BARCELONA, 2012.09.10-13.

BARCELONA, 2012. 09.10-13
szöveg és fotók: Gróf István

Tizenhárom napos spanyolországi kirándulásunk első kétharmadában Andalúziát fedeztük fel, majd az egynapos Valencia feltételes megálló után vasárnap délelőtt Katalóniába utaztunk, hogy az egyik legizgalmasabb európai várost, Barcelonát megismerjük. Két és fél napunk volt rá: alaposan megszerveztük a programokat, de fel kellett kötni a gatyát, hogy minden beleférjen, hogy ne kelljen rohanjunk. Ez sikerült is!

Valenciai szállásunkról ¼ 10-kor indultunk el, és a 350 km-es távot inkább autópályán nyomtuk le, minthogy drága időt veszítsünk, így délután 2-re odaértünk barcelonai szállásunkra, és elfoglaltuk azt. Innen az autóbérlő társasághoz, a vasútállomás mellé mentünk 10 napig szívünkhöz nőtt kis Nissanunkkal. A nagy igyekezetben elfelejtettük csurig tölteni a kocsi tankját átadás előtt, ezért nemcsak a jogos feltankolás költségét számították fel, hanem 37 Euro extra felárat is rászámoltak. Jól felhúzták az agyamat. De ha már az állomáson voltunk, megnéztük a környékét is. Mivel a hazai szecesszió rajongója vagyok, és Barcelonában is a fő csapásirányt a modern építészetre terveztük, már az első 100 m-en földbegyökerezett a lábunk. A Parc de l’Espanya Industrial az állomás mellett az új építészet egyik csodája volt. Egy mesterséges tó partján 10, egyforma magas világítótorony vette körül azt, és jó-néhány szobor, köztük a tavat őrző Vénus, Poseidon és Neptun fémalkotásai, és egy vasból készített, gyermek - csúszdaként is használatos hatalmas fémsárkány. A Joan Miro park nem volt messze, de ahhoz túl közel, hogy ismét lemerevedjünk: a tér közepén állt a szobrászművész Nő és a madár c., 22 m. magas kompozíciója (1982), meghökkentően, kétértelműen, szemet vonzóan. A művész 30 kisebb szobra is a pálmákkal, eukaliptuszokkal teli parkban található.
Innen már csak egy ugrás a Spanyol tér, a Placa d’Espanya, a város egyik főtere, mely az 1929-es barcelonai Világkiállításra épült meg. Középen van a klasszicista építészeti elemeket beépítő hatalmas szoboralakzat a monumentális szökőkúttal. Mögötte az impozáns Katalán Szépművészeti Múzeum (MNAC) neoklasszikus épülete a Montjuic domboldalán,valamint a Las Arenas, az egykor bikaviadalnak, mór stílusban épített körépület, mely ma bevásárlóközpont. Az oldalán egy üvegfalú gyorslifttel feljutva, a tetején létrehozott terasztól kitűnő kilátás nyílik a térre és a Montjuicra. Enikő fel is ment egy video-felvétel idejére oda. A MNAC-ról a lépcsőkön lecsoszogva jött a mágikus szökőkút, és a két 47 m. magas, sötétvörös velencei torony. Mivel este 9-kor kezdődött a világhírű szökőkút program, a teret ideiglenesen otthagytuk, és mentünk a CaixaForum felé, egy textilgyárból átalakított kulturális központ felé (a pécsi Zsolnay negyedhez hasonló), majd a mellette levő Poble Espanyolba már be is mentünk. A skanzenfalu helyett itt inkább skanzenvárost kell használni. 117 épület van ebben, a 15 spanyol autonóm terület közösségének az épületeken kívül egyéb jellegzetességeit is bemutatva: Madrid, Aragónia, Katalónia, Andalúzia, Toledo, Leon városházai, templomai, lakóházai, közösségi terei, a XV.-XVI. századig visszanyúlva. De, mint sok hasonló kulturális intézményben, itt is összekapcsolták az oktatással, az ismeretterjesztéssel, a művelődéssel az adott helyszínt: színes gyermek- programoknak, zenei rendezvényeknek, konyhaművészeti eseményeknek, kiállításoknak is helyt ad a Poble. Itt láthattunk egy nagyon érdekes állandó képzőművészeti tártatot is: kortárs papírművészeti- origami kiállítás volt meghökkentő merészséggel használva az anyagot. Pár méter távolságra találtuk, már a hegyre felkaptatva a Montjuic Parkot. Az ott petanque-ozó öregek nyugodtan, ráérősen töltötték délutánjukat, és ez átragadt miránk is. Itt megláthattuk azt is, amit nem akartunk: az 1992-es Olimpia atlétikai stadionját lerobbantan, gazosan, elhanyagoltan. Egyedül a gyeplabda-pálya volt karbantartva, mivel működött! Innen a Santiago Calatrava által tervezett kommunikációs toronyhoz mentünk, azt megcsodálni. Az 1992-es olimpiára készült 135 m. magas alkotás egy olimpiai lángot viselő sportolót ábrázol- mondják, de a napóra funkcióját felismertük mi is. A figurát nem vettük ki, de az építészeti remekművet megcsodáltuk közelről is. Innen óriásinak tűnt a MNAC 1929-ben felhúzott olasz klasszicista stílusban épített ház- rengetege. Mentünk tovább, és egy modern épületszerű létesítményt láttunk meg, nagy, görögös oszlopsorral. Közelebb érve láttuk, hogy ez az 1992-es olimpiai stadion egyik oldala, amely ily módon „álcázta” a mögötte fekvő fő stadiont. Bementünk, és a gondozott létesítményben végigjártuk a lelátókat, a padsorokat. A helyi macskák is élvezték a sok külföldi látogató szeretetét, és tucatszám heverésztek a székeken, alamizsnáért nyávogva. Megnéztük az olimpiai láng égésének helyét is, majd a visszatértünkben a mágikus tűzijáték színhelye felé az Estadi Olimpic de

Montjuic stadionból útba ejtettük a Joan Miro alapítvány épületét, amely tulajdonképpen a spanyol szobrász kiállítása volt. Vasárnap zárva lévén, csak a kertjében tudtunk szétnézni, és ez sem volt kevés élmény. Majd a Montjuic parkban, ahol a nevezetes Görög Színház is található, sétáltunk. A park talán botanikus kertnek is elment volna, olyan változatos, és sokféle növényt mutatott be. Nem sokan voltunk itt, így rögtön megütötte fülünket a magyar szó: a hölgy éppenséggel nem turista, hanem itt dolgozó honfitársunk volt. Mi még most is csak ismerkedünk Budapesten vele, Barcelonában ellenben nagyon elterjedt és népszerű a szabadtéri mozgólépcső. Most is ezt használtuk, hogy megtaláljuk jó kilátásunk helyét az MNAC hatalmas lépcsősorainak egyikén. A dús, élményekkel teli délután fáradtan ültünk le ide este 8-kor, hogy a 9-es kezdésre jól helyet kapjunk. Negyed 10-kor- megvárták a sötétedést- el is kezdődött az, ami Budapesten augusztus 20-án van csak, de itt mindennapos: a népünnepély. A Magic Font– háttérben a négy hatalmas oszloppal- elkezdte „műsorát”. Jó 15 m. magasra csaptak fel a vízsugarak, a szivárvány minden színében megvilágítva, és alá meg szólt a zene. Beethoventől az ABBÁ-ig, minden. Vegyes felvágott, csupa giccs- mondják a fanyalgók, és ha némi igazság van is benne, a majd kétórás „előadást” nem lehet nem csillogó szemekkel nézni. És nemcsak a fő medencében folyt a színpompa, hanem a Múzeum felé eső oldalon beindult egy másik szökőkút is, sőt, a múzeum előtt is három szinten. Hazafelé menet a széles sugárúton, az úttest és a gyalogjárda közötti elválasztókon is csobogott- ívelt felfelé a sok-sok színes vízsugár. Megadták- megadják a módját, kihagyhatatlan barcelonai program.

Másnap „arccal az építészet felé” felkiáltással kezdtünk az Eixample városrészben. A Passeig de Grazia sugárútra voltak felfűzve a spanyol szecesszió legszebb gyöngyszemei, rögtön elsőként a Casa Lleo i Morera, mely Doménech i Montaner alkotása 1902-ből. A saroképületen meghökkentő, és még most is modern a lekerekített erkélyek beépítése. Mellette „virul” a kicsit korábbi, 1898-as Casa Mulleras (a név itt mindig a megrendelő neve), Enrich Sagnier alkotása, majd az egyik legnagyobb építész, Puig i Cadafalch háza, a Casa Amatller, a csokigyárosnak épített villája, mely már csupa kőcsipke. Az 1900-ban készült épület csupa lázadás volt korában, később aztán számos díjat megnyert. Mellette húzta fel a Casa Batlló-t, a Csontok házát, ahogy az itteniek hívják, 6 évvel később a legismertebb katalán építész, Antoni Gaudi. Sem egyenes vonal, sem szimmetria nem található a homlokzaton, kerámia- cserepek fedik úgy, mintha csontok lennének. Üvegmázas kerámiával díszítette a tetőszerkezetet. Az épület Gaudi stílusának egyik legharmonikusabb kifejezése. A töményen egymás mellett álló 5 modern palotán- igaz, csak kívülről- nagy nehezen átverekedtük magunkat. A Fundacio Antonio Tapies volt az első katalán modern épület a nagyvárosban: 1882-ben épült. Doménech i Montaner tervezte, a téglát és vasat, a modern technológia elemeit integrálta, és arabeszk geometriai elemeket jelenített meg. A tetején egy látszólag összevissza gabalyodó huzalköteg van, valójában egy drót- széket ábrázol. Akkor kiverte a biztosítékot!

