Blues van! - Pribojszki Mátyás Band lemezbemutató a Kobuci Kertben
2016.06.14. Gróf István - Fotók: Nagy János
Az alig 20 éves korában a békéscsabai Blues Fools formációt megalakító és vezető, velük több nagylemezt kiadó szájharmonikás-énekes, Pribojszki Mátyás kilencévi együttmunkálkodás után, 2003-ban megalakította saját bandáját, akikkel június 9-én az óbudai Kobuci- kertben mutatta be ötödik nagylemezét.
A '80-as, '90-es években feltűnt nagy hazai szájharmonikások, Szabó Tamás és Ferenczi György mellé szorosan felzárkózott Pribojszki a hazai blues életet nagyban befolyásoló személyiségek egyike lett, így érthető, hogy várva vártuk, hogy új anyagán mivel rukkol elő. A lemez végül is folytatása az előző,
Treat c. albumnak: blues, funky, groove, soul, rock, jazz egészséges, jól fogyasztható keveréke, a'la Pribo.
A lemezen - ezt már a buli után, annak megvásárlása után konstatáltam- többek között olyan nagyágyuk is szerepet kaptak, mint Charlie Musselwhite amerikai pofagyalus - ma talán a világ legjobbja hangszerén -, vagy Bob Margolin gitáros - Muddy Waters egykori zenésztársa -, akiket tavalyi, amerikai útja során állított hadrendbe a magyar herflis. Mellettük olyan vendégzenészek is szerepet kaptak, akiket erre a lemezbemutató koncertre sikerült személyesen is színpadra hívnia Mátyásnak. Így fellépett a szerda esti bulin Little W. Weevil alias Szűcs Gabesz, a Georgia-ban letelepedett hazai blues gitáros, Pribo amerikai turnéjának segítője, Ripoff Raskolnikov, az osztrák-magyar blues gitáros- énekes, a frontember legközelebbi zenésztársa, zeneszerzője. Az amerikai vendégzenészek közül Andy J. Forest harmonikás, aztán Raphael Wressnig, a nálunk is népszerű és gyakran fellépő osztrák Hammondos, valamint Nemes Zoltán, a New Orleans-i blues-zydeco hazai interpretátora, a Jambalaya billentyűse.
A Pribojszki Mátyás Band négytagú formációban, a hosszú időn át hű társ Szász Ferenc gitárossal és a szólistaszerepeket nem vállaló, nem kapó(?) ritmusszekció tagjaival, Molnár Dániel dobossal és Csizmadia László basszerossal szerepelt az esten.
A több mint kétórás koncerten a frontember végig irányította a műsort, amely sokszínű, így érdekes volt. A nyitószám egy dörgedelmes boogie-woogie volt, melyek interpretálásában a zenekar olyannyira otthon van, hogy a vadul vijjogó- lebegő harmonikaszólókkal koncertjeik fénypontjaivá váltak ezek a csupa ritmus számok. Az új album címadó száma, a
My Story című, önéletrajzi ihletettségű, talán ars poeticának is tekinthető beat ballada kezdte a valós lemezbemutató dalainak sorát. A lengőbasszussal kísért súlyos bluest, a
Bed Weather Blues Againt a 2013-ban, Mempisben a Blues Challange-győztes gitáros, Szűcs Gábor gitárszólója dobta fel, majd utána egy pörgős lélekzene, a
Mempis Soul kérdezz-felelek dala következett, Gabesz vokáljával és Nemes Zoli hangsúlyosan tömörítő Fender zongorájával.
