A BRIT BLUES-LEGENDA ISMÉT BIZONYÍTOTT

A brit blues legenda ismét bizonyított –
John Mayall koncert az Akváriumban
2015-11-06 | kritika

A blues műfajában vannak feltörekvő, még kevésbé ismert zenészek, akik mindent megtesznek azért, hogy felléphessenek. Vannak a középszintűek, aki látják, hogy ez egy nehéz, kevésbé elfogadott műfaj, és mindent elkövetnek azért, hogy koncertjeiken megmutassák tehetségüket. És vannak elismert, nemzetközileg is befutott sztárok, már lemezekkel a tarsolyukban, akik ha akarnának, válogathatnának a fellépések között, de legtöbbjüknek mégis lételemük a koncertezés, a közönséggel való közvetlen kapcsolattartás. Ebben a műfajban ez a természetes!
Az utóbbiak közé tartozik a brit blues atyja, az 1933-ban született, azaz 82 éves John Mayall, aki a ’60-as évek elején, több mint ötven éve robbant be a köztudatba, és az évtized közepén-végén igazi sztár lett. Olyan nem mindennapi eredményeket tud felmutatni, mint azt, hogy egyrészt leiskolázta a műfaj fehér amerikai képviselőit, utánzására ösztönző példaképpé válva előttük, másrészt kitermelte együttesében, „iskolájában” azokat a blues rock műfajban később meghatározó zenészeket, mint Eric Clapton, Peter Green, Mick Fleetwood vagy Mick Taylor. Végül nem hagyta a ’70-es évek végi, ’80-as évek eleji popzenei válságban elsüllyedni a műfajt, és keresztes hadjáratával, köztük megszámlálhatatlan lemezével és koncertjeivel ismét divatba hozta a blues zenét.
l

Nos, ez a „félisten” jött el tizenharmadszor hozzánk, Magyarországra, megszokott szerény, pózoktól mentes, önkéntes műfaj népszerűsítőként múlt hét csütörtök este az Akvárium Nagytermébe. Lássuk, utolsó budapesti fellépésük óta miben változtattak: a Mester levágatta a rock zenész imázsát bizonyító lófarkát – ki törődik vele? Igaz is! Két billentyűs instrumentumát leredukálta egyre: csak a jól bevált Roland 700 GX terjeszkedett előtte, megszólaltatván azokat a hangszíneket, amelyek szükségeltetnek – az igazi jazz-blues orgona sound így elmaradt. Ezért ellenben kár! „Műszere” balján már a dalszövegkönyv nem eléggé elrejtett spirál-füzete jelezte az idő könyörtelen múlását. Mentségére legyen mondva, nem sokszor, és főleg nem hosszan „puskázott” belőle.
A kísérő banda maradt a régi, a 2008 óta fellépő Rocky Athas pengette a gitárt, Greg Zrab fejébe húzott sapkájában tépte-varázsolta a basszust, míg a tavaly óta egy jó ötöst is felszedett Jay Devenport dobolt. A bemutatásnál John kitért az elszármazásokra is. A meglepő módon már 56 éves Greg, aki Mayall zenekara előtt egyik példaképének, Otis Rushnak, és napjaink ünnepelt veterán bluesmanjének, Buddy Guy-nak együttesében is játszott, a városi blues fővárosából, Chicagóból érkezett, ugyanúgy, mint dobos barátja, Jay, akit ő protezsált be a bandába. A szintén a hatvanhoz közelítő, a mi Frenreisz Karcsinkra hasonlító fizimiskájú Rocky ellenben Texasban látta meg a napvilágot.
A koncert az új, szeptemberben megjelent Find A Way To Care című nagylemezüket volt hivatott bemutatni és népszerűsíteni, a több mint száz perces koncerten azonban elhangzottak a pályakezdés nótái ugyanúgy, mint újabb dalok. Pontban nyolckor kezdték el műsorukat, jó ezerötszáz, a színpad köré álló ember előtt, akik között egyaránt találhattunk hatvan feletti blues fanokat, harminc körüli érdeklődőket, mi több, mögöttem Budapesten vakációzó franciákat is felfedezhettünk. Rögtön a friss album nyitó blues rockjával, a Mother In Low Blueszal kezdtek, a Mester harmonika szólójával megspékelve. A második szerzemény a Riding On The L&N volt, mely dal általam legsikeresebb feldolgozását szintén kékszemű angol legények, a Streamhammer bandájának előadásában ismerem. Mayall egyébként alapban a billentyűknél állt, zömében ott fújta herflijét is, és csak néha ment ki gitározni, mint az ezt követő számban. Ámbár a technikai tudás tekintetében a rögtönzését közvetlenül követő Athas gitárjátéka érezhetően magabiztosabb volt, a Mester gitározása mégsem volt alulértékelhető. A Long Gone Midnight című számban John a marimbára emlékeztető különleges zongorahangzással kísérte jellegzetes, magas falzett énekhangját, és ebben mutatta meg nem mindennapi tehetségét Greg is, miután egy jó kis basszusszólót eleresztett.

A tavalyi lemezükről műsorra tűzött Flooding Californiával kezdték meg a lassú, tizenkettes bluesok sorát, melyben a gitáros és a banda vezetője orgonán rögtönzött kiadós terjedelemben. Ebben is változott a tavalyi koncepció: a mostani bulin Mayall hagyta társait is 2-3 „körös” imprókon belemelegedni a zenélés örömeibe. Az Early In The Morning, a ’90-es években rögzített Louis Jordan médium ritmusú felelgetős bluesban a színpad jobb oldalára penderült az idős zenész, hogy megtekerje gitárját, amelyet az ezt követő A Special Life című dalban szájharmonikával váltott fel. Mit sem kopott, de miért is kopott volna a filigrán, a színpadon a visszafogott mozgás jeleit cseppet sem mutató ősz mester harmonikatudása, amihez persze kell azért az egészséges, a levegőt állandóan kifújó tüdő is. J.B. Lenoir örökzöldjében, a Talk To Your Daughterben megint Mayall énekhangja vitte a prímet. Kár, hogy a felelgetős bluesban nem akadt senki a bandában, aki válaszolt volna neki. A koncert vége felé aztán eleresztettek egy csodás lassú tizenkettes bluest, annak minden fellelhető és reprodukálható szépségével együtt. Athas végre visszafogottságán lazítva megeresztett három kör gitár imprót, amellyel felturbózta magát, és persze, John kemény zongora futamaival együtt a közönség hangulatát is. A koncertzáró szám nálunk (máshol rendre más számokat válogat be Mayall) megint csak a szédületes technikával és érzéssel, mindig másképpen előadott Room To Move volt. A majdnem tíz percesre dagadt őrületben a brit zenész úgy játszott, mintha húsz-harminc évvel fiatalabb lett volna, és a közönségőrjítő ritmus-nyögésekkel felturbózott herfli rögtönzése méltán a műfaj legművesebb produkcióinak egyikévé emelte.
A visszataps után a ráadás a ’60-as évek fekete gitáros kortársnak, Freddy Kingnek Clapton által ismertté váló dala, a ritmusváltásokkal még hatásosabb instrumentális Hideaway volt. Aztán már hiába tapsoltunk kitartóan, lekapcsolták az erősítőket, lüktető swing sugárzott a hangszórókból, jelezve: ennyi volt, nem több! Valószínűleg John Mayall hattyúdalát hallhattuk ott, akkor a fővárosi Akvárium színpadán. És ezt nem meghallgatni halálos vétek lett volna…

Szöveg: Gróf István, fotó: Szélig Károly
Megjelent a www.bluesvan.hu portálon 2015.11.06-án

UTAZÁSOK ÉSZAK- ITÁLIÁBAN ÉS DÉL- FRANCIAORSZÁGBAN II.

UTAZÁSOK ÉSZAK- ITÁLIÁBAN ÉS DÉL- FRANCIAORSZÁGBAN
II. FRANCIAHON

Utunk 5-ik napján San Remo-ból indultunk a Cote d’Azuron tovább, de már francia földön. A San Remo-i „reggeli az árban” azért még megér egy mondatot. A Locanda tulajdonosa átküldött a szemben levő kávézóba, hogy ott kapunk reggelit. Na, végre nem lesz gondunk ezzel - gondoltuk-, de ez egy másodperc alatt szertefoszlott. Vagy egy csészécske kávét, vagy egy csészécske teát kaptunk, és vagy egy sima, vagy egy csokis, kisebb méretű croisson járt mellé. Udvariasan megköszöntük, és már hajtottunk is aznap a többinél nagyobb penzumot előírt utunkra. A szerpentines, kanyargós tengerparti utunk első francia állomásán, Mentonban a kissé fellengzősen a Provance-i Alpes- Maritimes, azaz az part-menti Alpok tájegységbe kanyarodtunk fel, ahova három sziklákba kapaszkodó út megy fel, a Corniche Infériere, a belső, a Mayonne, a középső, és a legmagasabban körülvezető Grande Coriche. Ez utóbbin értük el az Augustus császár itteni, Kr. e. 25 – 14 között zajló sikeres hadjáratának tiszteletére emelt pazar győzedelmi templomot, melyet a hálás római utókor a VI. században emelt számára. A hatalmas, 36 m. magas márvány építmény körül csak ketten bóklásztunk a forrónak induló nyári délelőttön, de a rend francia vigyázója egy parkőr személyében rögtön lecsapott ránk, és elkérte tőlünk a megváltott jegyünket bemutatásra. Hm….

Következő állomásunk a nevezetes mini- állam, Monaco volt. Ha nem sztrádán, hanem mellékutakon közelítjük meg a hegyről, csodálatos élmény megpillantani a hihetetlenül kék tenger partján az öbölben felépített városkát, Monte- Carlót. Lent a kikötő, a tenger- part, a part menti csillogó, pazar építmények, félkörben a nem egyszer igencsak több tízemeletes toronyházakkal, bérpalotákkal, luxuskertekkel és rajtuk szinte kivétel nélkül megtalálható kerti medencékkel. A nevezetes Forma-1 pálya útvonalán, a Boulevard du Lavrott-on merészkedtünk be a belvárosba, ahol felfedeztük (talán a vasárnap miatt), hogy a város kellős közepén levő mélygarázsban 60 perc ingyenes parkolást adnak. Nosza, bejártunk, és kijőve máris a luxusjachtokkal teli Kikötő, a méltán legnevesebb épületek, a Casino, az Opera, a 100 méterenként fehéring-nyakkendős őrökkel őrzött promenádon találtuk magunkat. Balra, a dombok tetején ott húzódott a Palais Princier, a hercegi palota hatalmas tömbje, a Rainier- dinasztia lakóhelye. A tiszta, ápolt, és nagyon gazdag városállam megtekintése után az Aranypart fővárosa, Nizza (Nice) felkeresése volt soron. A mai kor csodái is élményt adóak- jelszóval nagy nehezen leparkoltunk a vártnál jóval nagyobb helység belvárosában. Legalább is ezt gondoltuk. A vasútállomás melletti megállónktól jó két kilométert gyalogoltunk, de végül sem a keresett óvárost, sem a tengerparti városközpontot idő híján nem tudtuk megnézni. Így „csak” a Avenue Thiers-en csatangoltunk, és az ortodox Cathedrale- St- Nicolas-t néztük meg, valamint igencsak megcsodáltuk a mi kombinónkhoz képest is ultramodern villamosokat. De tanultunk a hibánkból: turista- iroda és várostérkép az első úti-cél, majd azzal a kezünkben szabad csak a városok felfedezésére indulnunk. Mivel az idő megint csak gyorsan elszaladt, és a Verdun Nemzeti Park körútja legalább 2 és fél, 3 órás program, a Cannes-i filmpalota előtti fotózást- nem is olyan szomorú szívvel- átugrottuk- kihagytuk. Nem sütöttem le szemem, mikor is az engedélyezett pohár söröket, úgy háromóránként én is felhajtottam: kibírhatatlan volt a hőség augusztus utolsóelőtti napján.