A következő épületbe, Gaudi Casa Milá-jába, köznevén a La Padrerá-be már be is mentünk. A művész fénykorában, 1910-ben épített háza mintegy összegező munka: a természet és az épületelemek keveredése, azaz az organikus építészet egyik legsikerültebb alkotása. A 5 emelet magas ház ma múzeum. Bejártuk a 110 évvel ezelőtti lakásokat, nappalit, dolgozószobát, ebédlőt, fürdőszobát (már az is volt), cselédszobát, majd „betekintettünk” az ártiumos belső udvarra, mielőtt az épületnek szó szerint, de áttételesen is a csúcsára, a tetőtérre érkeztünk. A kőmozaikkal kirakott kémények mintha pöttyös gombák lennének, a díszített párkányok mind a szemünket elkápráztató képsorok kellékei voltak. A négyféle kőből, köztük sienai márványból, díszített parkettával kirakott beltéri helyiségek maximális igényességgel lettek kialakítva. A tetőtérben megcsodáltuk az épület makettjét is. A Grácia – passzázson még sok, a XX. szd. elején épített palotát néztünk meg még, így a nekünk emlékezetes neogótikus-szerű Casa Fustert (1911), vagy a szintén Puig i Cadafalch építette (1905) Casa Terradas magasra törő

tornyaival különleges bérpalotát.
A nap fénypontja, az 1910 óta épülő Sagrada Familia bazilika volt következő állomásunk. Akkor még 4 tornya állt (ma, 2023-ban 9.- a szerk.) a külső látványával lenyűgöző, belső terének diszkrét megvilágításával, aprólékos kidolgozottságával elbűvölő istenházának. Ha rangsorolnom kellene az eddig látott templomokat, akkor ez áll az első helyen. Miközben halkan dolgoztak a magasban a daruk, sok ezer látogató bámulta kívül és belül az épültet. Rengeteg pénz, és sok idő kell! Gaudi mester sem hitte, hogy életében készen lesz, amikor 1926-ban szegényt elütötte a villamos. A 18 torony elkészültét 2026-ra tervezik, de a nyugati főkapun levő Szenvedés kapuja is készül még. A Diagonale, Barcelona fő sugárútja mellett egy hatalmas, szokás szerint a szabványoshoz nem hasonlítható felhőkarcoló épült 2005-ben, a Torre Agbar. Este 4500 LED lámpa világítja meg a tüzérségi lövedék alakú, 144 m. magas tornyot. A St. Paul kórház ugyan 1901-ben épült, Gaudi legnagyobb vetélytársa, Mortaner asztaláról, de már a szecesszió egyik legszebb példájaként tartják számon a hatalmas, vöröstéglás alkotást. A központi épület magas tornyával, majd a tekintélyes épületegyüttes 27 pavilonja, azok folyosóinak mozaikfestéseivel, kovácsoltvas nyílászáróival egyedülálló, mint ma is működő kórház. Itt vettük észre azt, hogy a spanyol városokban különböző színűekre festik a taxikat. Barcelona esetében e hagyomány szerint fekete színűek, élénksárga ajtókkal. Egy török kebabosnál ebédeltünk, amely újdonság volt számunkra akkor,

majd a Parc Güell felkeresése következett. Ide szintén szabadtéri mozgólépcsővel mentünk fel, mivel a 105 m. szintkülönbség már sok lett volna nekünk. Fenn, a tetőn, a teraszról gyönyörű kilátás nyílt a városra, majd leereszkedtünk Gaudi egyik leghosszabb ideig készített (1900-1914) kertjébe. Csupa színes kerámia-kirakás volt minden körülöttünk, a padok, a szökőkutak, a járdák, az épületek. Ornamentikájában tényleg az organikus, a természet-közeli formák az uralkodók, persze Gaudi óriási kreativitásával, alkotói szabadságával megfejelve. Olyan csarnokban jártunk, ahol minden negyedik- ötödik oszlop nem függőlegesen tartja a tetőt, hanem, mintha részegek lennének, ferdén állnak. Nemcsak az oldala, de még a mennyezete is tele volt színes mozaikokkal. A nagy barlangszerű csarnokot mintha bőr fedte volna be. A nagy szalamandra volt a fő fényképezkedési centrum, de voltak ebből a figurából kisebbek is. A 17 hektáros parkban volt Antoni Gaudi emlékmúzeuma is, ahol megvehettük a munkásságáról szóló könyvünket is. Már esteledett, amikor kimentünk Barcelona sokadik látnivalóinak egyik helyszínére, a tengerpartjára. A Port Olimpic az 1992-es Nyári Játékokra készült el, és 200 házból álló lakónegyedében laktak az olimpián résztvevő sportolók, szakemberek, így Egerszegi Krisztina is. Ma a modern luxuslakásokat magánszemélyek birtokolják. A szép, pálmákkal borított tengerparti sétányon nagyot sétáltunk, a yacht-, és jetski kikötőt, és a Földközi tengeren cirkáló óceánjárókat bámultuk. Itt újabb két, ezúttal sem szokványos felhőkarcoló mered az ég felé, a Hotel Arts luxusszállodáé, és a Torré Mapfre irodaház. Megcsodáltuk Frank Gehry sztárszobrász hatalmas fémhálóból „szőtt” alkotását, a Hal és Gömb-öt. A buli-negyedből, ahol strandok is vannak, már sötétben tértünk haza. A fáradt nap után apartmanunkba visszatérve pihenésre tértünk volna, ha egy fiatal brazil lakótárs házaspár nem kíváncsiskodik annyit: alaposan kikérdeztek minket dolgainkról, majd gratuláltak ahhoz, hogy ennyi idősen egyéni szervezésű utakat teszünk. Bezzeg a hasonló korú szüleik csak ülnek otthon…
Harmadnapra is maradt felfedeznivaló. Elsőként a Katalán Zenepalotát néztük meg, mely szintén az „aranyévekben”, 1905-1908 között épült, és a másik építészzseni, Domenech i Montaner alkotása. A Palau de la Música 2200 férőhelyével, évi 300 koncertnapjával mára nemcsak a komolyzene, hanem a folk-, a pop-, és a jazz-zene megszólalásának helyszíne is. Egy 55 perces sétával bemehettünk a hangversenyterembe, a nézőtérre. Ámbár az épület kívülről is impozáns spanyol és arab építészeti motívumaival, Bach, Beethoven és Wagner mellszobraival, mégis a koncertterem a lenyűgöző. A színes üvegmozaikból készült, 1000 kg. súlyú fordított kupola középén a Nappal, szélén körbe a kék éggel mindig világosságot teremt belül. Az ablakok ólomüveg mozaikok. A zeneterem hatalmas orgonáját a kedvünkért megszólaltatták: Bach d-moll toccata és fúgájának részletét bemutatva. A hatalmas, 24 sor ülőhelyet biztosító karzaton is jártunk, amelyet mór díszítésű oszlopok tartottak. Pazar- az egyetlen szó, amit mondhatunk. Innen már a nagyváros Gótikus negyedébe tartottunk, hogy régi építészeti emlékeit is felfedezzük. A Székesegyház, avagy ahogy az ottaniak mondják, a Seu a XIII-XIV. században, gótikus stílusban épült. A főhomlokzat és a lámpástorony ellenben már XIX- szd-i, neogót. 14 kápolnája van, köztük a keresztelőkápolna. A londoni Tower-ben a holló a tradicionális madár, itt, a Seu templomkertjében pedig a liba. Kéttucatnyi szépen tartott, fénylő tollú, jó 10 kilós egyedek sápoltak hangosan az elhaladó járókelőknek. A templomtéren mindig nagy a nyüzsgés, most is egyik helyen Simon and Garfunkel nótákat énekelt egy duó, odébb indiai meditációs zenét pergettek odavaló zenészek. A Plaza de San Jaime a politika főtere: a városháza és Katalán kormány épülete néz farkasszemet egymással. A La Rambla, Barca exkluzív sétálóutcáját többször is érintettük, mivel a gótikus negyedet övezi.

A La Boqueria, a piac már feleségem érdeklődési területe volt. A hatalmas gyümölcsválaszték, a spanyol sonkák, a serrano-k és a tengeri halak széles választéka mellett érdekes volt a kínált polipok sokasága, és a különböző színes házi szörpök választéka. Utunk során belebotlottunk Gaudi első munkájába, a Güell palotába is, mely 1885 után épült, és inkább lovagváras külsejű még, mint lekerekített ívű. A királyi tér, a Placa Reial Barcelona régi építészetének egyik leghangulatosabb tere. Az 1850-es években épült, szökőkútjaival, kényelmes padjaival, szélein óriás-palotáival, hangulatos lámpatesteivel (ezekből már Gaudi is készített ide!) lenyűgöz, nem enged tovább menni.
A város kikötője, a Puerto de Barcelona egy rövid sétával elérhető: Barcelona újabb látványossággal teli városrésze. Az itáliai Kolumbusz Kristóf hatalmas, 60 m. magas szobra áll a sugárút végén, a kikötő bejáratánál. Ujjával a tenger, Amerika felé mutat. Körülötte a cable carok, a libegők közlekednek. A kikötőben van helye a halászhajóknak, a z elegáns jachtoknak, és van egy kompkikötő is, amelyek az ipari kikötő mellett fekvő, nyilvános területek. Itt található a Maremagnum, a szórakoztató-, és bevásárlóközpont, ahol a hatalmas és mindig teltházas IMAX – mozi-komplexum és Európa legnagyobb tengeri akváriuma is van. Szerencsénkre szép idő volt, sütött a nap, és élveztük a promenádon való sétálást többszázad magunkkal. Azért a Puerto de Barcelona egyetlen műemlékét, az Új Vámházat is körbejártuk: hagytak neki levegőt, hogy a tágas téren körbe lehessen sétálni az építészeti remekművet. A tengerészeti múzeummal nem volt szerencsénk: ¾ órás sorbaállás után lehúzták a redőnyt: többen nem fértünk be a kiállításra. A közeli Picasso Múzeumnál is nagy volt a tumultus: 60 percig álltunk sorba, mire bebocsájtást nyertünk a nem éppen a legátfogóbb anyaggal előrukkoló tárlatba, melyet kényelmesen sétálva bő fél óra alatt bejártunk. A „harmadik pofont” rövid időn belül ismét megkaptuk: fel szerettünk volna menni a jó öreg kék villamossal az 532 m. magas Tibidabo hegyre, hogy a Sagrat Cor- a Szent Szív templomot, és persze a panorámát megcsodáljuk, de aznap, szeptember 12-én, verő napfényben és melegben az ősz beköszöntére hivatkozva bezárták a tramvia blau-t. Taxival nem lett volna romantikus a hegyi utunk. Átmentünk a Placa Catalunyára, erre a mindig telt, nyüzsgő, modern főtérre, a La Rambla kiindulópontjára, hogy végigsétáljunk azon. A különleges hangulatú gyalogsétányon végighaladni egy külön élmény: nincs az a kereskedelmi termék, ami nem eladó, és nem bámulható meg. A szokásos idegenforgalmi termékek mellett két dolog volt jellegzetes itt: a festmények nagy száma, magas aránya: minden harmadik standon festőművész állt.

