Későtéli Muddy Shoes blues a Lamantin Klubban

2014.02.24. - Gróf István - Fotók: Császár Márta

Későtéli Muddy Shoes blues a Lamantin Klubban

A 60-as évek közepén-végén a friss széllel beáramlott beathullám jótékonyan felfrissítette a hazai könnyűzene addig poshadt állóvizét, hogy az évtized végére az üzlet irányította popzene megjelenésével ismét kommersz irányba tolja azt. A 70-es évek végén a Piramissal, Eddával, Nagy Feróval aztán újra feltámadt a régen várt rockhullám, hogy egy pár év késéssel kövesse azt a hazai blues megszületése is.
Ez utóbbihoz persze kellett a 80-as évek nemzetközi blues-revival hulláma is, Steve Ray Vaughan-nal, a Blues Band-del, Gary Moore-ral. Így került aztán a reflektorfénybe Póka Egon és a Hobo Blues Band, Vas Zoli és a Bistro Blues Band, Tátrai Tibusz és Török Ádám bandái, végül a gyökér-bluesig visszanyúló legendás Palermo Boogie Gang alakulata. Ennek alapítója az a Fekete Jenő gitáros-énekes volt, aki egy évtizeddel később, 1996-ban egy másik blues-formációt, a Muddy Shoes-t is útjára indította, s akik a Lamantin Klub vendégeként péntek este egy jó hangulatú bulit csaptak a nagyérdeműnek.

Jenő három gitárt pakolt ki balra maga mellett: a countryblues dalokhoz, így a 30-as évek Big Bill Broonzy dalaihoz akusztikus gitárt, a 40-es-50-es évek Chicago-blues bottle-neck, azaz üvegnyak-technikájú darabjaihoz a bal kéz kisujjára húzott, fémgyűrűvel pengetett fémbetétes dobro-gitárt, míg a 60-as, 70-es évek R&B számaihoz az általánosan használt elektromos gitárt.

Az amerikai bluesiskola gyakorlatának megfelelően sohasem virgázott, tekert sűrűn: riffjei, rögtönzései kevés hanggal, ritkára fogottan szóltak, de hatásosak, szuggesztívek maradtak. Mint a blues nagy öregjei, John Lee Hooker, Muddy Waters vagy B. B. King, a gitáros is széken ülve énekelt és játszott, csak egy-két felturbózott boogie lejátszásakor állt fel. Ripoff Raskolnikovval, az orosz nevű, de gyakorlatilag magyarnak tekinthető osztrákkal együtt ők a magyar blues-gitározás nagy öregjei annak ellenére, hogy éppen csak elérték az 50-et. Nagy Szabolcs, az örökké mosolygó, visszafogottan szereplő zongorista- virtuóz egyike Magyarország legjobb billentyűseinek. Öreg Korgján megállíthatatlanul gördültek a blues-, és a boogie- futamok, gyakori improvizációit pedig- és ez igencsak érdekes volt -, gyakoribban követte a szombathelyi közönség elismerő tapsa, mint a zenekarvezetőét. Mezőfi „Fifi" István dobost még a Palermo-ból hozta magával Fekete, aki számos blues- és rockformációban zenélt, s zenél most is. Legutóbb a Mojo Workings-szel hallottam a pesti Muzikumban őt, ahol ugyanúgy, mint itt is, biztosan hozta a ritmust, de ha kellett, begorombult, mint az I Wanna Make Love To You c. őrületben is, ahol a dobszólójában csak úgy repkedtek körülötte a dobverő faszilánkjai. Pengő Csaba megbízhatóan hozta sűrű nyolcadjaival a basszust.