Ezt tettük Castallone-ban is, ahova a 85-ös úton, az illatszer-központ Grasse városát elhagyva érkeztünk meg. A bakancsos turistáktól hemzsegő városka főterétől mindössze 100 m-re egy 903 m. magas kősziklán álló kápolna hangulatteremtő bevezetés volt a Gorges Du Verdon, a Verdon- völgyi kirándulás előtt. Eleinte kisebb hegyek, majd egyre magasabbak következtek, de a mindenhol kanyargó szerpentinek mindig lankadatlan figyelmet követeltek. Pedig lett volna sok látnivaló autózás közben. Összesen négy alkalommal álltunk meg, többek között a legmagasabb ponton, a Balcons-nál, ahol szinte függőleges falként meredtek a 100 méteres szakadék oldalfalai, majd a Lac de Sainte- Croix- tó mellett, és a nem tudom, miért „szublimációs pontnak” nevezett, a sziklamászók kiindulási helyén. Önfeledt videózásom közepette kellemes meglepetésként vettem kamerám kereszttüzébe egy raftingos csónakot öt emberkével, akik szorgosan lapátolva igyekeztek elkerülni a Verdun medréből kiálló tekintélyes sziklákat. A mozi-készítés jó 100 méteres magasságból történt.

Már sötétedett, mikor a park területét elhagyva ismét sztrádára hajtottunk, hogy szálláshelyünket, Aix- en Provance városát elérjük. A szállóba (Franciaországban három éjszakát az olcsó, ugyanakkor komfortos modern városszéli hotel- hálózat, az Ibis szálláshelyein töltöttünk) becsekkolás után bementünk a belvárosba, amolyan felderítésre. A vidám, fiatalokkal teli Cours Mirabeau-n, a város óriási platánokkal szegélyezett sugárútján végigsétálva a Quartier Mazarinban, egy poszt-hippi hangulatú terecskén, egy ír sörözőben oltottuk végül szomjunkat.
Hatodik napunk délelőttjét Provance Párizsa, Aix városa felfedezésével töltöttük. Az arisztokratikus, szökőkutakkal, platánszegélyezte sugárutakkal teli város elég kicsi volt ahhoz, hogy bejárjuk hangulatos tereit, bekukkantsunk- a Franciaországban mindig érdekes, így kihagyhatatlan- piacaira, de elég nagy ahhoz, hogy eltévedjünk. Nehezen találtuk meg parkoló autónkat. Akkor nem tudtuk, hogy kálváriánk még csak ekkor kezdődik.

A térképen nyúlfarknyi, a valóságban 43 km-re levő híres kikötővárosba, Marseillesbe 2, azaz kettő óra alatt jutottunk el. A GPS segítő szolgálatait, - azt is beleszámítva, hogy nem volt napra készen frissítve- ezen a napon átkoztuk el végérvényesen. Párszor körül- kerülve a kívánt célpontot, végre célba értünk. De, mivel rosszabbra, koszos, bevándorlóktól lelakott városra számítottunk, örömmel fedeztük fel Gallia második legnagyobb városát. Paradox módon az örök ellenség, az angolok részeg tengerészei által nevet kapott Canébiere-n ( egy korsó sör), a monumentális Tőzsdepalota mellett lecsorogtunk a Vieux Port-ra, az öreg kikötőbe. Turisták, helyiek ezrei vagy hajóra fel, vagy kompról szálltak le, vagy az ebédre való halat vásárolták, vagy a 20 m. magas tükörpavilon alatt önmagukat filmezték, fotózták. Ezután a neves Opera épülete következett, mely a városban nemcsak a művészetkedvelők, hanem a helybeli örömlányok központi helye is. A felettünk emelkedő hegyen a Notre Dame da la Garde székesegyház magasodott, amelyhez felmenvén gyönyörű kilátás nyílik a városra. Elhisszük - mondtuk, és csavarogtunk tovább a kánikulában a minden négyzetméterén nyüzsgő nagyvárosban, a Vieille Charite óvárosi hűvösében, a Bibliotheque Alcazar modern épülete körül, az Arc diadalívének árnyékában. Marseille után északra vettük az irányt, Provance belsejébe.

A várt gyönyörű, lila levendulamezőkkel teli tájat augusztus lévén nem sikerült felfedeznünk ugyan, de hamarosan Arles-ban, a tartomány szívében parkoltunk le. Az Espadlane De Gaulle parkjában egy padon- és ezzel nem voltunk egyedül- bevágtuk grill- csirkéből álló ebédünket- majd a fő nevezetesség, a római amfiteátrum megtekintése következett. A 136 m hosszú, 107 m. széles építményhez hasonlót- mi tagadás- már láttunk sokat Európában és Kisázsiában, a mellette levő színház- romokból pláne, így inkább a városkában sétáltunk tovább, többek között a késő román- gót csodaszép St. Tropine –templom tájékán. És hogy a franciák modern fricskája itt se maradjon ki, az egyik utca felett több-száz különböző színű, kifeszített esernyő borította el a perzselő nap elől az eget.

Nem sokkal odébb, az aznapra tervezett utolsó úti-célunk, Nimes városkája következett végül. Itt, a viszonylag épen megmaradt, az I. században emelt római- kori Aréna volt első megcsodálni való látnivalónk, mely napjainkban bikaviadalok (plakátok eladók!), torreádor- iskola, rock- koncertek és sportviadalok színhelye. Számunkra nagyobb élményt azonban egy pár utcasarokra távolabb felfedezett római ház, a Maison Carrée adta. Az elől 6, oldalt 11 óriási, épen megmaradt korinthoszi oszlop tartotta, hatalmas, mai mértékkel 2-3 emeletes magasságú épület ma belül múzeum. Megtekintése elengedhetetlen! És ismét a modern behatás: a római házzal szemben, a téren Foster brit lépítész Carré d’Art modern acél- üveg épülete, amely egy csöppet sem rítt ki a környezetéből. Itt nem a villamosokon, hanem az ultramodern csuklós autóbuszokon akadt nem a szemem: valódi futurisztikus műalkotások voltak. Este 7 óra lett, amikor rátértünk az autó- sztrádára, hogy nyugati irányban a jó 200 km-nyi távot megtegyük Carcassone-ba, következő megállónkig. Fontos lehet az az információ, miszerint Franciaországban, amikor az autópályára ráhajtáskor sávot választunk, attól függően, hogy bérletünk van, automatikusan áthajtva rajta, avagy ott fizetünk, gyakran előfordul, hogy nincs készpénzzel fizető sáv-választás: ilyenkor kijövetkor a hitelkártyát kell bedugni a gépbe ahhoz, hogy kiengedjenek. Tehát lemerült kártyával ne induljunk útnak arrafelé! Este a városszéli, ipari park övezte területen sehogy-sem találtuk meg a helyi Ibis Hotelt, a GPS megint csütörtököt mondott, így egy helyi, éppen leparkoló férfit kértünk meg, hogy segítsen nekünk. Ő, okostelefonján tájékozódva, intett, és a 2 percre levő, 300 méterre fekvő hotel bejáratához vezetett. Akkor már beborult, sőt esni is kezdett. Ez jó jel volt a huzamos kánikula után, de rossz is az elkövetkezendő programok kivitelezése miatt…

A római korban is már létezett vár Merész Károly uralkodása idején kapta meg mai külsejét. Európa legnagyobb és leglenyűgözőbb citadellája a spanyolok támadásai ellen épült, de a középkor derekán feladat nélkül maradt, és majdnem lerombolták. A XIX században Viollet-le Duc építész, aki inkább a francia gótika újra-restaurálására áldozta munkásságát, mentette meg. Carcassonne kettős bástyafallal körülvett, békeidőben 4, ostrom alatt akár 10 ezer embernek is helyet adó erőd idilli romantikus vár, a fanyalodók még giccsesnek is titulálják. Mindesetre nem szabad kihagyni annak sem, aki csak Marseille-ig tervezte esetleg az útját. A felvonó- kapun, a Porte Narbonnaisén belépve e kora- középkori épületek között juthatunk el- persze araszolva a sok turista-társ hada között- a Chateau Comtal főépületéig, amely a tulajdonképpeni vár. A szemetelő eső ellenére majd 3 órát csavarogtunk a középkori színfalak között, hogy útba vegyük a francia high- tech fővárosát, a még nyugatabbra fekvő Toulouse nagyvárosát.

Sikerült is a város közepén egy mélygarázsban leparkolni, és rögtön megkezdtük a beharangozottaktól eltérően nem rózsaszínű, hanem inkább tégla- mert hát azzal építkeztek - vörös hangulatos épületekkel díszített félmilliós városban sétánkat. Még nagyobb meglepetésünkre nem is egy, hanem két metró-vonal lett kiépítve. A szemerkélő eső nem vette el kedvünket, hogy ernyővel kezünkben gyalog kószáljunk a nem is kicsi, olyan Tisza méretű Garonne folyó partján, a híres Pont Neuf hídon, a Bamberg alapítvány gyönyörű reneszánsz palotájában, a Place Equirol tér nyüzsgő tömegében, a város főterén, a rendkívül hosszú Városházáról elnevezett Place du Capitole-n. Itt minden 30 cm-nél nagyobb valamit a kezében, hátán tartó- viselő embert elutasítottak a biztonságiak, hogy beléphessen a Városháza XVIII. században épült gyönyörű belső udvarára. Nekem sikerült, fotózhattam kedvemre. A két utcasarokra levő Basilique St. Sermin láttán elámultunk: ekkora hatalmas templomot még nem láttunk. És valóban, a világ legnagyobb román kori, 1096-ban felszentelt épülete ez, persze gazdag belsővel. A Ville Rose-n, a vöröstéglás házakkal teleépített óvárosban inkább még a Les Jacobins gótikus kolostorát néztük meg, minthogy kimentünk az eredetileg betervezett Űrmúzeumba, a Cité de L’Espace-ba.