A másik pedig- ámbár nem vagyok nagy focirajongó- az F.C. Barcelona csapatának sokféle szuvenírje, igencsak bő választékban. Búcsúvacsoránkat is itt, a Ramblán fogyasztottuk el: argentin marha steak-et. Este, hazatérés után már pakoltunk, mert reggel ment a gépünk haza.
Mivel Barcelona nagy város, nem egy repülőtere van, de a fő légikikötőnek is két terminálja van, egymástól több kilométerre. Házigazdáink szerint az El Prat 2-ről indulnak a külföldi járatok, oda menjünk. Hát, nem onnan indult! Gyors átstartolás megint csak taxival az Prat 1-re, így még időben odaértünk. Az már más kérdés, hogy a 10 perces útért a taxis legombolt a szorult helyzetben levőktől újból 20 eurót. A következő gépkocsi már szerencsénkre a fiamé volt, akihez Bécsben szálltunk be, a Schwechati reptértéren.
Az utazás korábbi eseményeit a blogarchívum 2012. augusztusi (Andalúziai kalandnyaralás I-II-III. rész), és a 2012. szeptemberi (Andalúziai kalandnyaralás IV-V.rész) bejegyzései tartalmazzák.
Egy körvonalazandó utikönyv oldalaira...

CIPRUS, 2001. JÚNIUS

CIPRUS, 2001. JÚNIUS 4-11

Ez is hivatalos út volt, mint az előző, az Írországi. Az egyik vasi mezőgazdasági R.T., amely igazgatóságának tagja voltam akkor, a mediterrán országba való utazással lepte meg üzleti partnereit, vezetőségének tagjait. Se Görögországban, sem Törökországban nem voltam az addig, így most mindkét ország szokás-rendjébe, kultúrájába, néphagyományaiba véltem betekintést nyerni. Északon, kb. 20%-a a lakosoknak török, és muzulmán vallású, addig a nagyobbik fele, és a lakosság 80 %-a görög, és görögkeleti vallású.

Ferihegyről indult a gépünk Larnacába, onnan 70 km-t utazva Limaszolba (Lemesos),

a tengerpartra mentünk a négycsillagos AJAX hotelbe szállásunkra. Ciprus nem nagy ország, 9200 km2, hazánkénak tizede, és a lakosságszáma is 700.000 alatt van, így majdnem az egész szigetet felfedezhettük utunk során. Itthon 16, odakinn 32 Celsius volt: óriási hőség, és bizony, ezt néhányunk nem vette tudomásul. Este már megismerkedtünk a 120.000 lakosú város üdülő-övezetével, a kikötővel, a stranddal, a szórakoztató negyeddel, melyek tiszták, gondozottak voltak. Az első meglepetésünk inkább szakmai volt: hatalmas termetű, jó 60 kilós fekete kecskék nyájai legeltek az utak mentén hihetetlen terméketlen, aszott, kiégett legelőkön. Hogy nőttek meg ekkorára?
Másnap már mentünk is kirándulni: előbb egy helyi borkombinátot látogattunk meg, ahol megkóstolhattuk a tüzes mediterrán vörösborokat, majd Courio (Ancient Kourion) ősi görög- római városállamának romjaihoz buszoztunk. Az V. században egy 9.3 erősségű földrengés elpusztította a virágzó, görögök alapította római városállamot, ahol a korai kereszténység is gyökeret vert, így az épületek jó része csak rom volt. A színház (amfiteátrum), a gladiátorok háza, a nyilvános fürdő, Achilles háza, de kivált Eustolios háza épületmaradványaiban igencsak épen maradt mozaikokat tártak fel a nem olyan régen, 1933-tól kezdődő ásatások. A fürdőben nagy, 5X 10 m-es műalkotások is voltak a görög, és a római mitológiából, de a korai kereszténység idejéből is. A kietlen, sziklás, köves talajon egy fűszál is nehezen maradt meg, a műremekek azonban igen. Innen Pofoszba, a másik nevezetes romvárosba mentünk, a sziget déli- dél- nyugati részére. Előbb a városban néztünk szét. Csodatevő hely volt ez akkoriban. A szokás- kissé áthangolva- ma is él: az egyik nagy olajfán alsógatyák, bugyik, melltartók voltak felaggatva, a „tettesek” szerint ezáltal biztos lesz a szerelmük. Szent Pál apostolt itteni térítésekor fogták el a rómaiak, és 39 botütésre büntették meg. Szent Pál oszlopát- ahová kötözték- itt, az út mellett most is meg lehet nézni. A helyi étteremben elfogyasztott- a nagyzoló tulajdonos szerint 23 fogásból álló- menüebédünk után mentünk be a tulajdonképpeni Archeológiai Múzeumba. Sok, zömében fekete, barna és fehér kövekből ki- rakott, épségben megmaradt görögök korabeli mozaikot láthattunk itt. Találkozhattunk Dionüszosszal, a bor és a vidámság, Nárciussszal, a hiúság, Phaedrával, a tiltott szerelem istenével, Ikariosz királlyal, de voltak komplett, 9 négyzet-alakú mozaikból álló, egy család minden tagját ábrázoló padló kirakások is. A mozaikok a görög mitológia történeteit mesélték el. A leggyakoribb „sztori” a gaz csábító, a naiv elcsábított lány és a bosszút lihegő mérges apa három- szereplős ábrázolása volt, de Mátyás királyhoz hasonlóan Ikariosz király „elvegyülése” a nép között, és az azt követő igazságtétele is gyakorta megjelent a műveken. Az állatábrázolások is meglepően élethűek voltak: a vadászó sas, a gazellát támadó tigris, a tollaival ékeskedő páva is megjelentek a képeken. A város kikötőjében aztán megláthattunk néhány 4-500 éves hajót a kalóz-korszakból.

A fából ácsolt, 2-3 vitorlás járművek mindegyike tatján ott ágaskodott a félmeztelen nimfa, ahogy az elő van írva. A harmadik nap a nyaralásé volt. Kimentünk a beach-re fürödni (nagyokat úszni azért nem lehetett az erősen hullámzó tengerben), és napozni. Na, ez az utóbbi nem jött be útitársaink egy részénél: az első nap majdnem minden testrészük szénné égett. Borogatni kellett őket, és az utazás további programjaiból is kimaradtak szegények. Használni kellett volna a napernyőket a napozóágyak felett. Este meg lementünk az Ajax hotel bárjába, ahol- mintha nekem akarnának kedvezni- egy kövér zongorista srác John Lee Hooker, Muddy Waters bluesokat játszott egész este.
Másnap újra útnak eredtünk: ezúttal Nicosia, a főváros volt a célpontunk, de előtte megálltunk egy kipipálandó szakmai helyszínen, és megnéztünk egy ottani tápkeverő-üzemet. A fővárosba vezető országút szélén volt a Kempton Kézműves Centrum, következő állomásunk. Nemcsak a kész portékákat, a faragásokat, szövött népi ruhákat, festményeket lehetett megvásárolni, hanem itt voltak az azokat előállító műhelyek is. A kőcsiszoló mesterek mellett fafaragók, korongozó fazekasokat láthattunk munka közben. A fővárosba tartó autósztrádán a katonai jelenlétből már lehetett érezni, hogy kettészakadt országban vagyunk. Miután 1960-ban Anglia visszaadta a teljes szabadságát a török partokhoz közeli szigetnek, Makarios érsek, az első, és legnépszerűbb elnök kormányozta jó irányba az országot. Őt a görögök eltávolították, és a katonai junta vezette Görögország egyesíteni akarta a szigetet 1974-ben. Az enosis azonban nem sikerült: Törökország bevonult Ciprusra, és elfoglalta a sziget északi harmadát. A görög ciprióták ezreinek kellett kitelepülnie otthoná- ból. Kisebb összetűzések azóta is vannak, de az ENSZ próbál békét teremteni. Legutóbb 1996 augusztusában voltak halálos áldozattal járó katonai megmozdulások a két hadsereg között. Nicosia, a főváros is kettészakadt (Berlin egyesítése óta az egyetlen ilyen európai város): az északi rész a törököké, majd a homokzsákok övezte szögesdrótkerítéstől délre a ciprióták laknak. Az ENSZ katonák mindenhol ott vannak, főhadiszállásuk hatalmas épület Dél-Nicosiában.
A város tiszta, nagyrészt ápolt, karbantartott, de omladozó épületek itt is vannak. A hangulatos kerthelyiségek, a szűk sikátorok, a butikok százai, a kis terecskék szökőkutakkal barátságossá teszik a várost. Amíg Németországban a színesre pingált műanyag tehenek a divatosak, itt a kos-szobrok. A Ledra Nicosia gyalogos sétálóutcája, itt vannak a legszebb boltok is. Az épületek falán sokszor olvashattuk az itt-lakók óhaját: PEACE. A legnagyobb ortodox templom, a Panagia Faneromeni nem idős, 1872-ben épült.