A műsor vegyes volt, így színes is: jug band, countryblues (Big Bill Broonzy), chicago blues ( Elmore James, Eddie Boyd, Willie Dixon), countrys, bluesos rock and roll (J.J. Cale) és bluesrock (Eric Clapton) is volt a repertoárban. Az egyik lassú bluesban Jenő lejött a pódiumról, és ameddig a gitárzsinór engedett, elvegyült a közönség közé, már-már az asztalokhoz ült. A ráadás számok - háromszor tapsoltuk vissza aznap este a Muddy Shoes-t - azonban kivétel nélkül fergeteges boogiek voltak: a Shake Your Moneymaker, a Boom-Boom, és az Everyday I Have the Blues. Ez utóbbinál, - hiszen a show még a blues-ban is kell - a gitáros és a basszeros odaült a zongorista mellé, és hárman játszották Memhis Slim örökzöldjét, ügyesen beosztva a 6 oktávnyi területet egymás között. A majd két és félórás koncert jól szolgálta Szombathelyen a blues ügyét. Várjuk a folytatást, legkésőbb a nyári Lamantin-sátorban...

(Fotóink a február 14-i, Muzikum Klubban adott koncerten készültek)
Megjelent a www.vaskarika.hu és a www. bluesvan.hu portálokon

85 órányi Magyarock- a '60-as, '70-es évek hazai beat--, és rockzenéje a Nap Rádióban

85 órányi Magyarock - a 60-as, 70-es évek hazai beat-, és rockzenéje a Nap Rádióban

2014.01.17. - Büki László 'Harlequin' - Fotó: Gróf István

"Magyarock" címmel Gróf István ötödik rádióműsorában a ’60-as, ’70-es évek magyar beat-, és rockzenéje kerül fókuszba. Elmondása szerint a mostani lesz talán a legnehezebb, ám ahogy eddigi műsoraiból, megírt publikációiból is kiderült, a személyes élmény az, amelyik hitelessé, őszintévé, egyúttal érdekessé is teszi a produkciót. Az első adás január 19-én, este 22 órai kezdettel hangzik el a 94.1-en. Beszélgetésünkben felvillantja a műsor fejezeteit és némi háttérinfót is kapunk a sorozat születéséről.

Vaskarika: Hogyan jött az ötlet az új rádióműsorodhoz?
Gróf István: Tavaly, 2013. nyarán lett vége az előző sorozatomnak, a „Beat-Story-nak", amikor Boronkay Guszti, a Nap Rádió vezetője megemlítette, hogy a britek után az 50 éve kezdődött hazai beat-, és rockzene születéséről sem ártana egy műsorsorozatot összehozni. Három hónap gondolkodás után igent mondtam: az új műsor első adása január 19-én este 22 órai kezdettel hangzik el a 94.1-en, ez Vas megyében közvetlenül, és online is fogható a Nap Rádióban.
VK: Mely fontosabb korszakokat mutatod be ezekben a műsorokban?
GI: Az első 6 adás még az előzményekről fog szólni. Vámosi Jánostól Elvis Presley-en, Korda Györgyön, a Benkó Dixiland-en, a rock and roll klubokon keresztül a Luxemburg-koppintásokig mutatom be azt, hogy milyen állóvízbe kavart be a beat-forradalom 1963-64-ben.
A második részben a megalakuló hazai beategyüttesek, szólisták kerülnek bemutatásra, persze megfelelő hangsúllyal: Neményi Béla Atlantisza, Komár Laci Scampolója egy-egy, az Illés és az Omega négy-négy, Koncz Zsuzsa pedig két és fél adással.
A harmadik rész a Színes ceruzák címet viseli, és a 60-as évek végének valóban színes palettáját mutatja be Kovács Katitól a korai Hungárián, Dinnyés Jóskán, Tolcsvayékon, a Kex-en, a Syriuson keresztül a Gemini-ig, amikor száz viruló szálra szakadt a beatzene.
A negyedik részben az angol mintára nálunk is kettészakadt rock és popzene szerepel. Nos, ebben azok a bandák, szólisták is megszólalnak, akik a könnyebb, populárisabb utat választották, de az ekkor megalakuló supergroup-ok, a progresszívek és a folk-rockot játszók is itt kapnak szót és hangot.
Az ötödik részben a megszülető harsány hazai rockhullám képviselői - Piramis, Edda, Nagy Feró, HBB - következnek, míg az utolsó részben a 70-es évek végének még színesebb kavalkádján a sor: a disco, a new wave, a punk, a blues, a rock and roll reneszánsz megjelenésével zárul a 85 részesre tervezett sorozat.
Az adásokban 6-8 percben az előadókról, azok munkásságáról, az adott kor társadalmi körülményeiről, néha nem közismert érdekességekről esik szó, míg 50 perc a muzsikáé.