A hangulat tovább fokozódott a fekete öltönyben, a mandzsettazsebbe szokása szerint piros rózsát tűző Ripoff színre lépésével, aki Matyi fergeteges harmonikaszólójára gördülékeny gitártekeréseivel válaszolt, amolyan jó kis Canned Heat-es boogie stílusban, hogy egy lassú bluesban kissé csillapítsák az indulatokat (a
Soul Stealing Mama c. balladában). Pribo itt (is) megcsillogtatta káprázatos tudását: sírt, jajgatott, vinnyogott a harmonika a felső lyukakon magasan, mégis érzelemdúsan. A változatosság kedvéért kőkemény soul- funky zene következett ezután, a
Come On Baby, amelyben osztrák barátunk, a Hammond nagymestere, Raphael Wressnig vitte el a főszerepet. Örvendetes, hogy a 60-as évek híres Hammond orgonája ma már új köntösben, könnyebben hordozható kivitelben - ahogy a koncert után a zenész nekem is részletezte -, újra reneszánszát éli, mint nálunk is pl. a Kéknyúl formáció jóvoltából. A harmonika- orgona kérdezz-felelek felejthetetlen élményt adtak a számban, de Szász Feri is elengedett egy emlékezetes gitárszólót benne. A metronóm dupla sebességre kapcsolt a
Big Fat Mama c. őrületes boogieban, szintén a harmonika ördögi, és az orgona szövevényes rögtönzéseivel kiemelten. Ismét boogie, de mennyire más következett Pribó új lakhelyéhez, a Balatonhoz címzett dalban! A méretében a tízlyukú Hohner- herfli többszörösén, egy komoly kromatikus szájharmonikán rögtönzött most a zenekarvezető, amelynek hangszíne is egészen más volt. Talán a nagy belga jazzharmonikás, Toots Thielemans stílusa jött át, akinek a minap láttam egy 90 éves!! korában adott koncertfelvételét.
A sokoldalúság jegyében újabb hangulatváltás következett Andy J. Forest, amerikai zenészvendég színpadra lépésével. A
Traveling Mood egy tipikus country-blues, melyben a művész a harmonikát hol duóban, hol felváltva fújta Mátyással, közben az ősi néger ritmushangszeren, az itt sebtében kölcsönkapott washboard-on pengetett. A következő, ízig- vérig '50-es évekbeli rock and roll-ban is főszerepet játszott a vékony amerikai káprázatos, magas fekvésben játszott herfliszólóival. A ritmus maradt pattogó, de a hangulat egész más volt a Louisiana-i kreol eredetű zydeco- számban, ahol persze Nemes Zoli vette át a főszerepet tangóharmonikájával Clifon Chenier nyomdokain. A lassú tizenkettes blues sem hiányozhatott a koncertről: Pribojszki megható módon édesapja emlékére írta ezt. A műfaj királya, B. B. King meg is írta a lassú blues hatásos előadásának receptjét, de ezt úgy tűnik, nem teljesen vették figyelembe a zenészek. Sem Mátyás éneke, sem Szász Feri gitárjátéka nem jött át: a számot Wressnig színesítő orgonajátéka és a frontember kromatikus harmonikán fújt szép rögtönzései mentették meg.
A két utolsó szám és a ráadás dal már nem az új lemez, hanem az előző, 2013-ban kiadott, ugyancsak sikeres
Treat CD-jükről szólt, és itt már újabb tagokkal, egy kéttagú fúvósszekcióval is bővült a banda, így már alig fértek el az amúgy sem kis színpadon. A
Gonna Take You Home őrült funkyban a zenekarvezető fenomenális harmonikajátékán kívül megint az osztrák billentyűs aratta le a sikereket, míg a fergeteges ritmusú őrületben, a
Zydecola boogie-ban már mind a tizenegyen a színpadon voltak, és felváltva adták egymásnak a rögtönzés lehetőségét, amellyel mindannyian, még a fúvósok is éltek. A visszataps után most nem egy dögös, hanem egy jazzes hangvételű dallal fejezték be a koncertjüket.
A mellettem álló 25 év körüli társaság két hölgytagja olyan őrületes, szinte az extázisba hajló táncot járt a boogie-ra, hogy nem átallottam a műsor végén megköszönni a vizuális látványt nekik. A maradandó élményt persze a zene hallgatása adta: megállapíthattuk, hogy Sonny Boy Williamson öröksége jó kezekbe került!
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016. június 14-én