Jóval idősebb, 1662-ben épült a Szt. János székesegyház, mely kívülről átlagos, belül azonban káprázatosan szép, mondhatni ragyogó az aranyozott freskóitól. A mindenkori köztársasági elnök itt teszi le esküjét. A mellette épült érseki palota mai alkotás, de a helyiek ezt tisztelik legjobban. A belváros főterén, a Makarios téren áll a Parlament épülete, felvont hatalmas görög zászlóval, és persze az érsek hatalmas szobrával közepén. A belváros az 1567-ben épült, azaz velencei eredetű, öt kilométer hosszú, 11 bástyával megerősített magas várfalon belül fekszik, vizesárokkal körbefolyva, ahogy az meg van írva. Elmentünk persze a Green Line-ra, a szögesdrót –védte határra is, és átnéztünk a törökökhöz. Mecsetek, minaretek emel- kedtek ki az ugyanolyan szép fehér épületek, paloták, utcák között.
A következő napot ismét a pihenésnek áldoztuk, óvatos napozással, esti borozással, még a nyomda előtt álló könyvem korrektúrázására is volt időm. Az ott tartózkodásunk hatodik napján aztán ismét felkerekedtünk: a kis sziget közepére, a hegyek közé igyekeztünk.

A Troodos Massif a világörökség része, ritkaságszámba menő növényvilágával, erdeivel, de főképpen kulturális, bizánci eredetű örökségével. Az Olymbyos a legnagyobb csúcsa, 1951 m. A lombos-erdők minden szépségét megmutató tájra szerpentinek sokaságán haladtunk, időközönként elszórtan kék színűre festett házakat láttunk. A Tunéziában, Sidi Bou Said-ban nevezetessé tett élénk világoskék szín a ciprusiak szerint a közösség lakói felé üzenetet közvetít. Egy erdei tisztáson megálltunk, mert egy csodabokorra, mely tele volt aggatva papírokkal, mi is rátehettük a kívánalmainkat rögzítő levelecskénket. Ha megfogadják ott Fenn, akkor beteljesülnek kívánalmaink. Nekem ez sikerült, kívánságom még abban az évben beteljesedett. Aztán a hegy nyugati részén, Kykkos-ban látogattuk meg 1318 m. magasan az ortodoxvallásúak egyik legrégebbi, legszebb, és ma is működő kolostorát, monasztorát. Az épület szépen felújított, a freskók is kifogástalan állapotban voltak, pedig a bizánci császár utasítására 1080 körül épülhetett. Igaz, többször felégették, és ez már nem az eredeti épület. A kétemeletes, világos kőépület nemcsak belül, hanem a falakon, kívül is tele van festve freskókkal, így Mickael és Gabriel arkangyaloké is. Egios Kougas evangélista három elkészített ikonja közül itt látható az egyik, mely ezüstbevonatú, és egy teknőspáncélból és gyöngyházból készített ereklyetartóban van elhelyezve a poszt-bizánci ikonosztáz előtt. Az emeleten, melynek folyosóit szintén freskók borítják, 60 szerzetes számára épített kicsi, mindössze 8 m2 –es cella található. A fafaragásokkal díszített lépcsőházban főleg Krisztust ábrázoló aranyozott festményeket találhatunk. A természet itt zavartalan, ennyi csicsergő- surranó fecskét repülni életemben nem láttam, mint itt. A nagy templomépülettől külön felépítve található a nyitott harangtorony, amely 3 szintes, és 5 bronzharang van felerősítve benne. Az alapos kolostorbejárást követően egy tipikus ciprusi hegyi faluban, Laneia-ban ebédeltünk meg egy pisztráng- csárdában, majd körbesétáltunk a dimbes- dombos utcákon. Idilli volt a kép: körülöttünk a sötétzöld- fehér hegyek, a falu szélén a gondozott szőlő-sorok, mi a fehér köves utcákon sétálunk, a helyi kereskedők árusítják a romantikus tájképeket, és hétágra süt a nap. Itt is bementünk a helyi ortodox templomba, amelyben az ikonosztáz megint csak magára vonzotta a tekintetünket aranyozott festményeivel, lelógó, súlyos lámpáival, faragott padjaival. Este már Limaszolban fogyasztottuk el bőséges svéd- asztalos vacsoránkat, hogy aztán másnap, utolsó napunkon inkább a komfortosabb szálló-medencében, mint a nem mindig higiénikus tengerparton fürödjünk, napozzunk, mert utána napon hajnalban már ment vissza a gépünk.
Gróf István- egy körvonalazandó utikönyv oldalaira...

ÍRORSZÁG- 1998

ÍRORSZÁG, 1998.OKTÓBER 10-15

Nem szeretném azt, hogy utazásaim megörökítésekor a hivatalos utak tegyék ki a kötet számottevő részét, de a túlnyomó többségben magán- szervezésűeken kívül egy pár, így az írországi is ebbe a kategóriában esik. 1994-98 között a Vas Megyei Közgyűlés 40 tagú képviselő- testületének tagja voltam, és annak egyik választott bizottságába, a Megyei Munkaügyi Tanácsba bedelegáltak. Egy hatnapos tanulmányút, persze látnivalók, turisztikai célpontok megtekintésével kiegészítve volt a programunkban.

London volt első megállónk, ahol repülőnk leszállt. Egy erős szombat délután, és szállás után egy vasárnap délelőtt volt időnk testületileg szétnézni a városban, ahol szokás szerint hűvös volt és esett. Én már 1983 nyarán- rokonlátogatás alkalmából- jártam Londonban, és a két hét alatt megismertem főbb nevezetességeit. De azért jó volt ismét meglátogatni néhányat, így a Szent Pál székesegyházat, előtte Stuart Anna királynő szobrával, az Old Bailey büntető- bíróság, majd a Mantion House-t, a londoni polgármester, a Lord Mayor rezidenciáját, és a Westminster Bank komor épületét. Az akkor 104 éves, középen felnyitható (60 fokos szögben!) útszerkezetével különleges, hidraulikus technológiát bemutató Tower Bridge-en át is gyalogoltunk, és a parton megnéztük a sokat tapasztalt HMS Balfast csatahajót,

valamint a Tower ősi épületét.
A Temze parti City-ben már kezdtek sokasodni a felhőkarcolók is. Akkor a Canary Wharf negyed 50 emeletes, 220 m. magas épülete kápráztatott el minket, azóta persze ezek a felhőkarcolók már mind számban, mind magasságban majdnem megduplázódtak. (ezt 2023 májusában írom- a szerk.) A dokkok között, így a St. Katharina Docks-ban járva is, a munkások lakta negyedekben, és raktárépületek között járva visszamentünk a múltba. Itt egy tipikus angol innben, a Shakespeare’s ivóban csillapítottuk szomjunkat, persze dark beer-rel.
Másnap talán egy kicsit jobb idő volt, és a sugárutak is szélesebbek lettek. A White Hallon sétáltunk, útba ejtve a St. James parkot, majd a Parlament híres épülete és a még- híresebb tornya, a Big Ben tűnt szemünk elé. A brit uralkodók koronázási templomát, a Westmintser Abbey-t is megnéztük, de a neoklasszicista fő- téren, a Trafalgar Squere-n, Nelson admirális hatalmas szobrával a közepén, csak áthajtottunk. A St. James palotánál, a régi királyi székhelyen az őrségváltás évszázados hagyományait megörökítettük, néhányunk le is fotózkodott a barna medvekucsmában parádézó őrökkel. A hatalmas Viktória –királyné szobor már jelezte, hogy a Buckingham palota következik, az uralkodó család jelenlegi székhelye. A kerítésen, sok-századmagunkkal csak bebámultunk: bemenni nem szabadott! Az óriási Hyde-parkban, a nyugati demokrácia ikonikus helyszínén megnéztük a hordót, melynek tetejére állva az éppen soros „hordószónok” elmondhatta baját az őt ért sérelmeit kibeszélve. Nekem mégis a The Rolling Stones 1969-es, Brian Jones emlékére megrendezett koncert helyszíne ugrott be. A Piccadilly Roadon értük el a pici, mégis sokáig a világ közepének tartott Piccadilly Circus-t kis, Erosz- szobrával a központjában. Az óriási Pall Mall reklámtábla már fel sem tűnt a házak oldalán. A nap fénypontja a Burlington Bernie igazi konzervatív angol éttermében az emeleti asztaloknál elfogyasztott ebédünk volt. A dublini gépünk indulásáig még volt időnk arra, hogy London kínai városrészébe is bekukkantsunk. A csupa piros- fehér színezésű házak, köztéri alkotások, zászlók között megtaláltuk a piacot, a nagyáruházat, a park szélén az elektromos hegedűn játszó művészlányt, aki a kínai dallamok mellett ír népdalokat is húzott. A séta kedves hangulatai között volt egy akrobatikus ügyességgel táncoló diszkó- táncos fiatalember, és az is, hogy a helyi Tourist Office homlokzatán elmélyülten figyeltük a több percen keresztül csilingelő harang- játék zenéjét.
Este Dublinban, az ottani Munkaügyi Tanácsadó Kft. (FAS International) már várták a küldöttségünket. Az Európai Uniónak 1973 óta tagja hatalmas lépése- ket tett, és ma is halad tovább az életszínvonal emelésében: megduplázva azt az utóbbi 50 évben. Évi 8 % feletti növekedést olvastam a statisztikájukban 1977-78-90 vagy 1995 évben, ami óriási! Minket a megváltozott munkaképes- ségűek, a fogyatékkal élők rehabilitációja lepett meg legjobban: minden portás, akivel találkoztunk, kerekes- székben ült, és így látta el feladatát. A „vad- kapitalizmus eredménye” lehetett az is, hogy egy használaton kívüli állapotba került katolikus templomban, a főhajóban három szintet kiépítve, lakatos- műhely működik. Persze meglátogattunk hagyományos szakképző műhelyeket is, ahol a srácok reszeltek a lakatos-, falaztak a kőműves-, gyalultak az asztalosműhelyekben, és a számítógép-termük is korszerűbb volt, mint odahaza.
Képzésünk három napja alatt reggel 9-től du. 4-ig a vendégeink tartottak előadásokat a közeli Ballyfermot városkájában lévő képző-központ- jukban, esténként pedig mehettünk kirándulni. Visszanézve a filmet, ma már kissé szégyellenivaló volt az a gesztus, ahogyan zörgő- fénylő, feliratos nylon- zacskókban adtuk át az ottani előadóknak hazai ajándékainkat. De akkor ez volt a megszokott.