Nem messze volt következő megállónk, az úti- programba csak az utolsó pillanatban berakott város, Albi. De jól tettük ezt! Legmaradandóbb élményünk Franciaországban ehhez a városhoz kötődik. És nemcsak azért, mert elállt az addig szigorúan szemetelő eső. Albi városa volt a XII. században a katolikusok ellen lázadó- kvázi korai reformátorok- katharok, itthon ismertebb nevükön az albigensek központja a XII-XIII században, és az ezeket aztán leverő Castanet püspök kezdett a Cathedralede St. Cecile építéséhez, 1282-ben. Ekkora templomot én még nem láttam! A főtér szintjéből az ég felé feltörő óriási, meredek téglafalai egyszerűnek, és komornak tűnnek, a valóságban gyönyörűek, és teli vannak díszítésekkel. A templombelsőről nem is beszélve! A közvetlenül mellette álló, és ugyanolyan vörös- téglából épült óriás- építmény a régi püspöki palota, a Palais de la Barbie (feltételezem, hogy a hasonló nevű játék- babáknak nincs köze ehhez), mely ma a város híres szülöttjének, Henri de Toulouse- Lautrec- nek ad hatalmas méretben kiállítótermeket. A palota parkjába kisétálva egy gyönyörűen ápolt francia- kert erkélyére kiállva átláttunk a kanyargó Tarn folyón épített középkori kőhidakra, a túloldalon elterülő középkori házak alkotta városrészre. Egy tipikus Franciaországban divatos ebéddel zártuk a dús élményeinket adó városjárást: egy kávézóban napi menüt kértünk kólával, amiért 4 Eurót fizettünk (csak!), és egy jókora, kb. fél bagettet kaptunk telirakva sonkával, felvágottal, ízes lágy- sajttal, salátával, bazsalikom- ízesítéssel.

Jókora kerülővel áldoztunk az úti-könyvekben alig említett, de általunk feltételes megállónak tartott technikai- építészeti csúcs-remek, a Millau-i viadukton átívelő híd megtekintésére. A több mint 100 km-es oda, és ugyanennyi vissza kitérőben terveztünk egy kis kirándulást is az ottani Gorges de la Dourbie Nemzeti Parkban, de ez utóbbiról- időhiány miatt- le kellett mondanunk. Amikor először az országúton haladva, egészen véletlenül és hírtelen megpillantottuk a hidat, „lehidaltunk”. A 2001-2004 kötött a Tarn folyó völgyén átvezető műtárgyat a brit Norman Foster tervei alapján építették meg, ezáltal megrövidült az út Párizs és a Földközi tenger között az A 75-ös sztráda részeként. A mi köröshegyi M7 sztrádahidunknál 4X nagyobb építmény nemcsak hasznos, hanem kifejezetten szép is. Monumentálisa csak alulról, a betonpillérek mellől fogható fel: a legmagasabb hídnyílás 270 m., nagyobb, mint a franciák legnagyobb büszkesége, az Eiffel- torony. Alulról innen- onnan lefényképeztük- lefilmeztük, majd – miután eldöntöttük, hogy felesleges rámennünk, hiszen az ezt bemutató filmeket látván biztos, hogy csak a lelátást nem engedélyező alu- falakat láttuk volna csak - bementünk a „névadó” faluba. Millau hegyek által körülvett, kedves kisváros, a mi Balaton- felvidéki tanúhegyeinken megtalálható- bazalt- orgonákkal körbevédett, tündöklően fehér sziklákkal.

Már este lett, mire célállomásunkra, az ismét délre, a tenger partjához közeli nagyvárosba, Montpellierbe érkeztünk, a szokás szerint a város szélére telepített Ibis Hotelbe. Aznap kihagytuk az éjszakai város felfedezését, inkább bepótoltuk alváshiányunkat. Montpellier, Languedoc tartomány,- mely a XIII. században a francia koronától független terület volt, és a már említett katharok eretnek- mozgalmának központja, - mára a fiatalság, a nagyszámú egyetemi diákság, a modernség, a zajos nyüzsgés negyedmilliós városa, ahol azért találunk műemlékeket is. Az óváros központja a Place de la Comedie, rajta a híres névadó színház-opera épületével, és a Les 3 Graces, a három grácia szobrával díszített hatalmas szökőkútjával, valamint a környező sétálóutcák nem túl régi, XVII-XVIII. századi bérpalotáival. Ennek oka, hogy az újfent a katolicizmus ellen fellépő, most már erősebb protestáns mozgalmak élére álló várost XIII. Lajos ostrom alá vette, és a középületek zöme ekkor, 1622-ben elpusztult. A Főtértől pár száz méterre megtaláltuk az egyik legmodernebb franciaországi városnegyedet, a Ricardo Bofill építész által tervezett Antigoné- negyedet, mely nyüzsgő piacával, kávéházaival, korzóival ugyanolyan nagyvárosi hangulatot árasztott, mint egy régebben alkotott városközpont. A Place de l’Europe - a modern negyedet lezáró tér, - modernsége ellenére igazi belvárosi hangulatokat közvetít. Nagyon élveztük az ott töltött időt, de visszafelé, a Lafayette áruházban, a bevásárlás után hiába kerestük a mellékhelyiségeket, csak negyedóra múlva találtuk meg. Mindez általánosítható a franciaországi többi bevásárlóközpontra is: a közép- európai szokásoktól eltérően igencsak eldugták ezeket.
Egy-két szót megérdemel a gallok csatornahálózata is. Minden város szélén, az utakkal párhuzamosan, szinte útként folytak a mesterségesen épített csatornák, melyeken hajócskák, csónakok közlekednek, és sok ottani lakos lakóhelyeként szolgálnak a nem kisszámú lakóhajók is. A leghíresebb ezek közül a Canal du Midi, a Montpellier mellett is húzódó nagyon hosszú csatorna, amely az Atlanti – óceánt köti össze a Földközi tengerrel, a Garonne folyó beiktatásával. Szép, vidékies, hangulatos építmény, de óceánjárókra nem szabad gondolni, csak kisebb- közepes sétahajókra maximum.

Na, de visszafelé kellett indulnunk, keletre, és ismét Provance tartományba. Gyorsforgalmi úton tettük meg az utat Orange városáig, következő célpontunkig. Ebben a városkában Augustus császár idején háromszor ennyin laktak, mint napjainkban: egykoron a tartomány fővárosa volt. Erről árulkodik a Theatre Antique, a legteljesebben megmaradt ilyen funkciójú ókori épület a világon. A 9000 embert befogadó színház ülőhelyei, oldalsó tartópilléreinek nagy része, a legnagyobb látványt nyújtó színfala (úgy 25 m. magas lehet?) teljes egészében épen maradt, az utóbbi középre állított 3 méter magas Augustus- szobor szinte elveszik a falban. Az éber franciák itt is figyeltek: bóklászás közben elkérték tőlem a belépőjegyet. A másik ókori emlék a térképen pár centinek, valójában az ismét visszatérő forróságban egy örökkévalóságnak tűnő párszáz méterre fellelhető, Kr. e. 26-ban épült, Julius Ceasar győztes csatájának tiszteletére épített Diadalív, mely tele volt csatajeleneteket ábrázoló kőfaragásokkal. Ismételten a betervezettekhez képest késésben voltunk, hiszen az útiterv megalkotásakor nem számoltunk bizonyos tényezőkkel. Az útról, sztrádáról a városba be (1), parkoló keresés (2), a célpontig gyalog be (3,- és sokat számít, hogy hol gondoltuk azt, hogy most már „benn vagyunk a belvárosban”), a korrektül megtervezett városnézés (4), onnan vissza a kocsihoz (5) , a városból kitalálás (6- van, amikor szerencsés, néha, mint Orange elhagyása esetén, a vártnál hosszadalmasabb). Szóval a „szervizperiódus” sokszor 30-60 perc.

Avignonba, következő célpontunkhoz is kissé távolabb parkoltunk le az optimálishoz képest, de végül a feltételezett kisváros helyett jóval nagyobb város hamar megmutatta a főtéren álló impozáns Hotel de Ville épületét, ami a franciáknál a Polgármesteri Hivatalt, azaz a Városházát takarja, majd a nevezetes pápai palotát. A Toulouse-i Sermin, az Albi-i Cecile után az Avignon-i pápai palota volt a harmadik egyházi épület- kolosszus, amelynek nagysága láttán megborzadtunk: több emelet magasságú, hideg, (talán ez is volt a cél!) lenyűgöző komor téglaépület, mely VI. Kelemen és utódja székhelyéül szolgált akkor, amikor az egyházfő nemcsak spirituális, hanem világi hatalommal is bírt. 1309-től 70 évig itt „uralkodtak” a pápák, melyek hatalmas palotáját, benne a pápa freskókon kívül kerámiacsempével díszített dolgozószobáját ugyanúgy ajánljuk megnézni, mint a palota többi helyiségét, a többtucatnyi kiszolgáló személyzet szobáit. Az egykor az európai vallás központjaként, de ugyanakkor a prostitúció fellegváraként is elhíresült, művészeti központ város turistákkal telt utcáit, palotáit (köztük a Palais de Papes melletti többi műemléket, így a Katedrálist, a Petit Palace-t) bekalandozva kihagytuk a mára csak a gyermekdalokból ismert, a Rhone folyón átívelő Pont d’ Avignon híd torzóját, mely inkább szomorúságot, mint élményt adott volna. A jól bevált „hideg francia szendvics” elfogyasztása után ismét természet- központú célpont felé vettük az irányt, miután az aznapra még esedékes Pont du Gard római vízvezeték rendszert kellett kihagynunk.

Provance tartomány egyik jellegzetes tájegysége, Luberon vörös-okker színű, kopár kősziklái között telepített szőlői, gyümölcsöskertjei, levendulatáblái vonzottak a táj általunk kinézett legszebb települése, Gordes kisvárosa felé. Már fél 6 volt, mire felaraszoltunk a tucatnyi szerpentinen a városka főterére, ahol Franciahonban elkerülhetetlen hatalmas bástyákkal körülvett, 30 m magas, a XVI. században emelt vár, majd a hegyen föl, dombon le szűk sikátorok bebarangolása után az utcai árusok sok esetben művészi portékái között válogattunk. A lenyugvó nap által megvilágított települést - egyébként nem eléggé elitélendő módon szűk, alig két autó szélességben húzódó útról – én is leálltam videózni. A hazánkban is, máshol is bejáratott praktika szerint út-menti letérőkkel a fotósokat segítő parkolósávval azt elkerülhették volna, hogy megálló autónk miatt feltorlódott a sor, és bizony, megérdemelten, rám dudáltak az autósok.
Már majdnem sötét volt, amikor belevágtunk több mint 200 km-es utunkba, melynek végcélja a francia- Alpok majdnem tetején fekvő Briancon városába vezetett. A harmada út autópályán vezetett, itt nyomtam is rendesen a gázt, majd, mikor minél feljebb értünk, feltűnően megszaporodtak a hajtűkanyarokkal teletűzdelt szerpentinek. Már majdnem este 10 lett, mire elértük célpontunkat, és a nyugovóra térni szándékozó szállodai portástól átvehettük a szobánk kulcsát. Gyors kicsomagolás, majd a későnyári estén már kabátot igénylő barangolás következett, mely végül egy borozóban végződött. A vezetés utáni idegállapotban jól esett kettőnknek a megrendelt fél liter nem éppen csúcsbor, melyért 12 Eurót, azaz 3700 forintot fizettünk. Mindenesetre azért jól aludtunk aznap éjszaka…

G. K. István
Fotók: G.K.Enikő, G.K.István
Megjelent a www.ongo portálon, hanga felhasználói néven 2015. november 4-én
(folytatjuk)

UTAZÁSOK ÉSZAK- ITÁLIÁBAN ÉS DÉL- FRANCIAORSZÁGBAN I.

