a jogokért, melyekért a határon túli magyarságunk küzd a mostani, posztkommunista államokban, nem kellett küzdeni régebben: az az 1918-as gyulafehérvári román nemzetgyűlés minden nyomás nélkül megígérte, és (1923-ban) az alkotmányban rögzítette. Ugyanúgy, ahogy az akkori szerb- horvát- szlovén (1921), vagy a csehszlovák alkotmány (1923) is parafálta. E jogok megadásának lehetőségét a többségi etnikum a kisebbség nacionalista törekvéseinek vádjával utasítja el. Pedig- Kodolányi Gyuláét idézve- a nacionalizmusnak két arca van. A pozitív: önmeghatározásra való törekvés, mely a kényszerű kollektivizmus évtizedei után természetes módon jelentkezik. Ez hasznos, mert vissza akarja adni a nemzeti és egyéni méltóságot, mely a különbözőség mindenformáját tisztelni képes. A negatív: kirekesztésre tör, a népirtás fegyverévé válhat némely diktátor-jelölt vezető kezében.
Ebben a régióban a nemzeti kisebbségek ügye, az emberi jogok elismerése, a dinamikus politikai átalakulás és a gazdasági együttműködés szoros összefüggésben van.
Ez utóbbival kapcsolatban két fontos gondolatot emelnék ki.
A térség lakói ma meg vannak győződve arról, hogy csak a legfejlettebb országok intenzív segítsége adhat esélyt a felemelkedésre. De, ahogy múlik az idő, rá kell jönnünk, hogy nem túl reális a várakozás. A letűnt rendszer- természeténél fogva- érzéketlen mindenféle költségre, így több évtizedes önkifosztási stratégiát irányított, amelyben ciklikusan váltakoznak- Bogár László közgazdász szerint- az áldozatok, a halasztások, a mulasztások, külső és belső adósságok, egyensúly- hiányok, szerkezeti feszültségek. Ahogy a társadalom részben felélte anyagi lehetőségeinek egy részét, az egyfajta kannibalizmus. De még,- sajnos- felélte fiziológiai, morális, kulturális, és környezeti készleteit is. Mert nem elég elégszer ismételni a sztereotípiát: amíg a fejlett Nyugat országainak 150-200 év állott rendelkezésére a piacgazdaság kialakítására, addig nekünk, e térség államainak pár év alatt kellene megteremtenünk ugyanezt.
A közszájon forgó 40-50 milliárd dolláros nyugati gazdasági injekció a térségbe feltétlenül szükséges. Tudni kell azonban, hogy az eddig felhasznált ingyenes segély alig haladta meg az 1 milliárd dollárt, a többi olyan hitel, vagy garanciavállalás volt, amelyet egyszerű piaci tranzakciónak nevezhettünk. Azaz a Marshall- segélyhez hasonló konstrukcióról ne is beszéljünk! Az előbb idézett közgazdasági tanulmány szerint a gazdasági váltás három feltétele, hogy gyorsan, demokratikusan és nagyjából külső erőforrások nélkül végezzük el a piacgazdaság kialakítását.
Az optimista megoldás szerint a Nyugat belátja, hogy segítenie kell, és "megment" minket. (itt a harmadik feltétel kiesik.) A pesszimista változat szerint külső erőforrás nélkül és gyorsan csak egy diktatórikus irányítás alatt lehet a váltást elvégezni.( itt a középső feltétel nem szerepel) A reális változat szerint- és ez a valószínű- külső segítség nélkül, demokratikus keretek között megy végbe a folyamat, de ez így nagyon lelassul. (itt az első feltétel fog hiányozni)
Sokat beszélünk bizonyos küszöb-értékekről: divat a politikai demokrácia minimumát, a szociális érzékenység minimumát, a gazdaságban a létminimumot hangoztatni. napjaink egyik legnagyobb problémája- Nahimi Péter szavaival- a nemzeti minimum hiánya, mely felett- mint az elmúlt évtizedek megmutatták- nem szabad állnia semmiféle párt-, csoport-, egyéni érdeknek! Erre nekünk kell vigyáznunk! És ehhez az is kell majd valószinüleg, hogy néha a Sárváron is fogható Hungária kábel-TV adására átkapcsoljunk!