Kedd este a patinás márkájú Jameson whisky gyárba látogattunk el. Múlt századi miliőbe, régi gyárépületébe építették a legújabb technológiá- val felszerelt üzemet. A rézüstök, a lepárlók részben még működtek a padláson, de a csomagoló-késztermék- tároló már modern volt. A belépőkártyánk tetején perforált letépendő rész jelentette azt, hogy egy 2 centes pohárka italra vendégük vagyunk. Vásárolni persze lehetett még. Nos, a kuruc tábor ezen az estén megtáltosodott, a legvagányabbak egyre- másra ürítették a poharakat, és minden közelben levő hölgyet (az igazgatóhelyettes asszonytól a pincérnőn keresztül a japán turistalányokig) jobbról- balról puszilgatták.
Geológiai múzeum, helytörténeti kiállítás kő-, és bronzkori leletekkel, majd az ír Stonehenge, a Newgrange 5000 éves kőtömbjeihez mentünk Dublintől 40 km-re északra. A kőkör struktúra még 400 évvel a Gízai piramisok előtt, 100 évvel az angliai Stonehenege előtt épült. Volt min rácsodálkoznunk, pláne, amikor elmondták, hogy az építmény két oldalán lévő parányi lyukakon a sírboltot a téli napforduló napján, december 22-én segít megvilágítani. A vidéki kirándulásunk egyik a Wild Wicklow terülte, érintetlen erdőivel, hihetetlen élénkzöld (azóta sem láttam ilyet) mezőivel, természeti szépségeivel. A már gyenge napsütésben bizony ballonkabátban jártuk a kikövezett utakat, és árnyékaink különösen misztikusan élesek és hosszúak voltak.

Majd következett a Malahide- kastély, 2 henger alakú szélső tornyával, mely 800 éves, és a Talbot- családé volt 1973-ig. Azóta múzeum. Soha nem felejthető volt a Howht Head Peak- sziklás partjain sétálni, kagylóhéjat szedni, és a vad hullámokat vető tenger vészjósló morajlását hallgatni. Az utolsó, szerdai napot azonban- kérésünkre- lerövidítették, így más 11-től mehettünk kirándulni. Dublin következett. Nem nagy város. Kihagyhatatlan volt az impozáns, ámbár nem túl régen épített (1864) anglikán St. Patrick székesegyház, az 1592-ben Erzsébet királynő által alapított Trinity College, a protestánsok „neveldéje”. Itt a legszebb a hatalmas Könyvtár, ahol a IX. századtól kezdve rengeteg régi, festett kézikönyv, relikvia van elhelyezve. A Liffey folyón átívelő O’Connell híd, mely szélesebb, mint amennyi a hossza, mind- mind megnézendők voltak. A város főutcáján, az O’Connell Streeten már az ajándékok beszerzésére gondoltunk. Mollyone, a halárus-lány szobrával fényképezkedni kötelező volt. Persze nem este az este Dublinban, ha azt nem egy kocsmában töltjük el. Ezt is tettük. Ilyenkor kiürül a város, és mindenki az ivókba megy. De érdekes, hogy míg a mediterrán országokban a család, a jóbarátok ülik körül az asztalokat, addig itt nem. A papa a haverjaival, az asszony a barátnőivel, a fiatalok megint csak kortársaikkal ülnek le sörözni, és ilyenkor megered a nyelvük. Minket is alaposan kikérdeztek, csak úgy záporoztak a kérdések felénk, amikor- és ez nem ment nyögvenyelősen- szóba elegyedtünk egymással a szomszéd asztaloknál. Mindenki a Guiness sört részesítette előnyben, de amikor megkóstoltam a vörös Kilkenny-t, ezt a kevésbé fekete árpalét, bizony annál maradtam. Egy kedves sztori még idekívánkozik a dublini éjszakából: a Red Line vonalán, tömött villamoson utaztunk, és persze a pár nap alatt kialakított férfi állás- pontunk, miszerint az egész országban nincs egy jó nő, ez eddig stabilan tartotta magát addig, amíg a jármű közepén egy csodaszép lányt nem láttunk kapaszkodni. A 3-4 korsó persze meghozta a „bárosságunkat”, hogy ilyen jó nőt régen nem láttunk, és a további, vele kapcsolatos óhajainkat is szóba öntöttük. Erre megfordult a hölgyemény, és ékes magyarsággal megszólalt: Köszönöm, fiúk, de túlzásba ne essenek.
Az utolsó esténken jött az ottani kollegák meg- lepetés- estje, a folklór estre való meghívás. Erre a FOXS PUB-ban került sor, ahol a megszokott, meleg-barna, faborítású szekrényekkel. asztalokkal, székekkel berendezett ivóban ültünk asztalhoz.

A négytagú zenekar ekkor kezdett: az akusztikus összeállítású banda a The Dubliners stílusában játszotta az ír népdalokat, folk- songokat, avagy az ezekké emelkedett népies műdalokat. Egy akusztikus akkord-gitár, egy, a szólókat is bevállaló bendzsó, egy akusztikus, négyhúros, mégis nyakba akasztósan használt basszusgitár és egy fémes csörgő –dob, mint ritmushangszer volt az összetétel. 6-8 dal után- miközben megvacsoráztunk- aztán előkerültek a step- táncosok is. Három fiú, majd három lány is virtuózan koppantottak a fapalló színpadán, persze eredeti faklumpáikkal, úgy hogy aki akart, aki nem, hozta a nyolcadokat a lábával, és tapsolta a négyeket. A hangulat a tetőfokára hágott, még a neves ír ón- furulya is előkerült a hangszer- repertoárba.
Az „átmulatott este” után a dublini luxushotel (a londonihoz képest persze, mert az minden várakozást alulmúlt) várt minket, hogy aztán délelőtt induljunk vissza a dublini reptérre, és hogy a Getwick-re érkezve, átszálljunk a Heathrow-ról induló pestire. Az angol precizitás, avagy inkább a rugalmatlanság aztán meg- keserítette utolsó brit- szigeteki napunkat. Az óriási dugók miatt buszunk a Gatwickről a legnagyobb londoni reptérre nem jutott el két órán- a számított időn- belül, így 55 perccel az indulás előtt jelentünk meg a check- point-on, és nem 60 perccel. A becsekkolást intéző kisasszony így nem engedett bennünket beszállni a javában még ott dekkoló gépünkre, ezáltal az éjszakát a Heathrow kényelmetlen acél-padjain töltöttük, míg másnap délelőtt sikerült felszállnunk a Ferihegyre induló gépünkre. De ez nem vette el szép emlékeinket a smaragd szigeten töltött majd egy hét ottlétünkről.
Gróf István, egy körvonalazandó utikönyv oldalaira...

AZ ORSZÁG LEGNAGYOBB BLUESFESZTIVÁLJA- III.

AZ ORSZÁG LEGNAGYOBB BLUESFESZTIVÁLJÁN VESZPRÉMBEN- III.
SUGAR BLUES HERFLIVARÁZSA A VESZPRÉMI BLUES FESZTIVÁL ZÁRÓNAPJÁN
Szöveg és fotók: Gróf István

A Mivel a szombati fesztiválnapot ki kellett hagynom, felkészültem, hogy az aznapi „nagyágyúkat” vasárnap meghallgathassam. A Boom-Boom Roomban a Nemes Zoltán vezette Jambalaja sextett koncertjére érkeztünk elsőként, amelyet, jó szokásuk szerint, New Orleans-i stílusban marchin’-nal, felvonulással kezdtek. Zoli, úgy látszik, nem bízik már combjai stabilitásában, mert az eddigiekkel szemben, amikor ezen egyensúlyozva zongorázott, most stabil vasállványra bízta hangszere rögzítését. Saját (I’m Operable, Partisan Second Line), és cover-dalok, főleg Dr. John-tól (Junco, The Right Place) hangzottak el, szédületes ritmusban, feszes zenével, jó humorú konferálással. Újdonság volt a zenekarvezető új hangszere- hangszíne bemutatása a szintetizátor- ének talkbox-szal.

Az amerikai Michelle David and The True- tones koncertje annyira nem rengette meg a Hangvillát. A kifejezetten jó torkú, nőiesen molett Michelle főként soul, de inkább funky- dalokat tűzött műsorára. A három kísérőzenész, egytől egyik fehér ing- nyakkendőben, kitartóan muzsikáltak, az átélés lehetőségét a szólistára hagyva. Rendhagyó volt, hogy mindkét gitáros „rendes”, 6 húros hangszeren játszott, és hol az egyikük, hol a másikuk pengette a basszust az alsó húrokon, míg a másik az akkordokat sikálta. A számok zöme Tamla Motown stílusban íródott, a földbedöngölős 4-eket hozta a dob, tízperceken át. Az utolsó számban csaptam össze aztán én is tenyeremet: az egykori Spencer Davis- nóta, a Keep On Running ötletes és vérbő feldolgozása igencsak megörvendeztetett bennünket.

Három emelettel lejjebb sem kaptunk életre-szóló élményt: Early James és triója a folk-kal, a countryval díszített rockot játszotta, bluest kevésbé. A zenészek Alabamából, délről jöttek, a Country and Southern világából.