UTAZÁSOK ÉSZAK- ITÁLIÁBAN ÉS DÉL – FRANCIAORSZÁGBAN
I.TOSZKÁNA ÉS LIGÚRIA

Utunkba 2015. augusztus végén vágtunk bele ezúttal nem egzotikus úti-célok felé, hanem maradva az öreg kontinensen. Eredetileg a milanói Expo meglátogatása volt a cél, aztán addig kerekítettük, bővítettük, míg 12 napossá bővült, és 4400 leutazandó kilométer állt előttünk. Feleségem nagy Toszkána- rajongó, és a Cinque Terre is kihagyhatatlan úti cél lett a róla készült képeket nézegetve. És ha már ott vagyunk, miért is ne legyen egy kis franciahoni kóstoló is … Ismétlésnek csak két várost, az első esti szállásnak kinézett Padovát, és az hazaindulás célpontját, Veronát terveztük, a többi úti-cél nagyjából ismeretlen volt számunkra.
Az első napi utunkat Vas megyei otthonunktól az osztrák és olasz sztrádáknak köszönhetően gyorsan lenyomtuk. Az A2-esen Graz- Klagenfurt- olasz Alpok, és még csak dél van. Udinét elhagyva aztán bekövetkezett az, amitől féltünk, és aztán majd egész utunkon végigkísért: a kánikula. Röpke egy óra alatt lett a 21 fokból 31! A légkondi ugyan működött a jó öreg Hyundaiban, de kinn már izzott a levegő a forróságtól. Már kora délután Paduában voltunk, és a szállás elfoglalása után nyakunkba is vehettük a várost. A Scovegni- kápolna kihagyhatatlan: Giotto több mint 700 éves freskósorai csodálatosak és felejthetetlenek. Itt kezdtünk. Féltünk, hogy internetes helyfoglalás miatt, és a beharangozott hosszú, kígyózó sorok miatt ki kell hagynunk, de nem: augusztus 26-án, még javában a nyári szezonban 10 perc várakozás után bebocsájtást nyertünk a kápolnába. Majd a város fő nevezetessége, az Antonio következett, azaz a monumentális Szent- Antal templom, csodás román- gótikus belsejével, még hangulatosabb kerengőjével, de legfőbben 8 kupolájával, és minaretszerű tornyaival bizánci stílusban megépített külsejével.

És persze mellette a „fotózhatatlan” Gattamelata lovas-szoborral. Közép- Európa legnagyobb köztere, a Prato dell Valle- tér következett, ahol az óriási park kettős szoborsora között ismét nem találtuk meg Báthory István szobrát. Nem a 76. szám, az biztos! A téren a hatalmas, komor vöröstéglás Szent Jusztina- templom 500 éves reneszánsz tömbje magasodik. A városban ez csak a „futottak még… „ kategóriájába tartozik. Érdemtelenül! Az esti, már kivilágított órákban került sor a belváros megtekintésére, így a Palazzo della Regione, a belvárosi Dóm, majd az 1222-ben épült nevezetes páduai egyetem épületére, amelynek terén üzemelő kocsmák egyikén kötelező leülni egy sörre, bámulva a városi fiatalság, a turisták tömegét, a többszáz éves épületeket, szökőkutakat, és a cikkázó robogókat.

A másnap reggeli hotelszámla kifizetésnél aztán bejött az első „pofon”: plusz 26 Eurót kértek az éppen akciós hetet fele áron hirdető, és ezért utólag megváltoztatott foglalásunkat lecserélő Hotel Plazaban a kocsi éjszakai parkolásáért. Persze, hogy ez hiányzott a hirdetésükből!

A csodálatos Toszkána felé véve az irányt, Mantovában egy kötelező városnézést iktattunk be. Kár lett volna kihagyni, állapítottuk meg utólag. Mint Firenzében a Mediciek, Ferrárában az Esték, olyan hercegi család, jelesül a Gonzagák uralták az 1300-as évektől 400 éven keresztül a várost. A legfőbb látnivaló a Piazza Sordello-n található hercegi palota, a Palazzo Ducale. Feltétlenül be kell menni, a 15 kert és az 500 helyiség felejthetetlen élménnyel gazdagít. Abban a korban, a reneszánszban a haladó világ élén állt Itália, művészetével, tudományával, szellemi életével. Mátyás is innen táplálkozott annak idején. A mellette lévő Dóm XIV. századbeli érdekessége, hogy az épület homlokzata fizikailag is elválik a mögötte emelkedő templomépülettől. A mozgalmas Piazza del Erbén, az árusokkal teli főtéren találjuk a reneszánsz Szent András templomot, az óratoronnyal díszített Palazzo della Ragionét és a tömzsi, henger alakú Szent Lőrinc templomot (Rotunda di San Lorenzo), majd kisétálhatunk a város folyójának három ágra szakadásából keletkezett nagy tó partjára is.
A várost elhagyva előjött az egész utunkat végigkísérő dilemma: sztrádán gyorsan, pénzért, de semmit sem látva, vagy ilyen- olyan minőségű országutakon, ahol igen lassan, tájakat, embereket, városokat látva haladjunk. A megoldás az okos kompromisszum volt, amelyet az előttünk felfedezésre váró látnivalók sora befolyásolt. A tervünkben több sztráda- nélküli utat terveztünk, de a valóságban lassabban autózás átírta a forgatókönyvünket: be kellett iktatni néhány sztráda- szakaszt a gyorsabb haladás érdekében. Így kellett tettünk Mantovát elhagyva is: Bologna elkerülésével, és a Firenzei autópálya- körgyűrű használatával (ott ingyenesek a városi sztráda körgyűrűk, a tangenciálok!!) közelítettük meg a szépséges Chianti- völgyet. A 75 km-es utat két és fél óra alatt teljesítettük, 32 fokos hőségben a nevezetes SS 222-es úton, a Chiantigiana számolhatatlan szerpentinjein hol nagyobb dombokon, hol kisebb hegyeken áthaladva. És láttuk a hegyek alján a szőlőket, a tetejükön a lombos, majd a fenyőerdőket, a 2-3 km-enként feltűnő hatalmas udvarházakat, villákat, a köréjük telepített magas, sudár ciprusokat.

Első utunk a Chianti- völgy „fővárosa”, Greve volt, egy kisebb városka, tündéri, kör alakú főterével, és rengeteg borozójával, borkereskedésével. Innen csak egy ötperces autózásra volt Montefioralle vára, amelyet nem szabad kihagyni a programból. Aki igazi toszkán hangulatot akar, reneszánsz kőépületekkel, várral, templomokkal, girbe- gurba, cserepes virágokkal telirakott szűk sikátorokkal, majd látványként a falakról elénk táruló aranyló dombokkal, annak ide el kell jönnie. Az időnk azonban elrepült, és a szállás elfoglalása előtti Siena-i kiruccanást másnapra kellett tolnunk. Gaiole di Chiantiban volt a szállásunk, amelyet, bed & breakfast szobaként foglalva, elég nehezen találtunk meg. Végül a falu hentesének boltjában kötöttünk ki, aki nagy meglepetésünkre mangalica alapanyagból dolgozott. Apja pedig büszkén mesélt nem régi Pápa környéki fürj- vadászatáról, így hamar összemelegedtünk. A hangulatos kisvárosban egy kiülős pizzériában (a városi árak feléért!) megvacsoráztunk, és 6 és féldecis kiszerelésben (azóta sem találkoztunk ilyennel) helyi sörrel nyomtuk le azt. Az esti városnézésünk élménye a patakparton elhelyezett nagyszámú, szépen megvilágított agyagszobor látványa volt, amelyet egy szorgos helyi művész produkált, olyan félszázas nagyságrendben, valamint a szintén patakparton sorakozó háromemeletes, nagyon- nagyon régen épített, többnyire romos lakó- házak sokasága. Hiába, az urbanizáció ott korábban megjelent még az ilyen kis településeken is. I. osztályú szálláda-szobának megfelelő szállásunkat elhagyva (hűtőszekrény híján egy nagy elektromos hűtőládát is kaptunk használatra!) másnap reggel korán indultunk Toszkána igazi felfedezésére. Első megállónk Radda volt. Itt, a hegyen fekvő kisváros főterén egy félórás séta mindenképpen ajánlott, kis templomának megnézése mellett. Itt magyar turistákkal is összefutottunk.

Ezután Toszkána, és a világ egyik legszebb városa, Siena következett, ahol a parkolóban hagyva a kocsit, lassan sétálva lecsorogtunk a belvárosba, a Piazza del Campora, a főtérre. Ezt a csodát senkinek sem szabad elmulasztania, aki Olaszországban jár, mert a 700 éves városházát, a reneszánsz építészet egyik csúcsát látni kell a mellette magasodó Torre de Mangiával együtt.
De nemcsak ezeket, hanem a tér körül magasodó 5-600 éves, négy- ötemeletes palotákat, a szökőkutat tucatnyi galambjával, és persze a Dómot.

Nem sok helyen kellett fizetni a templomokba bejutásért, de itt eléggé megkérték az árat.(14 E kettőnknek). A cordobai Nagy Mecsetre emlékeztető, fekete- fehér csíkos márványoszlopok, belül az intarziás márványtáblák, a monumentális, csupa kőfaragás- díszítette hófehér homlokzat kívül teszi rendkívülivé a nevezetes dómot. A következő megállónk a 14 vár-toronnyal büszkélkedő Monteriggioni városkája volt. A XIII. században épült vára annak idején ugyanannyi lakossal bírt, mint manapság.

A kívülről jobban, mint belülről megcsodált városka, és a parkjában egy vaskos levendulacsokor begyűjtése után a Chianti- völgy mellett a másik hangulatos Toszkán tájon, az Elsa – völgyén mentünk keresztül. Itt már a hegyek is magasabbak voltak. A környék központja Colli di Val D’Elsa nem is kis városa volt, ahol alaposan megzavart minket az, hogy az alsóvárostól, egy nagy, gyárakkal és lakótelepekkel teli településtől teljesen elkülönülve fekszik a domb tetején a látnivalóban gazdag Óváros. (Szegény GPS ezt nem tudhatta!- erről majd később bővebben). Nyugati irányból, a XIV. századi városkapun keresztül elég sokat kellett gyalogolnunk a Via del Castellon, a főutcán, mire a románkori dómhoz értünk. Jobbra- balra sötétbarna, kissé kopott reneszánsz paloták sokasága jelezte, hogy a középkorban vagyunk.