Budai G. István
Megjelent a Sárvári Apokrif egyesületi lap 1992. decemberi számában

TÖRTÉNET A "MÁSRÓL"

Akkor még szocreál volt a figura. Dolgoztunk- gattunk barátommal, állami gazdaságban, állami gazdagságban, állattenyésztésben, állatenyésztésben.
A kelet verdáival róttuk a kántri úttalan útjait: Barkasz-szal, ARO-val, IZS-zsel. Egyszóval minden odavaló volt, ahol élvezkedhettünk: küzdelmes- napfényes, boldog- disznószaros, a korszak végét érezhető, de gumicsizmaszárig teljes, nagybetűs élet. Zsebünkben- tékánkban- szekreterünkben óriási, értelmiségi diplománk, búzakalászokkal körbevett címerrel.
Vállaltunk és hárítottunk minden felelősséget; dolgoztunk könnyekig rendes emberekkel és gazemberekkel, írástudókkal és analfabétákkal.
Hússertésállomány megdöglött darabjai és felhízott kilói jelentették számunkra az erkölcsi kárhozatot vagy az egzisztenciát. Uralkodtak kezeink felett sertéstrágyát már szagolt orrú emberek (volt, kinek teljes lényét átjárta az átható illat, s olyan is, ki feljebb látott az illetménycsizma szárának felénél).
Berzsenyi Dániel szülőfalujában a sertések mellett élők közt olyan is akadt, akinek az írás-olvasás kuriózum volt. Nekünk le kellett írnunk, hány darab döglött, és mennyit zabáltak. De volt, kinek írása elférne egy A/4-es lapon- ha nem a hizlalda falára írta volna-, egy magabiztos, szélein szőrözött, élére állított rombuszba zárva, aláírva a négy összesen ismert betű.
Hazudnék, ha úgy állítanám be, nehéz elviselni a föld ily fokú közelségét. Ha a körülvevő lelkeket nevezném durvának, úgy is hazudnék: közöttünk is éltek olyan emberek, akikhez képest mi voltunk törpék. Tudod, ha ködös, hideg, bőr alá kúszó, csúszós hajnalon indulsz erre a tájra, valami kell a tarsolyodba. Ha gyomrod vagy tudatod tiltakozik a reggeli féldeci ellen, ki kell találnod a JÁTÉKOT. A játék lényege, hogy figyelmedet a nyúlós realitásról összpontosítsd a MÁSRA.
Életünkben nem találtunk ki ennyi viccet, poént, szójátékot és karikatúrát, mint akkor. Mert reggel hatkor, ködben- csúszós úton Henye felé-, a lélek túlélésére is gondolni kell. Csak annak, aki nem volt ott, tűnik önkielégítő elmefényezésnek a dolog, százötven hízósertés lemérése előtt. Azok, akik csak disznót tudnak mérni, nem érthetik, hogy az elme is mérettetik. Az elme könnyen elmacskásodhat, ha nem figyelünk rá a reggeli torna során. Százötven darab után szarosan, mocskosan, büdös pufajkában beugrottunk telepvezető barátunkhoz. Papírra vetni a tervgazdálkodás számszerű ürülékeit: a kilót és a darabot, gyarapodást és pusztulást.
B. G. I. arca a szennyezettségen kívül- fáradt volt, talán fásult is. De bent a házban, a falusi enteriőr Perifériáján felfedezte a rést a meneküléshez. A résnyire tárt szobaajtón bekukkantó szeme felcsillant, felállt (szeme már nem mozdult a kinézett pontról), lehúzta lábáról a gumicsizmát, narancssárga frottír-zokni volt rajta, már majdnem rohant a szobába érve, mint aki szomjasan egy pohár felé indul; igen, mohónak tűnt minden mozdulata. Leült, felnyitotta a zongorát, és elkezdte játszani azt, hogy „Hey, Jude”, és én ezt az egészet akkor kezdtem érteni.
Addig is tudtam, hogy ez a dallam sokunknak nem közömbös. De azóta tudom, hogy ködös, hideg, bőr alá kúszó csúszós hajnalon, ha bárki elindul erre a tájra, jó, ha van valami a tarsolyában. A tízórain kívül valami MÁS.
DOTTORE G.

(megjelent: Sárvári Apokrif 1992. augusztus)