Gyorsan felmentem inkább a másodikra a Ian Siegal Bandet hallgatni, akik másodpercre pontosan 8-kor kezdtek. Most nem Tom Waits- stílusban énekelt, mint a méltán rendkívül népszerű Braindogsban, és nem is bluest játszott, mint tavaly a Kobuci-kertben, hanem valamiféle városi R and B-t. Sehol egy hamis hang, egy nem kidolgozott zenei elem, egy váratlan baki, nekem valahogy mégsem jött át teljesen Ian-nél a megszokott lendület, lelkes performance, pimasz beszólás ezen az estén. A basszust itt is rögtönzés tekintetében a hangszerében nem sok kárt tevő orgonista hozta (akinek szülinapja volt aznap), míg a gitárokat régi harcostársa, Dusty Ciggaar kezelte, kitűnően. Rock- blues, country- blues, shuffle, kiállásos rock and roll (jaj, ne, majdnem Bruce Springsteen stílusában), talkin’ blues volt a repertoáron. De, hál’ Istennek segítség is jött a végére: az elmúlt napok sztárgitáros fellépője, Matt Schofield is bejött gitározni, és a szőke Christine Tambakis is énekelni. Így, hatosban már egyre fokozódott a hangulat, és az egyébként brilliánsan szólózó Dusty mellett maga Ian is eleresztett néhány szólót, de a javát azért Matt-re bízták.

De már rohantam is le Ma Rainey’s pinceklubjába, hogy a hazai blueszene erre az alkalomra összeálló nagy legendáját, a Palermo Boogie Gang-et meghallgassam. A 80-as évek bátor, megalkuvásokat nem ismerő zenekara a kitartására, szorgalmára rászolgált még azokban az ínséges, lemezeket nem nagyon kiadós időkben is: négy LP-jük jelent meg. Nemcsak Szabó Tamás harmonikás, alapító atya árulta el, hogy akkori bakelitjeik a gyűjtők ritkaságai közé tartozik, én is tudom: igencsak jó áron adtam el szomorú szívvel felszámolandó vinyl gyűjteményem Palermo lemezét. Az 1988-97 közötti „aranyévekbeli” csapatból Fekete Jenő (érdekes, most „visszafiatalodott”, és állva gitározott), Szabó Tamás, a zongorista Bacsa Gyula, és Mezőfi „Fifi” István itt volt, a 2011-ben elhunyt Kepes Róbert basszus- gitáros helyén Varga Laca muzsikált. A re-union koncerten azt játszották, amit vártunk: Leadbelly, Little Walter, még korábbi zydeco számok, néhány saját, rock and roll, boogie- woogie, ahol a három szólista, Tamás, Jenci és Gyula alaposan felpörgették a hangulatot. Én is „rendbejöttem” az előző néhány „szájelhúzós” előadás után, és meghatottan hallgattam meg a Kepes Robinak ajánlott lélekkel teli Takáts Tamás- balladát, immár magyar nyelven.

Fenn, a földszinten a görögök, a portugálok után megint egy déli csapat, a szerb Rowhide nyomta rendesen a kőkemény bluest. Jó lett volna többet ott lennünk, mert nagyon jól döngöltek a jó 65 körüli szólisták, Jovan Ilic harmonikás és Vladan Stanosevic gitáros a fiatalabb ritmusemberekkel. Az 1982-ben, még Jugoszláviában, Belgrádban alakult bandának volt ideje beérni. Az elismerés jele, hogy 1992-től több nagylemezét is kiadták a különleges, elektromos bőgővel megszólaló csapatnak.

Este 10-et ütött az óra, amikor a fesztivál újabb nagyágyúja, Charlie Musselwhite mellett a világ vezető szájharmonikása, Sugar Blue koncertje megkezdődött. Írjuk le a zenészek nevét, mert megérdemlik: CJ Tucker dobolt, Sergio Montaleni gitározott, James Cowan billentyűzött és a művész neje, Ilaria Lantieri basszusozott, míg a Mali-ból származó vendégmuzsikus, Kalifa Koné hangszerei a balafon, (egy marimba- szerű ütős hangszer, nem balaton!) a kongák, ritmushangszerek, és egy népdalban a n’goni voltak. A fele fekete, fele fehér összetételű banda jazzes, progresszív számokkal kezdett, nehéz hangszeres betétekkel, precíz kísérettel, majd a műsor közepe felé megidézték a nagy blues- faterokat. Azt természetesnek vettük, hogy a mester ördögi gyorsasággal szólózott- vijjogott harmonikáján, de James, a Hammond- orgonista Wressig-et meghazudtoló bonyolult, de mégis hangzatos improvizációival nagy meglepetés volt. Ugyanígy dicsérendő volt a hátul meghúzódó, antisztár gitáros munkája: káprázatos, jazzes betétekkel fűszerezett szólói mestermunkák voltak. A negyedik szóló-művész a mali srác volt: balafonján szólózott leginkább, de többperces konga- bűvészkedései is ritkán hallható csemegék voltak. Muddy Waters Hoochie- Coochie Man-jét- nem mértem- de legalább 20 percen keresztül nyomták, fenomenális improvizációkkal bélelve. Sugar Blue egyik példaképe, James Cotton latin- ritmusú dala volt a következő „hosszú menet”, melyben a hangszerszólókon kívül a frontember éneke is nagyon hatásos és élvezetes volt. A védjegyének számító, a vállán keresztbevetett tölténytárhoz hasonló harmonikatárolójából számonként váltva húzta elő a hangnemhez stimmelő herfliket.Nem hagyhatták a műsorukból a legismertebbet, a The Rolling Stones Miss You c. számát, amelyet akkor, 1978-ban a fiatal Sugar Blue-val rögzítettek. Ugyancsak a herflis példaképek egyike, Junior Wells dala, a Messing with a Kid című nótáját is jól megkavarták.

A műsor végefelé jött az afrikai blokk: a nemzeti-színű nadrágjában zenélő Kalifa előreült, és elővette a nem is olyan régen, a ’70-es években „feltalált”, és Nyugat- Afrikában divatosan elterjedt vonós- pengetős hangszerét, a n’gonit, amelyet a hárfához hasonló technikával pengetett, valamint lélekbe hatolóan énekelt. Sugar uniszónóban játszott vele, és az egzotikus hangzásvilágba ragyogóan beleillesztette a harmonikát. Ez a 10 perc volt a koncert unikuma és csúcsa is egyúttal. A hatalmas teremben visszhangzott az ütemes taps, mindenki élvezte a ritka előadást. Howlin Wolf, a negyedik blues- atya nótája, a Who’s Been Talking szintén nem elsietett feldolgozásával fejezték be műsorukat, amelybe a művészházaspár tiz év körüli fia, James is bejött, és trombitált apjával uniszónóban. Úgy pattogott a srác, mint a gumilabda, ha nem zenélt. Táncolt, pörgött- forgott: látszott rajta, hogy szakmabeli fióka. Anyja a bassz-gitározás mellett azért félszemmel figyelte fiát, aki rá sem hederített, és magabiztosan uralta a színpadot. A ráadás szám egy őrjítő rock and roll volt, melyben mindenki szólózott is, majd az örömködés és ökörködés a When The Saints Go Marchin’ In közismert dallamára ért véget. A legnagyobb blues-élményemet ők adták a fesztiválon.

Azt hittük, vége a mulatságnak, de basszus- brummogást hallottunk az alagsorból. Igen, még a Pécstt, a Magasfiúk jubileumi koncertjén megismert amerikai mackó, Big Daddy Wilson hirdette keményen és határozottan a Chicago- blues mindenhatóságát. Kár, hogy az utolsó három számra futotta időnkből, de hangulat- zárásnak tökéletes volt.
Reméljük, nem kell egy évtizedet várni valamelyik magyar város Európa Kulturális Fővárosa címéig, hogy újra ilyen pazar többnapos blues fesztiválon vehessünk részt.
Megjelent a vaskarika.hu és a bluesvan.hu portálon 2023. április 20-án

AZ ORSZÁG LEGNAGYOBB BLUESFESZTIVÁLJÁN VESZPRÉMBEN-II.

A HAMMOND MOZARTJA IS BRILLIROZOTT A VESZPRÉMI BLUESFESZTIVÁLON
AZ ORSZÁG LEGNAGYOBB BLUESFESZTIVÁLJÁN VESZPRÉMBEN-II. RÉSZ
Szöveg és fotók: Gróf István

A veszprémi Blues fesztivál második napján, pénteken sokan részt vettünk egy beszélgetésen Rick Estrinnel. A moderátor a hazai blues szcéna egyik kiválósága, Sam Redbreast Wilson volt. A társalgás angol nyelven ment. Kérdésekre a napjainkban szupersztárrá emelkedett amerikai harmonikás elmondta, hogy a 60-as, 70-es években Kaliforniában élt, a hippi mozgalom virágzása idején. Később Chicagóba ment, és Muddy Waters bandáját meghallva lett a blues elkötelezettje. Vele, harmonikásával, és az akkor a legismertebb fehér pofagyalussal, Paul Butterfield-el is kapcsolatba került. Döcögött a pályája, és viszonylag későn, 2008-ban jöttek meg a sikerei a Nightcats együttesével, amely a 15 év alatt, évről évre, egyre népszerűbb lett. 2020-ba a Blues Awards díjosztóján ez év harmonikása is lett.

Lenn, a Boom- Boom-ban Pribojszki Matyiék kezdték programjukat Jumping Matt and His Combo néven a megszokott összetételben (Szász Ferenc- gitár, Csizmazia László- basszus, Molnár Dániel – dob). Az egyik legjobb rock and roll bandává avanzsált csapat hozta is a Full Time, a Wet Lips és hasonló fergeteges számokat, de a balladákban (Soul Stealin’ Mama), latinokban (Love is Fake), és a soulokban (Memphis Soul) sem volt hiány. Mátyás óriásiakat harmonikázott, de nemcsak a virgázásban, hanem a lelkekhez szóló balladákban is: nemhiába kapott női sikolyokkal tarkított vastapsot.