Még magasabban, még melegebb időben, és még nagyobb városba, a magas hegygerincre épült Volterra volt aznap az ötödik megtekintendő célpontunk. A hosszú szerpentineken feljutva egy csodálatos városba érkeztünk. A város főterén, a Piazza del Priorin áll a Palazzo del Priori, mely a XIII. században épült, mely a ma már jóval ismertebb firenzei Palazzo Vecchio építőinek szolgált modelljéül. Volterra a középkorban jóval népesebb város volt, Firenzével egyenrangú. A Püspöki palota, valamint a XII. században épült Dóm, valamint a belváros középkorban épített palotái utolérhetetlen hangulatot kölcsönöznek a városnak ugyanúgy, mint a várfalakról a végtelen, dombos meleg-színű toszkán dombokra való letekintés.
Minthogy az osztrák oldalon vásárolt benzinünk is elfogyott, tankolnunk kellett. Vigyázat, Olaszországban kissé mások a szokások e téren! A legtöbb, falusi, kisvárosi állomáson nincs személyzet, ott kártyával történik a tankolás, automatával. De a nagyobb, városi, országúti tankolók sem olyanok, mint a Közép- Európában megszokottak, azaz shop, presszó, WC, stb, hanem csak egyedül a tankolás a szolgáltatás célja. Az épület felöli oldalon vannak a nem önkiszolgáló, készpénzzel fizethető állások, a távolabbiaknál kártyával, önkiszolgáló módon tankolhatsz jóval, azaz 20 euró-centtel (60 Ft-tal) olcsóbban. De idő kellett ennek kiismeréséhez, és mivel úgy váltottunk valutát, hogy készpénzzel vásárolunk, sokszor nehézségbe ütközött az üzemanyag-vásárlás. No, de Volterrában ez megtörtént, és ismét egy nem betervezett sztrádaszakasz igénybevételével felutaztunk az észak- toszkán vidék legszebb városába, Luccába.

Puccini szülővárosa egy, a turistaforgalomban érdemtelenül kevésbé forgó város, pedig megérdemelné ezt kiemelt látnivalóival, hangulatával. Belvárosi utcáinak zöme sétálóutca, kocsi-forgalom alig, mindenki sétál, biciklizik. A Cattedrale di San Martino a fő-téren áll, ennek zöld- fehér márványhomlokzata csodás. A főtér palotáitól pár háztömbbel arrébb azonban egy még régebbi, és külső megjelenésében még pompázatosabb templomot fedezhetünk fel, a San Michele in Foro-t, gótikus csipkézet-kőfaragásaival borítva minden négyzetcentit. A város utcáinak sok-száz éve koptatott márványkövei alaposan megtréfáltak bennünket a toszkán városban.
A belváros határán álló parkoló autónkkal kifelé szándékoztunk jönni, de az áldásos GPS, és az egyirányú utcák kibogozhatatlan rengetegében eltévedtünk, és a forgalmas koraesti sétálóutcán találtuk magunkat, ahonnan kiiszkolni szerettünk volna. De nem ment. A tükörfényes márvány úgy csillogott a szembesütő napfénytől, hogy az égvilágon nem láttam semmit előre. Legutoljára itthon történt meg velem egy óriási ködben, hogy utastársam az autóból kiszállva, lépésről- lépésre, centiről- centire navigált. Most is ez történt. Még a katedrális fő terére is kiaraszoltunk!, majd ott nagy nehezen megfordultunk, és „napárnyékban”, a rendőrök által leleplezetlenül kijöttünk a belvárosból. Mivel esteledett, és még jóval odébb volt a szállásunk, -Carrara, a márványlelőhely városa felett-, ismét beiktattunk egy autópálya-szakaszt, majd, hogy a Ligur-tenger sem maradjon magyar fürdőzők nélkül aznap, Marina de Massa-nál lekanyarodtunk a majdnem sötétben egy jó félórás tengeri fürdőzésre. Az egész napos kánikula, a sok vezetés, a gyakori stressz- helyzetek után óriási felüdülés volt a tenger. Innen már sötétben tapogatózva értük el a Caniparola település határában az igazi toszkán villában lefoglalt szállásunkat. Két km-es körzetben senki, a kert fél hektár, a villa 15 szobás, a távirányítós öntvénykaputól 80 m. a főépület. 70 feletti mama fogadott bennünket, és elkalauzolt az épület hátsó felében kialakított 4 vendégszoba egyikébe. Késő este volt, amikor kiülhettünk a teraszra egyet borozgatni, és végre elővehettük a lap-topot is, informálódni a nagyvilágban.
Bő, de azért „csak” kontinentális reggelivel gyomrunkban távoztunk a villából, és búcsúztunk el Toszkánából, hogy egy másik itáliai tájegységgel, a Cinque Terre szépségeivel megismerkedhessünk aznap. La Spezia városban tettük le a kocsit, és mivelhogy nejem alaposan előkészítette a látogatást, úgy döntöttünk, hogy nem fentről, autóval, hanem lentől, vonattal közelítjük meg célpontunkat. Később kiderült, de jó tettük! Sajnos, egy perccel lekéstük a 10 órás vonatot, és csak a 11-essel tudtunk elmenni a csak egy pár kilométerre levő tengerparti településekig.

A Cinque Terre, mint a neve is utal rá, öt településből álló ékszerdoboz, nemzeti park ranggal rendelkezvén. Ezek: Riomaggiore, Manarola, Corniglia, Vernazza és Monterosso. A vasútállomást elég nehezen találtuk meg (ezért is késtük le a korábbi járatot), de, miután, - szintén furcsa olasz módon-, a pénztárnál megvásárolt jegyünket a peronon egy oda készített, de egyáltalán nem feltűnő automatával érvényesítettük, felszálltunk a vonatra. Kívülről szép nagy, emeletes kocsik voltak, de amikor beszálltunk, láttuk már, hogy nem fogunk kedvünkre magányosan bóklászni a tengerparton.

Óriási volt a tömeg, az állóhelyünkön is szorongtunk. Szerencsére nem sokat, erős 20 percet ment a vonat (a háromnegyede távot a sziklákba fúrt alagúton keresztül), és a kényszerből módosított programunk szerint nem három, hanem csak két települést látogattunk meg. Előbb a távolabbi Vernazza jött, majd visszafelé Riomaggiorében álltunk meg. Vernazzán, a vonatból kiszállva több-ezred magunkkal mentünk a városka főutcáján a tengerpart felé. Régi, 3-400 éves színesre festett 4-5 szintes épületek a domboldalban egymásra építve ámítottak el bennünket, mire kiértünk a partra. A képeslapokon látható gyönyörű kék tenger, hajókkal, motorcsónakokkal, a part menti sziklákon napozó, vízbe ugráló fürdőzők, és megállíthatatlanul hömpölygő turista-áradat.
A parton felépített magas kőbástyára is felmentünk (belépődíjat persze szedtek!), ahonnan fentről mind a városka, mind a tenger és annak partja is jobban szemügyre vehető volt. Mivel a retúrjegyünkkel az út, - mint kiderült-, nem szakítható meg, átlógtunk a 10 percnyire levő Riomaggiore-ba. Még nagyobb városka, még több turista, még színesebb, mégsem ízléstelenül tarkára festett magas-ház, de egy plusz meglepetéssel. Néhány vagány ragazzo, legény fejes-ugró bemutatót rendezett a szemközti sziklafal kb. 20 m magasan álló szirtjéről. Velem együtt mindenki lencsevégre kapta a nem mindennapi jeleneteket, hozzátéve, hogy nem mindegyik kísérlet volt sikeres: egy ifjú hölgy, miután barátnője teljesítette a feladatot, jó 5 percnyi hezitálás után visszakozott, de volt egy srác is, aki szintén ennyi ideig vacillált, mire végre, a fiatal társaság kórusban továbbított biztatásainak hatására, beugrott a vízbe. A 35 fokos melegben a vonatút, ámbár légkondi-féle is volt, és ülőhelyünk is akadt, lassan telt. Az állomásról, hogy Ligúria 1000 méter magas hegyei között is tekeregjünk egy keveset, az országúton haladást választottuk. Áthágtunk a hegyeken, szintén szerpentinek tucatjain, de a 150 km-es út következő állomásunkig, Genováig csak nem akart apadni. 2 óra, 75 km, ez nem lesz jó. Irány a párhuzamosan futó sztráda, így aztán 4 óra körül a háromnegyed-milliós városba érkeztünk. Mint kiderült, a nagyvárosi földalatti parkolóházakban gyorsabban találtunk helyet, és az áruk sem tér a felszíniektől, ha nem olcsóbbak.

A Via Garibaldi környékén álltunk meg, a Városháza, és az ország-egyesítő szobra, és a már jóval későbbi, XIX. századi gyönyörű szecessziós bérpaloták megtekintése után ámulva vettük észre, hogy itt már metró is van. Igaz, nincs sok ága, igaz, új kora ellenére elég jellegtelen, ritkán jár, és nem sok utassal, de felszálltunk rá, mert nagyok a távok a városban. A kikötő felé menet leszálltunk, hogy a hangulatos Vis Balbin végigmenjünk, ahol a hatalmas, 5-6 emeletes barokk paloták tucatjai kötötték le figyelmünket, köztük a Palazzo Reale, a Savoyaiak királyi palotája is, és a Palavicini- palotában működő Egyetem.

Az utca végén bukkantunk rá Kolombusz Kristóf, a város hírességének 1862-ben felállított szobrára. Mit mondjak, elég kölyökképűre sikeredett a mű. Ezután a kihagyhatatlan Kikötő felé vettük az irányt. A parton régi, felújított kalózhajók, vurstli, szórakoztató pavilonok, négyemeletes óriási tengeri akvárium, hatalmas üveggömbbe telepített pálmaház, éttermek, kioszkok, ahol helyiek, turisták, kéregetők hada nyüzsög. Számunkra meglepetés volt, hogy még Olaszországhoz képest is, ahol igen magas a fekete lakosság aránya, rengeteg afrikai bevándorlóval találkoztunk. Közülük egy jól öltözött fiatalember engem is leszólított, a kenyai ifjúság tanulását elősegítő alapítványról beszélt, és „ajándékként” két ottani kézműves terméket a kezembe nyomott, majd azonnal kérte a 10 eurós hozzájárulásomat. Mit tehettem…? A tengerparttal szembeni házsorok, paloták és bérházak hangulatában a régi Genovát idézik. Kihagyhatatlan! De rohannunk kellett, hiszen ½ 7 volt, mire az autóba szálltunk, és ismét egy 150 km-es etapunk volt még San Remoig, szálláshelyünkig. Nem volt mese, sztráda. A Cote d’Azurt – terveik szerint- még láthatjuk odaát, Franciaországban eleget. A koromsötétben nehezen találtuk meg a szállást, mert ugyan a belvárosban volt, de neve ellenére egy hatalmas bérpalota III. emeletén működő motel volt. Mivel itt tudtuk előre, hogy csak fizetős parkoló van, a padovai esetből tanulva egy nem túl távoli élelmiszer- áruház parkolójában álltunk meg, és húztuk haza a bőröndjeinket. A nyáresti fesztiválváros azonban nem hagyott lepihenni: este 10 kor mentünk le a tengerpartra, ahol egy kedélyes kisvendéglőben meleg kaját (ezúttal is pizzát, amelyet itthon csak elvétve rendelek), és némi sört vettünk magunkhoz, miközben hallgattuk az ottani együttes műsorát, benne az énekesnő által 1:1-ben tolmácsolt Tracy Chapman – balladákkal. A boltok nyitva voltak még ekkor is, a módosabb hazai turisták szabályosan ellepték a Cote D’Azur olaszországi nyaralóvárosát. Miután már régebben rájöttem, hogy jobb, ha nappal inkább fényképeket készítek a városokban, a videót, - a természet- tárgyú témákat beleszámítva-, az esti, éjszakai időszakban érdemes használni. Tökéletesen visszaadja a hangulatokat. Itt is sokat forgattam, mire éjfél után ágyba kerültünk.
G.K. István
a szerző fotói
Megjelent a www.ondo portálon, Hanga felhasználói néven 2015. október 27-én
(folytatjuk)

AVANTGÁRD JAZZ ÉS DORFFMAISTER FRESKÓK

Avantgárd jazz és Dorffmaister-freskók
Szerző: Gróf István | Fotók: Auer Gábor 2015-10-26

Az előadók: amerikai jazz-zenészekből verbuválódott Generations Quartet, élén a keleti part egyik bohókás művészével, a költészetben és a festészetben is járatos jazzerével, Oliver Lake zeneszerző szaxofonossal. A 73 esztendős fekete művész most altszaxiján keresztül mutatott be ízelítőt művészetéből, ami csak villanásnyi volt, hiszen 1971-es pályakezdése óta önállóan 30, a free-jazz vonalú Trio 3-mal 10, a nagyobb közismertséget biztosító World Saxophone Quartet-tel 20 albumot adott ki eddig, a többiről nem is beszélve.
Pályafutását Anthony Braxton, a neves free-jazzer mellett kezdte. A generációs sorban Michael Jefry Stevens zongorista következik, aki már különböző formációkban többször is járt már nálunk Sárváron. A mindenféle elektromos zongoráktól tartózkodó, klasszikus tanulmányaira sokat alapozó, és azokat műveibe beépítő zeneszerző-pianista 64 éves, tősgyökeres New York-i ült be a díszterem öreg zongorája mögé. Húsz éve zenésztársa, a Sárvárra már szinte hazajáró Joe Fonda bőgős hangszeres teljesítményéről már többször beszámoltam, így most csak annyit, hogy, ha felveszi a csak a színpadon hordott afgán sapkáját, nehéz nem tátva tartani a szánkat.
Az 59 éves Fonda mellett az igazi generációs szakadék az osztrák dobosnál, Emil Grossnál tátongott, hisz ő éppen csak 30. Gross is ugyanúgy, mint Fonda, benne van a koncerteket szervező házigazda, Markó Péter “pixisében”: többször járt már Sárváron ő is, különböző formációkkal. A magyarországi koncert egy 15 előadásból álló, főként németországi és ausztriai közép-európai körút egyik állomása volt.

A közönség: Ahogy azt már valahol leírtam, a jazz-koncerten megjelent hallgatóság egy része a műfajt kedvelő, otthon is jazzt hallgató “megszállott”, egy része divatból idejáró kultúrsznob, de mindig jönnek újak is, akik “kalandvágyból” érdeklődnek. Nos, Sárváron a “Valami jazz” műfajnépszerűsítő sorozat révén az utóbbi években kialakult egy törzsközönség, ami biztosítja azt, hogy –ha nincs is teltház – a székek zöme lefoglalt legyen. A jazz valahogy – úgy gondolom – maszkulin műfaj, ezért az az érdekes, hogy egyre több női érdeklődő ül a székeken, úgy is, hogy egy részük nem “oldalkocsiként” van jelen férjük, párjuk mellett. És persze voltak máshonnan Vasból, Ausztriából is, ahogy ezt megszoktuk.
A helyszín: A Nádasdy III. Tamás által építtetett több mint három és fél évszázados díszterem, mely az utóbbi majd 50 évben Sárvár kamarajellegű kultúrprogramjainak minden ideérkező vendégét ámulatba ejti.

A zene: Nehezen élvezhető free-jazzt, avantgarde-, néha a kortárs zenéhez közelítő bonyolult jazzt hallhattunk aznap este, “jobb esetben” hard bopot, mint például a műsorkezdő Fonda-szerzemény. A szaxi eleve harsány, a bőgő erősítve volt, így ezekben a vad számokban bizony Michael zongoráját – még ha teljesen fel is volt nyitva –, bizony el-elnyomták Emil élesen csörömpölő cinjei. Úgy tűnik, nem spórolható meg a zongora hangosítása ilyen összeállítású kombók esetében. A második szám, Oliver Flow című szerzeménye akusztikus, kézzel vert dobokkal és balladát idéző zongorával indult, majd vad bopra váltott, ahol a zeneszerző tombolta ki magát szaggatott hangokat, sokszor üveghangon megszólaltatott, dallamosnak egy cseppet sem nevezhető improvizációjával, melyet – meglepő módon – teljesen átélés nélkül, flegma arccal adott elő. A következő számban a mokány bőgős, Joe remekelt: mintegy későromantikus cselló-zongora szonátában, oly dallamosan – persze vonóval húzva a felsőbb húrokat – játszott percekig, hogy aztán kiszámolhatatlan aszimmetrikus ritmusokkal átváltson a jazz világába. A szünet előtti utolsó dal tipikus Lake-jazz volt: még a témafelvezetésben sem lelhettünk fel dallamrészeket, nemhogy a rögtönzésben. Gross itt is, a jazzben nem megszokottan, erősebben ütötte dobjait, cintányérjait, ami az előadás hangzásának rovására is ment.

Szünet után kissé “megszelidült” a zene. Ámbár sem verbális, sem gesztikuláló kontaktusban sem a zenésztársakkal, sem velünk, a közönséggel nem volt a zenekarvezető, és a zenészek legtöbbször kottából követték a megkomponált zenéket, mégis a muzsika folyamatosan jelen volt, és az olyan balladában, mint Fonda Me without Bela (Talán Bartókra céloz?) című számában, nagyon hatásos volt. Kivált akkor, mikor a szerző egy jó ötperces briliáns bőgőszólóval örvendeztette meg a közönséget. Ezután Stevens száma következett, éteri lebegéssel bevezetve. Mintha egy kortárs szaxofon-zongora duó darabot hallottunk volna. A fúvós itt a “barátságosabb, melegebb” alsó oktáv sípjait is megszólaltatta a dallam felvezetése során, hogy aztán újra a csicsergés, szaggatott hangok, a recsegtetés, a sikítás vegye át a terepet. Az előadás utolsó dala ismét a fekete fúvós darabja volt, ezúttal egy lassú ballada, élvezetes, dallamos szaxiszólóval. És mintha a végén elmosolyodott volna az előadó: Oh, yeah, egyetértettünk a dal sikerében. A ráadás szám – a szokásostól ebben is eltérően – nem egy könnyebben emészthető darab volt, hanem egy zenei fricska, free-jazz a javából, ahol Lake a szaxofon fémtestéről leszedett kis fúvókával ötletelt, Stevens is benyúlt a zongora belsejébe a húrok közé. Ezzel elérték azt, hogy a visszataps ugyan elhangzott, de vastapssá nem erősödött…
Megjelent a lathatatlansarvar.hu portálon

SIKERES OROSZ MEGKÖZELÍTÉS

Sikeres orosz megközelítés- The Second Approach trió Sárváron
Szerző: Gróf István | Fotók: Dr. Kereszty Gábor | 2015-09-22

Egy alapos jazz-történeti áttekintés után, melyet a Nádasdy-vár “Valami jazz Sárváron” sorozatának házigazdája, Markó Péter állított össze a nehéz vajúdással megszülető szovjet jazzről, a nálunk ritkaságszámba menő orosz jazzerek egyik kiváló moszkvai reprezentánsa, a Second Approach lépett a színpadra, nem akármilyen módon.

V Tatjana Komova énekesnő és a zongorista, Andrej Razin éles, a Volga-menti sztyeppék népdalaiból merített kétszólamú énekduója Igor Ivanuskin okarina dallamaival kísérve türemkedett be láthatatlanul a nyitott ajtón keresztül, mellbe vágva a hallgatóságot: felvezetőjük merész, kísérletező, de komfortos, befogadható zene volt. Tatjana, a külsejében dizőznek tűnő, gesztikulációiban operaénekesnőkre emlékeztető mozgásával ellentétben valódi modern zenealkotó volt: úgy énekelte, rögtönözte a jazzt, a népdal-átdolgozásokat, a kortárs zenei kísérleteket, hogy az tökéletes volt. Sem nem tolakodó, magát előtérbe helyező, sem nem sémákban, kidolgozott klisékben éneklő volt előadásmódja. Átható expresszívitása dominált, ami, szerencsére, meghatározó lett az est folyamán. Legutoljára sok-sok évvel ezelőtt, 2007-ben Julie (Driscoll) Tippetts lepett meg énekével hasonló módon itt, itthon, Sárváron.
A második számot Andrej, a zenekarvezető zongorista Bartók Béla bagatelljéből írta. Bartók nehéz zenéje még nehezebben átvihető az úgynevezett „könnyebb” műfajokba: Britanniában Keith Emerson, a progresszív rock első számú billentyűse az Allegro barbarot, az itthon a szintén progresszív, a jazzbe kóstolgató Mini együttes Papp Gyula zongoristával az élen az Este a székelyeknél balladát ültette át még modernebb felfogásban.

A Second Approach igazodási pontját nehezen megtalálható, azaz a jazz, a fúziós zene, folk, és a kortárs komolyzene határ-mezsgyéjén alkotó zenészek azonban aránylag könnyen megtalálták az utat a magyar géniuszhoz: az alig ujjnyira felnyitott fekete hangversenyzongorán ismerten gördültek le a merész bartóki akkordok Razin mester jóvoltából, és nem mosolyogtuk el magunkat, mikor Komova erős szláv akcentussal énekelte a „mikor juhászbojtár voltam” sorokat. Szuggesztív percek voltak ezek, és Igor, a bőgős is itt leginkább a hegedűhanghoz közelítő legmagasabb húr tartományát – persze vonóval megszólaltatva – használta a számban. A darab adta magát, ők adták magukat.
Ritmusosabb, jazzesebb volt a Burleszk ragtime számuk. Itt Tatjana énekrögtönzései vitték a prímet, aki teljes összhangban volt a zongoristával, annak arcjátékkal adott instrukcióival.