Érdekes színfoltja volt a fesztiválon résztvevőknek Buffalo Nichols fekete amerikai muzsikus. Egy szál gitáron játszott, de mellette levő kütyüin effekteket varázsolt éneke és hangszere mögé. Két gitáron játszott: egy akusztikuson, melyen slide-ozott is, és egy fémtestű dobrón is. Nekem jobban bejöttek a szimplán gitáron kísért talkin’ bluesai: a 90 évvel ezelőtti Robert Johnson szuggesztív előadásmódja jött át ezekben. Egy bluegrasst is elénekelt vidáman, majd a mentőszirénázás, a zuhogó eső, a merész gitár-riffek jöttek elő ismét a szekvenszeren keresztül.
A földszinti presszó melletti kis színpadra települt a neves osztrák country-blues előadó, Sir Oliver Mally, aki partneréül a német Peter Schneidert ültette maga mellé.

Hamisítatlan Mississippi- bluesokat énekelt nagy beleéléssel Mally, akusztikus gitárján kísérve magát, míg a német szintén spanyolgitárján szólókat is megeresztett, és néhányszor harmonikázott is. Elcsendesedett a Boom- Boom és környéke, csak Mally csizmájának ütemes ritmust verése, az un. foot taping, John lee Hooker blues- fater „hozománya”, és a fémhúrok csengése hallatszott. A végére beszállt harmadiknak az amerikai folk- gitáros- énekes, Brian Kramer is, aki egyébként legalább ugyanolyan jó grafikus is, mint zenész: vagy száz rajza került ki a fesztivál különböző helyiségeinek falára, sőt eladásra is tellett. Jó volt hallani a Rolling Stones The Spider and The Fly balladájának feldolgozását ugyanúgy, mint ismert sajátjukat, a 21. Century Bluest.

A blues nagyon nemzetközi, így nem volt furcsa a tegnapi portugálok után egy veretes, kemény rock- blues csapat, a görög Blues Wire hangversenyébe is belehallgatni az emeleten. Az 1986-ban alapított rock- blues trió lelke- alapítója az ősz hajú, szakállas Elios Zaikos gitáros- énekes, mellette Sotiris Zissis basszeros a régi bútordarab, míg Alex Apostolakis dobos, és a mi Cseh Tamásunkhoz hasonlóan az indiánokat nagyon tisztelő Nick Dounoussis gitáros már újabb tagok. A korai, még nem agyon- effektezett Z.Z. Top veretes, kemény hangzása volt az övék. Ahogy az Everyday I Have The Bluest lenyomták Zaikos szólójával és Zissis lépegető basszusával, bizony, elismerően csettintett volna B.B. King is.
Lenn, a Fekete Gombban azonban kezdődött a fesztivál legrangosabbjának tartott előadója, Rick Estin and the Nightcats bulija. Egy gombostűt nem lehetett leejteni a teremben, a hőfok is 10 fokkal több volt, mint 3 elmelettel feljebb, amikor az amerikaiak a színpadra álltak. Valóban más a fellépő- etikett ott, mint Európában. A 74 éves zenekarvezető halványkék fényes öltönyben, a gitáros vasalt nadrágban, a dobos fehér ing- nyakkendő viseletben jelentek meg, és még a ritmusra együtt táncolás sem volt ciki nekik. Na, de mit tudnak? A kemény Chicagói urban- bluest nyomták. A Siegel- Schwall Band 70-es évekbeli sikeres hangszerelése jött át nekem, így a gitár és harmonika- imprók fele- fele arányban kerültek játékba. Christoffer Kid Andersen, a Randy Bachman kinézetű norvég gitáros, aki a mellette álló harmonikásnál jó két fejjel magasabb volt, mindent tudott a gitározásról, amit kellett. Igaz, ezt csinálja jó 20 éve az élvonalban. Lorenzo Farrell, a billentyűs- basszeros- mivel ő is külön billentyűivel hozta a basszust orgonája tetején- már nem volt szólista minőség. Korábbi basszgitáros múltja is ezt jelzi: abban nagyon otthon van. Ellenben a szintén nagy múlttal rendelkező dobos, Derrick Dmar Martin mestere a szakmájának, és ragyogó showman. Mert a pénteki előadásuk valódi show volt. A közönséget irányítani lehet, sőt kell, áll a használati utasításokban.

A publikum megtapsoltatása, a „feleltetés” közösséget generáló játéka is azok, de mikor lemegy a zenész a közönség soraiba, és ott eldobol a hallgatói fején- vállán, vidáman mosolyogva, fel- alá futkosva, az megörvendezteti a lelket is, mosolyt fakaszt az arcokra. Ugyanezt megcsinálta Kid is: egy jó tízperces magán- számában gitártudásáról adott számot. Lassú bluesok, lépegetős shuffle-k, pörgő rockok, rap-et idéző ritmus és ének, médium-, és felelgetős bluesok voltak műsoron a repertoárjukból. A 74 éves harmonikás is jól bírta, és mivel- szerintem legalább is- nem fejelte meg hangszertudásában az aznap hallottakét, a ráadásban ezt megtette. Mintha Sonny Boy Williamson beszélgetette volna pofagyaluját az 50-as években, úgy társalgott Rick mester hangszerén, majd kezével elengedte a kis tízlyukút, és csak a szájában forgatva- fújva- szívva szólózott perceken keresztül. Óriási- jól megérdemelt tapsot kapott, a közönség éljenzésével együtt.

A Cinelli Brothers 2018-ban alakult olasz csapat, akik megint mindent tudnak a Chicago-, és Texas bluesról, pedig fiatal, 30 körüli srácok. Marco Cinelli énekes- gitáros és Tom Julien- Jones harmonikás voltak a szólisták, Stephen Giry bassz- gitáros és Alessandro Cinelli dobos alájuk dolgozott. Többet is hallgathattam volna őket, annyira frissek, fiatalosan fáradhatatlanok, és persze minőségiek voltak. A visszajelzések alapján hajnali egyig nyomták a bluest a srácok.

Ellenben Raphael Wressnig and the Soul Gift Band nem volt újdonság nekem. Többször hallottam a „Hammond Mozartját”, a grazi születésű Wressniget Pesten és Szombathelyen is. És koncertjén azt kaptam, amire számítottam: tökéletes, a 40-es, 50-es évek Amerikájában Jimmy Smith-ék által kialakított Hammond orgona-hangzás XXI. századbeli megújult változatát. Még ha soha meg sem szeretem a funkyt, akkor is el kell ismerni, hogy ez a stílus e nemes hangszer mai megszólalásának divatja, mint ahogy nálunk, itthon ezt a Kéknyúl formáció is műveli Premecz Mátyással az élen. A bandában a zenekarával többször is hazánkban vendégszereplő Enrico Crivellaro olasz gitáros, Hans- Jürgen Bart dobos játszott, és Rachelle Jeanty New York-i születésű énekesnő volt a vendégelőadó. A felvezető instrumentális számok után Raphael énekelt is néhány dalt, így a Traveling Man c. sajátját, majd átengedte a mikrofont Rachelle-nek. Továbbra is a soul, a funky volt az irányadó ritmus, erre Wressnig sokszínűen, árnyaltan, hangnem-, ritmus-, és dinamikai variációkat használva, nagyokat rögtönzött, míg talán Enrico ritkábban kapott szólózási lehetőséget. Már a R and B is megjelent Jeanty kisasszony repertoárjában: ragyogó hangja betelítette a Ballroom hatalmas légterét. Már másnap hajnal volt, mikor vége lett koncertjüknek.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2023. április 18-án, a bluesvan.hu portálon 2023. április 20-án

AZ ORSZÁG LEGNAGYOBB BLUESFESZTIVÁLJÁN VESZPRÉMBEN

AZ ORSZÁG LEGNAGYOBB BLUESFESZTIVÁLJÁN VESZPRÉMBEN-I.
A NÉGYNAPOS RENDEZVÉNYNEK EURÓPA KULTURÁLIS FŐVÁROSA A HELYSZÍNE
Szöveg és fotók: Gróf István

Rengeteget számít a jó szervezés. Mikor e sorokat írom, még a felénél tart a Fesztivál, de már most elmondhatjuk, hogy nagyon sikeres. Miért? Egyrészt egy új, modern épületbe koncentrálva, a város közepi Hangvillában, annak három helyiségében vannak a koncertek. A földszinten, John Lee Hooker blues-fater arcképével a színpad felett, az étterem melletti Boom-Boom Room-ban az egyik, a második emeleti nagyteremben, eredetileg is koncert-teremben a zongorista grafikájával megjelölten a Ray Charles Ballroom, míg az alagsori Expresszó előtti teremben, Ma Rainey’s Black Bottom-jában a harmadik. Lifttel 2, gyalog 4 perc eljutni az egyikből a másikba, hogy előadót és stílust válts.

És hogy az első emeleti konferenciaterem se maradjon üresen, ott mind a négy nap egy-egy neves előadóval beszélget Sam Redbreast Wilson (angol nyelven). Még egy plusz helyszínen pedig néhány akusztikus koncertet a közeli Papírkutya termében rendeznek meg. Harmadsorban a rendezvény szakmai színvonalát emeli az, hogy zenei workshopokat, műhelyfoglalkozásokat tart mind a négy délután egy- egy neves külföldi előadó, a fő hangszereket, a billentyűket, a dobot, a slide-, valamint az elektromos gitárt felvonultatva. Ügyes szervezési húzás az, hogy az előadók zöme, két egymást követő napon is fellép. Ha valaki kihagyja a kiszemelt előadó egyik eseményét, más művészre figyelve, másnap meghallgathatja őt, őket. A blueszene és környékének minden stílus-ágazata megjelenik a fesztivál alatt, azaz egy szál gitáron magát kísérő, akusztikus szólistától a triókon keresztül a fúvósokkal megspékelt bandekig. De a társ-művészetek is megjelennek, főként a grafika. Az egész épületben érezni, hogy blues- fesztiválon vagy: Brian Kramer New York-i zenész, egyúttal képzőművész neves zenészeket ábrázoló grafikái csüngenek a mennyezetről, lógnak a termek falain, jelennek meg a színpadokon. Hatodsorban nagy pozitívuma az eseménynek, hogy azonkívül, hogy ehetsz- ihatsz több helyen is válogatva, kedvenceid lemezeit, CD-it, DVD-jeit, trikókat, grafikákat, emléktárgyakat is meg tudsz vásárolni. Ha a negatívumot kerestük, egyetlen dolgot találtunk: a „buzgó rezsicsökkentés” következménye, hogy a második emeleti nagyteremben bizony rendesen fáztunk. És a végére táruljon fel ezen organizáció mindenesének, Podlovics Péternek a neve.
A közönség lelkes, vidám, és zömében zeneértő volt, randalírozás kizárva. Talán negyede a The first time I met the blues vallomásra ezeket a napokat jelezte volna vissza, és ez mindenképpen jó a műfaj hazai megismertetésében. Ők „csak” bulizni jöttek, de megismerhették a bluest, mi, a vájt-fülű többség meg nagyon élveztük a pergő eseményeket. Csúszás nem volt, a technikai átszerelések is rendben mentek, és a hangosítás és fénytechnika is kifogástalanul működött- működik.
Careful Sabrina. A fesztivál pozitív meglepetése volt a brit zenészgárda.