A legforróbb percekben maga a billentyűs is énekelni kezdett magas tenorján: bonyolult, meghökkentő kétszólamú ének emelte a hangulatot. Mivel ritmushangszer nem volt a bandában, mindhárman hozták a ritmust: az énekes csörgőhangszereken, a zongorista és a bőgős pedig hangszereik felületein. Néha az volt az érzésem, hogy nem hárman, hanem hatan játszanak a Díszterem színpadán, olyan telt és dús volt a hangzás. Két közismert példaképnek dedikálta következő darabjait Andrej Razin: az elsőt a rövid életű francia jazz- zongoristának, Michel Petrucciani-nak, a másikat, egy tangót, exotikus latin ritmusokkal pedig az argentin zeneszerző-harmonikásnak, Astor Piazzollának. Ez utóbbi inkább a kortárszene kategóriájába kívánkozott.
Az est zárószáma a Tarantella című, kísért számuk volt, melyben Tatjana megénekeltette a teltházat messze nem kitevő, de annál lelkesebb nagyérdeműt. A talán elsőre nem túl bonyolult páros alapritmus ördögien boszorkányos ritmusképleteket produkált, melyből mindhárom zenész, az énekesnő, a zongorista, de a bőgős is profitált: mindnyájan maradandó élményt adtak rögtönzéseikkel. A dinamikailag is tökéletesen felépített számban a mérges pók nesztelen cserkészése, vadászútja, majd a támadás, és a halálos csípés zenei kakofóniába terelt kifejezésmódja adott ritka zenei élményt. Nemhiába adtak ki immár hét nagylemezt rövid, 2010 óta tartó zenei karrierjük alatt, és nemhiába adott zenéjüket elismerő, dicsérő biztatást Dave Brubeck is.
A hosszan tartó visszataps után a műsorkezdő dal alapjain felépített zárószámban, a kétszólamú ének, az idilli madárcsicsergés, patakcsobogás felidézése után ördögi ritmusokkal kísért ének- és zongorarögtönzés-kavalkáddal zárult a koncert. A címében megjelöltnek megfelelően: Jazz, Please!

A zenei estről hazafelé hajtva jutott eszembe az egy hete, a milanói Expo orosz pavilonjából kijövet feleségemnek mondott megjegyzésem: az oroszok megint lepipálták a fejlett Nyugatot. A második megközelítés nevű orosz zenei formáció zenei teljesítményéről, felejthetetlen koncertjéről ugyanez a gondolat maradt meg bennem. Nem érdemtelenül…
Megjelent a lathatatlansarvar.hu portálon 2015.09.22-én, és a jazzma.hu portálon 2015. 09. 25-én

OSZTRÁK- MAGYAR BLUES-TÁMADÁS ÓBUDA FALAINÁL

Osztrák-magyar blues-támadás Óbuda falainál
Szerző és fotók: Gróf István | 2015-08-14

Ripoff Raskolnikov 60 éves születésnapi bulija a Kobuci-kertben
A linzi születésű Ludwig Knoglinger a Nagy Generáció hamisítatlan képviselője: kocsmazenészként otthon Ausztriában, utcazenészként – főleg folkot játszva – Amerikában, majd Európa nagyvárosaiban csavargott, míg, majd’ 30 éve, hogy „felfedezte” Magyarországot, és tiszteletbeli polgártársunk lett.

Itt, amerikai tapasztalatai révén, kezdetben a ’90-es években újraéledő hazai blues-világban mutatta meg magát, majd ahogy idősödött, alakult ki saját, már összetettebb zenei stílusa. Knoglingerként nehezen futott volna be, ezért választotta művészneveként Dosztojevszkij hősének, Ripoff Raskolnikovnak a nevét. 1992-től több nagylemeze jelent meg, (4 közülük itthon is), így a 2006-os Everything is Temporary, a 2012-es Lost and Found, vagy a tavaly napvilágot látott Lenin Street. Az 50-ik szülinapi bulija még az A38-as hajón volt, de úgy látszik, a szervezők előrelátók voltak, mivel a hétvégén megrendezett 60-ikat már tágasabb helyszínen, az óbudai Kobuci-kertben tartották meg. Itt valóban jóval többen fértek el, mint a hajó gyomrában, ugyanakkor a nagyszámú, és hatalmas forgalmat ellátó vendéglátóegységek előtt felállított asztalok mellett baráti társaságok beszélgettek, mulattak: sajnos, a nézők jó harmada egy csöppet sem volt kíváncsi a színpadon zajló eseményekre.

Pedig volt ott esemény bőven. Sokszor ez kicsinek is bizonyult, hiszen rengeteg vendéget hívott meg Ripoff a bulijára. Kísérőzenekarában a kor egyik legjobb blues-zongoristája, Nagy Szabolcs bűvölte a billentyűket, a nagy tapasztalattal bíró, manapság a Hiperkarmában dolgozó Varga Laca basszeros és a Ferenczy, a Hobó, a Takáts Tamás blues-bandáit megjárt dobos, Gyenge Lajos játszott. Két klasszikus blues után máris a színpadon volt a venezuelai ütős, Ismael Barrios, aki feltűnően megszínezte a Chip Hotel c. dalt az először Santanáéktól hallott pergő dél-amerikai ritmusaival. Ezután Ripoff régi zenésztársa, az egykori Palermoban játszó szájharmonikás, Szabó Tamás és csapata, a Mojo Workings akusztikus blues-trió az All Because of You-val örvendeztetett meg, de sajnos, tovább kellett állniuk hamar, mert Ismaellel együtt még az amerikai együttzenélések idejéből hozott kolléga, Chuck LeMonds country-gitáros következett, akusztikus gitáron előadott emlékezetes szólójával. Az ünnepelt első hazai felkarolója, Palermo Boogie Gang akkori gitárosa, Fekete Jenő két dalt is lenyomhatott a vele is sokat játszó, és a jól ismert Band tagjainak kíséretében. Jenő után egy időre eltűnt a klasszikus blues a színpadról, és a fiatal generáció vette át a főszerepet.

Előbb a Tom Waits előtt tisztelgő Braindogs alkalmi társaság énekese, Frenk adott elő egy dalt az amerikai sanzon megteremtőjének tiszteletére, majd az egykor Raskolnikovval duóban évekig együtt játszó harmonikás, Pribojszky Mátyás játszotta az osztrák 2010-es lemezének egyik sikerdalát, az It’s Not Easy-t. Ezt követően két osztrák pályatárs kapott helyet a Kobuci színpadán, a billentyűkön játszó Martin Gasselgberger és az ottani blues élvonalához tartozó „Sir Oliver” Mally gitáros-énekes. A mind vokálokban, mind a hangszerelésben magas színvonalú, Crosby, Stills, Nash stílusú amerikai folk-balladák nagyon szépen szóltak ott, akkor. És következett a leghatásosabb csavar az est folyamán: Ripi Éri Péter és Kaszap Attila népzenész barátai segítségével elénekelte az Azt gondoltam eső esik c. egykori Muzsikás-népdal-feldolgozást. Pont ellenkező a művész megközelítése, mint mikor a Csík együttes felvette műsorára a Quimby rock-sanzonjait: most a blues-zenész lett népzenész, és mint hallottuk, sikerrel. És hogy a fiatalabb generáció se maradjon le kedvenceiről, a már említett Quimby két vezéregyénisége, Varga Livius és Kiss Tibor álltak be zenélni, ezúttal az ünnepelt kedvéért blues-okat is. A hangzás nem volt rossz, az előadásmód azonban egy kicsit vásárira sikeredett. Majd a Szombathelyre már „hazajáró” kiváló angol rock-trubadúr, Ian Siagel hozta vissza a ’60-as, ’70-es, ’80-as évek hangulatát zenéjével, előadásmódjával.

Az igazi visszatérést a blues-hoz Little G. Weevil, azaz Szűcs Gabesz vendégjátéka hozta meg Ripi Set Designer Blues-ának interperetálásával. A kőkemény, púdertől mentes fekete zene Ian-nel, Gabesszal lázba hozta az előadás közepén egyszer-egyszer kissé túlzottan elcsendesedett koncert hallgatóságát. A ráadásszámoknál alig fértek el a színpadon a fellépők: a Strange Ways of Love-ban Kiss Tibi, Liviusz és az ünnepelt, az Alabone Earrings-ben Ripoff mellett Ian, az angol és Sir Oliver gitározta ki magából a lelkéből jövőt, hogy aztán a Kiss Me Conny-ban ugyanezt tegye a két herflis, Szabó Tomi és Pribó. A jó öreg John Lee Hooker Boogie Chillen-jének extázisig fokozódó lendülete jött át a számban, óriási sikerrel. Még a szórakozó asztaltársaságok is felálltak csápolni a buli végére, melyet a szűk, négytagú RR Band zárt.

A két és fél órásra sikeredett, még este is kánikulában megtartott koncerten a hazai blues-zene színe-java tiszteletét tette. Már emiatt is kihagyhatatlan lett volna, de a műfaj határait kitágító hazai, és külföldi zenészek még élvezetesebbé tették az estét. Jó volt hallgatni a zenét, de jó volt legurítani néhány fröccsöt is utána! Ez így volt rendjén.

megjelent a www.lathatatlansarvar.hu portálon 2015.08.14-én és a www.bluesvan.hu portálon 2015.08.20-án

AZ ŐSZINTESÉGRE VALÓ TÖREKVÉS HIÁNYZIK MA- INTERJÚ RÁDULY MIHÁLLYAL

Az őszinteségre való törekvés hiányzik ma – interjú Ráduly Mihállyal
2015-07-23 | beszélgetések

A Syrius fogalom volt. Túlzás nélkül mondható, kultuszt teremtett. Még azok is szerették és tisztelték, akiknek valójában túl merész, túl avantgárd volt az a zene, amit az együttes játszott. A Syrius egyik meghatározó tagjával, Ráduly Mihállyal a Szombathelyen tizenhatodik alkalommal megrendezésre került Lamantin Jazz Fesztiválon készítettem a riportot, a „nagy” Syrius értékeit megőrző és továbbvivő Syrius Legacy együttes koncertje előtt.
A máról, a tegnapról és a holnapról is lenne néhány kérdésem…
Arra gondolsz, hogy volt egy ilyen című Syrius lemez? Ennek nem sok köze volt a zenekarhoz. Nem szeretem az ilyen összetákolt dolgokat. Valójában itt, Magyarországon kiadtuk az Ausztráliában készült lemezünket, a másodikhoz azonban soha nem járultak hozzá, hogy legyen. Ezenkívül csak egy olyan lemez van még, amit a magunkénak mondhatunk: a Széttört álmok szvitnek a rádióközvetítése. Ez egy negyed hanggal lejjebb szól, mert annyira nem érdekelte a lemezgyárat, vagy azt, aki kiadta, hogy utána sem néztek ennek. Na, de hogy hangzott a kérdés?
A mával kapcsolatosan kérdezem, hogy mi a Syrius Legacy küldetése, mit és hogyan gondoltál?
Én nem gondoltam semmit. Ez a banda a Maloschik Robi ötlete volt, így semmi közöm ahhoz, hogy létrejött a zenekar. Nem is mentorálltam őket. Igazából örültem, amikor meghallottam, hogy öt tehetséges srác a dobos Benkó Ákos vezetésével összejött. Én valójában a harmadik próbájukra mentem le először, aminek már majdnem egy éve van.
De tiszteletbeli nevelőapjuk azért csak vagy?
Ilyen értelemben igen, de én nem szólok bele, hogy mit csináljanak. Augusztus végén, szeptemberben készítenek majd egy lemezt, amelyről a napokban aláírták a szerződést, és előadják a saját képmásukra formált Az ördög álarcosbálját. Ez egy egyfajta reprodukció, illetve nem is, inkább valójában az átöröklés része a Syrius Legacy. Hagyomány és öröklés, de ahogy ők látják, és ahogy ők formálják.
Bizonyos fokig elvárható, hogy ráfigyelsz a hagyatékra, hiszen a legendás Syriusból Zsolt, András és Jackie már nincsenek az élők sorában, Laci pedig Bécsben lakik.
Ő itt van sokat, de nem aktív részese ennek. Egy másik zenekarban, a Frank Zappa Emlékzenekarban van benne, de ők is játszottak a Syrius repertoárból.
Van-e benned keserűség azért amiatt, hogy a karrieretek úgy alakult, ahogy a ’70-es évek közepén? Az Aczél Györgyi kultúra három T rendszere, melyben a középső, azaz a tűrt kategóriába skatulyáztak benneteket, avagy a lemezgyári Bors – Erdős tandem eléggé el nem ítélhető tevékenysége alapot adhat erre.
Nem voltak az ellenségeim. Az égvilágon semmi keserűség sincs bennem. Ez akkor történt, és sajnos, úgy történt. Elvágták a lehetőséget előlünk. Tűrtek, de jobban támogattak volna minket azzal, ha csak egy kicsivel többet tűrnek, de nem így volt. Bennem semmi csalódás, keserűség sincs. Az a múlt volt. Én nem élek a múltban. Örülök, hogy élek, ellentétben jó pár emberrel.
Ezt azért mondom, mert a rehabilitáció egy-két másik csapatnál azért megtörtént, mint a Beatrice, vagy a P. Mobil esetében. Ezek a formációk mind feljutottak a csúcsra, az egekbe mentek.
Ha mindnyájan élnének közülünk, nem hiszem, hogy akarnák a rehabilitációt. Egyetlen egyszer volt 2001-ben egy reunion koncert. Az Isten tudja, hogy az is kellett volna, vagy sem… De nem volt baj, hogy megvolt.
A múltról beszéljünk. A jazzből jöttél. Én úgy gondolom, hogy a ’60-as évek közepe-vége, a ’70-es évek eleje nem csak az amerikai, hanem a hazai jazzben is aranykor volt ugyanúgy, mint a beat, vagy a rock vonatkozásában.
Az egész kultúrában nagy fellendülést az 1968 és ’73 közötti évek jelentettek. Egyfajta kegyelmi állapot, egyfajta áldott állapot volt ez a korszak. Abba a rendszerbe, ahonnan elkezdődött, ahogyan kialakult, bele tudott férni az a fajta gondolkodás, mint pl. a párhuzamosan működő zenekarok egymásra találása. Az egy csoda volt.
Ekkor jött Szakcsi Lakatos, Babos Gyuszi, Kőszegi, Te, akik máig meghatározó személyiségei a hazai jazz világának...
Én ugyan már nem játszom, de mindenképpen részese voltam annak a világnak, történéseknek, kísérletezésnek. Minden együttes története befejezetlen maradt, így a Syriusé is, a Rákfogóé is, és a Szabados Gyuri vonala is, pedig azt jó lett volna folytatni, de sorolhatnám tovább a befejezetlen karriereket.
Emlékszem, otthon, Sárváron, a ’80-as években Markó Péter, a művház helyettes igazgatója meghívta Szabadost egy ottani koncertre. Négyen voltunk: a művész, a házigazda meg még ketten.
Most egy jó páran összefogtunk, mert már csak közös munkával lehet összeszedni a Gyuri zenei munkásságát. De meglepően sok dolog fennmaradt: több mint 100 felvétel, 600 írás, koncertjegyek, lemezkritikák. Koncertjei akkor eseményszámba mentek. Soha nem lehet lebecsülni egy koncertet. Nagy a különbség, ha négyen ülnek ott, mintha telt ház van. Azért, mert minden koncert egyfajta kölcsönösségre alapul.
Te a jazzből jöttél, más tagtársad a bluesból, megint más a beatből, avagy az ennél fejlettebb rockzenéből. Ez az összekovácsolódás egy csodálatos szintézise volt a Ti találkozásotoknak.
Ebben sok véletlen is volt…

De mindenki változott is, rendesen!
Azért, mert mindenki hozta a gyökerét, hozta azt, ahonnan jött, ami neki fontos volt, és abból lett egy jó értelemben vett amalgám. Anélkül, hogy egymásra ráerőltettük volna a sajátunkat, kipróbáltuk az ötleteket, és abból lett a Syrius együttes zenéje.
Olvastam az életrajzodban, hogy a cirkusztól a Mediterrán együttesen keresztül Németh Lehel kísérőjéig mindenhol játszottál.
Igen, a vendéglátótól a jazzklub próbálkozásokig, sok helyen.
Azt, - feltételezem, - nem mered kijelenteni, hogy „mindenevő” vagy, de fiatal korban nyilván voltak kényszerhelyzetek is.
Nem vagyok „mindenevő”! A Mediterrán meg a vendéglátózás gimnazista koromban volt, érettségi tájékán. Akkori másféléves szaxofonos ténykedésem kifejezetten a megélhetésemet segítette. Közben is próbáltunk jazzt játszani, de sok lehetőség nem adódott. Ma jóval több van, de ahhoz képest, hogy mennyi tehetséges fiatal van, és mennyi platform, bemutatkozási lehetőség alig nyílik meg előttük. És ez elég szomorú. De ez a világon mindenhol így van. A jazz sohasem volt egy népszerű műfaj.
Egy-két kulisszatitokra volnék kíváncsi. Az ausztrál turné előtt, amikor befutott, de sikerre éhes amatőrök voltatok, vagy azután, ’72-73-ban, már többet próbáltatok az előadásokra készülve?
Egyformán, és elég sokat! Mindig a próbákon alakult ki az egyfajta - túlzás lenne koncepciónak mondani, hiszen nem volt koncepció - zenén keresztüli egymásra találás. Erre voltak jók a próbák. Többnyire kísérleteztünk, hacsak nem volt egy-egy konkrét ötlete valakinek. Pataki írta a számok zömét, ő már többet leírt előre.
Ki vezette a próbákat, mármint zeneileg?
Aki éppen volt, vagy éppen elől volt, vagy aki szerezte a zenét. Ez teljesen demokratikusan ment. Baronits volt a zenekarvezető, ennél fogva ő volt a zenekar élén, és csodálatos módon megengedte a Tranzisztori és Így mulat egy beates magyar úr után, hogy ez összejöjjön.
Éppen Zsolt nyilatkozta egykor, hogy egy számot sohasem játszottatok ugyanúgy, - a jazzben az természetes és magától értetődő -, de hát a témákat, a felvezetéseket, azokat ki kellett gyakorolni…
Ezt fogod ma hallani a fiataloktól! Megtartják a témát, a számot, a vázat, utána jön a jazzes vonulat. Ők jóval jazzesebben játszanak, mint ahogy mi játszottunk.
Tehát a hosszú próbák alatt gyakoroltátok össze a számokat úgy, ahogy a legközelebbi koncerten hallhatóak voltak?
Igen, a próbák alatt álltak össze a számok, azaz ekkor kezdett csontosodni, kikristályosodni az ötletek halmazából. Meg sokszor összefűztünk számokat, össze nem illő számokat is. Sok olyan spontán ötlet volt, hogy már az ember nem is emlékszik rájuk.
Az előbb említetted a megjelent hanghordozókat. Szerinted megtett-e mindent az utókor, hogy megörökítsék a Syrius munkásságát?
Én azokat nevezem utókornak, akik annak idején jelen voltak a Syrius koncertjein, és akik azokat felvették. Én nemrég ezekből állítottam össze két lemezre való anyagot. A koncepció az volt, hogy mindenféle stílus legyen, és ne legyen javítva, megmásítva, csak hallhatóbbá téve a mai kornak a stúdiótechnika segítségével. Már amennyire lehet, hogy ne legyen zavaró az eredetileg rossz magnóra rossz mikrofonnal felvett zene. Ők a megőrzői annak. Nekem egyetlen Syrius szám volt meg magnóra felvéve, amikor kimentem Amerikába. Én nem gyűjtöttem őket, de ők megőriztek több mint ötven CD-re való anyagot, amiről én, miután meghallgattam őket, válogattam össze, hogy mi kerüljön rá arra a két lemezre.
Tehát úgy érzed, hogy ezzel meg van mentve az örökség?
Hát ez maradt: ebből kellett gazdálkodni!
A jövővel, persze a zenével kapcsolatosan úgy érzem, úgy látom, hogy mintha a jazz és a blues műfajban egy visszaszorulás lenne, a perifériára szorulnak egyre jobban. Most egy völgyben vagyunk, pedig volt, amikor a hegyen voltunk.
Ez így van, de az egész világon így van. Ez a médiának is köszönhető. Ez nem „érzés” dolga, ez teljesen világos. Nincs minőség, nincs semmi. Ez is tükrözi azt, ami a világban most van. A világban sincs az a fajta szellemiség, a megvalósításhoz az őszinteségre való törekvés. De a pénz által a hangstúdiók, a hangtechnika is megváltozott.
Az utolsó, befejező kérdésem pedig egy nemrégen veled készített interjúdhoz kötődik: „A zene a mai napig velem van, csak már én nem zenélek! Amit sokan fájlalnak, én viszont nem!” Ez az utolsó kimondott szó? Soha nem veszel a kezedbe már szaxofont?

Nem szeretném ezt módosítani! Meg annyi minden múlik a hangulaton, ahogy az évek változnak. Ez a mondat áll, függetlenül attól, hogy ez sajnos, vagy nem sajnos. Én nem sajnálom. Én nem élek a múltban. Az, hogy a Syriusra ennyien emlékeznek, az is egy furcsa dolog. Azt, hogy mennyit jelentett a Syrius, innen-onnan visszajön, és hogy mennyire segített hozzá a mi zenénk ahhoz, hogy a gyerekek nyíltabbak legyenek, hogy a jazz felé orientálódjak, vagy a klasszikus zene felé, ennek valóban örülök. Részemről nem szögre akasztottam a szaxofont, hanem elmaradt az életemből. Elvesztette a fontosságát. De hogy befejezzem a gondolatot: sokan kérdezték, hogy Te tényleg nem játszol? Tényleg nem! És miért nem? Mert így döntöttem. De a saját kedvtelésedre azért játszol? Nekem a Syrius a kedvtelésem volt, az életem volt. Én a saját kedvtelésemre 56 év után elővettem apámnak a hegedűjét, - a hegedülést 15 évesen abbahagytam, - és most a saját kedvtelésemre játszom. És nem jazzt!

Szöveg: Gróf István, fotó: Büki László 'Harlequin'
megjelent a www.bluesvan.hu portálon 2015.07.23-án, előtte némiképpen másként a www.vaskarika.hu portálon 2015.06.29-én