No, de vágjunk bele: Csütörtök délután nemcsak a szakadó eső miatt volt jó bemenni a Hangvillába: Fekete Jenő ült középen zenekara tagjaival, Nagy Szabolcs zongoristával, Pengő Csaba basszerossal és Mezőfi „Fifi” István dobossal körülvéve, hogy a 40-es, 50-es évek R and B dalait tolmácsolja a megszokott igényességgel bandájával, a Muddy Shoes-zal.
De már szedtem is a lábam, hogy az ismeretlen angol csapat, a The Archievers koncertjére lemenjek az alagsorba. Mindig is megvédem a brit előadókat az amerikai presztízzsel szemben, hiszen az északi féltekén is ők terjesztették el, szerettették meg a feketék blues muzsikáját a 60-as évektől, és a brit együttesek mindig is friss, lázadó, korszakokat generáló zenével jöttek elő, mint ahogy most is.

A banda motorja, az énekes-gitáros Steve Ferbrache kinyitotta az ablakokat, hogy onnan friss, tiszta, közérthető, mégsem slágerzene áradjon a terembe. Aron Attwood- dobos, alapító, Rufus Fry harmonikás, Jack Thomas- basszus- gitáros és az extravagáns szólógitáros, Robert Holmes volt a társak neve, akik közül a Jack kivételével mindannyian énekeltek. Kristálytiszta, három szólamban énekelték nemcsak refréneket, hanem a verséket is, így fokozva a zenei élvezeteket, az éneklés közben a herflis, de főképp a gitáros nagyszerűen improvizált. Cikáztak az inspirációik gyökereit felvillantó nevek: Fairport Convention brit folk- banda, Lonnie Donegan bendzsós skiffle stílusa, Mark Knopler tiszta, csengő rock- gitár- hangzása, a The Ramones punk-monotonsága, a néger gospel, az Alabama- gyökér-blues, csak egyedül az amerikai folk- rock gyökeret nem találtam. 2016-ban alakult a csapat, és 3 nagylemezt adott ki, köztük a legutóbbit, a Live From Temerance-t úgy, hogy magukat americana, és R and B stílust játszóként definiálják. Elhangzottak a korábban akusztikus gitárral, congával, cajunon játszó, mára teljesen elektronikus hangszereléssel muzsikáló csoport ismertebb dalai, a No One Remembers, a See Me Back, a See Me Back Jesus gospeljük, vagy a Careful Sabrina. A fesztivál pozitív meglepetése volt a brit zenészgárda.

A földszinti kis, szűkös pódiumon, mely ennek ellenére a legtöbb látogatót vonzotta, a portugálok rock- blues csapata, a Moonshiners döngölt már. A három alapító, Gamblin’ Sam énekes-harmonikás, Vitor Hugo gitáros- énekes, és a nem mindennapi jelenség, talán a brit Honeycombs-ban még a 60-as években megismert- női dobos, Susie Filipe zenéje köré koncentrálódott a zene, mely a sajátjuk volt, kitűnő előadást prezentálva.
Csak belehallgattam, mert a másodikon ekkor kezdte műsorát az a Luke Winslow King amerikai énekes- gitáros- csörgődobos, aki a feketék bluesának minél autentikusabb előadását tűzte ki maga elé célul. Elődjének és kollegájának, a szintén fehér gitáros- énekesnek, John Hammondnak ez tökéletesen sikerült, Luke-nak ezen még finomítania kell. Ragyogó az énekhangja, de nem elég érdes, karcos ehhez a stílushoz.

Akkordozása jól aláfestette énekét, de az estet az olasz Roberto Luti elektromos blues-gitározása dobta fel isten-igazán, aki hatásosan „festett alá” King énekének. A Hangvilla legnagyobb színpadán végül is elég vékonyka lett a hangzás dob- basszus- billentyűk nélkül, de hát akusztikus koncertre is számítottunk. Megdicsérendő Luke ütős- játéka: 3-4 különböző ritmushangszeren játszott Luti gitárja mellett, és megszínezte azt.

Közben leugrottam Ma Rainey pincéjébe, ahol a dán énekes-gitáros one-man band legenda, Tim Lothar nyomta a hazai The Mojoval mögötte. Tim dalai voltak az előtérben, de jó kis blues átdolgozások is voltak a Mississippi- blues fénykorából. Ha becsuktam a szemem, Sonny Terry és Brownie McGhee dalainak hangulatát hallottam ott. Szabó Tamás, mint mindig, brillírozott harmonikáján, Honfi Imre Olivér pedig gitárjának szólóival dobta fel az akkordgitárok egyhangúságát.
A másik, de már várt brit kedvencem, Matt Schofield és Triója már fenn állt a Ballroomban.

Őt még 2014-nyarán, a szombathelyi Lamantin fesztiválon ismertem meg. És az akkor még triója kuriózum számba ment hangszer- összetétellét is, mely napjainkig megmaradt: a basszusgitár helyett a Hammondon játszó orgonista, ezúttal is Jonny Henderson hozta azt bal kézzel az orgona tetején elhelyezett piros billentyűkön. A precízen a ritmust hozó, sőt, még egy funky- nóta hevében improvizáló dobosa Evan Jenkins volt. Bizony, a vállára boruló szőke hajú, vékony frontember külsőre kissé megváltozott: barna haját felkontyolta, kicsit emberesebb lett, de ami a lényeg: a zenéje az nem!. A shuffle a kedvenc ritmusa: kezdő számukban mindkét szólista nagyokat tudott rögtönözni rá, és ezzel éltek is Matt-ék. De egy jazzes, Clarance Gatemouth Brown, T- Bone Walker hangulatában elhangzott szvingje is fel lett idézve, majd egy lassú blues következett, melyben a gitáros nem adott időt billentyűsének a kibontakozásra: csak ő muzsikált. És egyre inkább belejött: egy funky, majd egy gyors shuffle következett, szokás szerint csak kevés énekkel, annál több hangszerszólóval, amelyből már Henderson is kivette alaposan a részét.
Közben lementem a Boom-Boom terembe, ahol már jól ismert cross- over blues csapatunk, Ferenczi György és az 1ső pesti Rackák zenéltek.

Hungarikum- mondják mostanság sok mindenre, de Ferencziék zenéjére ez kivált ráillik. Most is a zenekarvezető Bori lánya volt a vendégénekes, apjával nagyon „megtalálták a hangot”. A zenekar összetétele mit sem változott az utóbbi évtizedben: talán a loboncát levágató, így szinte „felismerhetetlen” Apáti Ádám basszusozik inkább a billentyűjáték helyett, és a zenekart eddig jellemző specialitás, a basszus tubán hozott játéka módosult manapság: Bizják Gábor inkább melophonon játszik ehelyett. Gyuri a népzenében is járatos harmonikajátéka egyedi, ugyan akkor utolérhetetlen zenei produkció.
Visszamentem Schofield-ékhez, de ekkor már Christine Tambakis énekesnővel bővülve játszottak. Igaz is, hiányzott egy jó énekhang Matt-ék koncertjéről, de ez így tökéletesre sikerült. A Dr. Feelgood c. lassú blueszal, egy dögös funky- nótával, majd egy Aretha Franklin szintén slow- blueszal színesítették az általam is várva- várt szupergitáros koncertjét. A végére Matt is úgy felpörgött, belemelegedett, hogy szinte égtek ujjai a Stratocaster húrjai között. Az utolsó nótában a végén csak nem akaródzott a mesternek befejezni, „megölni” a számot, annyit pötyögött még- ismert dallamokat is beépítve szólójába-, hogy ezt jókedve jeleként érzékelhettük.

Ugyanebben a teremben a britet a holland T-99 zenekar követte. A Mischa der Haring gitáros- énekes, Martin de Ruiter- dobos és Donné la Fontaine- bőgős összetételű amsterdami alternatív roots-rock csapat több mint 20 éve játszik már, és vagy féltucat lemeze is van. Én Mischát a Briandogs szuperformációban ismertem meg, amelynek zenéjéről szuperlativusokban szoktam beszélni. A csütörtöki koncerten sajnos, ez a kitüntető dicséret nem érett meg tőlem: kísérletező, érdekes, de nem élvezhető volt koncertjük. Mindegy volt, hogy a gitáros, vagy a dobos énekelt: egyiknek sem volt jó hangja, a trióba zenélő bandáknál pedig a szólógitárnak nagyon hangsúlyosnak, erősnek, meghatározó- nak kellene lennie, de ez sem jött át aznap este.

Mielőtt vettem a kalapom, a földszinten belehallgattam Sonny and His Wild Cows előadásába. Mind zenéjük -ben, mind külsőségekkel segített előadásmódjukban hozták a tőlük vártakat, talán a rockabilly- dalok mellé több blues- számot is prezentáltak az estén. (folytatjuk)
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2023. április 16-án, és a bluesvan.hu portálon 2023. április 20-án