VK: Hogyan sikerült beszerezni a zenéket?
GI: Három forrásból. Egyrészt saját CD-ről, lemezeimből, másrészt baráti körből származó felvételekből, végül igénybe veszem a modern technika adta lehetőséget: a ritkaságok fellelhetőek és letölthetőek a Youtube-ról. Tavaly vásároltam egy vinyl- lemezeket lejátszó masinát, melyről számítógépre lehet menteni digitalizált formában a számokat, sőt, „recsegés-mentessé" is lehet tenni őket.
VK: Hányadik műsorod lesz ez már? Az adások összeállítása Nálad most már - mondhatni - rutinszerűen megy?
GI: Hát, igen! Ez lesz az ötödik a sorban. A zenék műsorba szerkesztése az első, és legfontosabb feladat, mely alapos zenei felkészültséget kíván. A szakkönyvek, a lemezborítók és újabban az internet adta információk beépítése után a zenére szabom a szöveget, így másfél-két nap alatt megszülethet egy komplett adás.
2007. január elején indult első rádiósorozatom a szombathelyi központú, sárvári Isis Rádióban, amikor fő érdeklődési területem, a blues műfajában készítettem egy 62 részes műsort - haveri alapon - Pehi Laci felkérésére. A „Blues Mesterei" otthon nagy siker lett, sok jó visszajelzést kaptam a környezetemből akkor. 2008 tavaszán a Rádió Szombathely következett: itt a blues műsoromat, a „Blues Bűvöletében" címűt újabb anyagok beszerzése után 74 részesre bővítettem. 2009 tavaszától 2010 szilveszteréig ment le az ugyancsak a blues történetét kronológiailag bemutató „Blues Varázs" c. sorozatom a soproni Nap Rádióban, immár 84 adásban. 2012. januártól 2013 júniusáig ugyancsak a soproniak felkérésére készítettem egy új sorozatot „Beat Story - Brit beat a 60-as években" címmel, mely 67 adást tartalmazott.

A mostani lesz talán a legnehezebb, mert bár a történések egy részének aktív átélője, résztvevője voltam, sok olyan területet is érintenem kell, amely nem volt eddig a látókörömben. Mint az eddigi műsoraimból, megírt publikációimból is kiderül, szerintem a személyes élmény az, amelyik hitelessé, őszintévé, egyúttal érdekessé is teszi a produkciót. Remélem, sokan belekóstolnak az új műsorba, hogy azután folyamatosan hallgassák is!

Megjelent a vaskarika.hu portálon 2014. 01.17-én
**************************************************************************************

MAGYAROCK
A 60-s, 70-s ÉVEK HAZAI BEAT-, ÉS ROCKZENÉJE

I. ELŐZMÉNYEK

1. az 50-s évek magyar tánczenéje 2. a korai 60-s évek külföldi tánczenéje
3. a korai 60-s évek magyar tánczenéje 4. a klubrendszer kialakulása, jazz, rock’n’roll klubok
5. koppintások a Radio Luxembourg-ról

II. A MAGYAR BEAT MEGSZÜLETÉSE

6. Atlantis 7. Kék csillag, Bajtala, Echo
8. Beat-zenekarok a 60-as években 9. Illés: a korai évek
10. Illés: a befutás 11. Illés: állami beat-zenekar 12. Illés: a kései évek
13. Omega: a korai évek, Wittek Mari 14 .Omega: A befutás Presserrel
15. Omega: Hard-rock 16. Omega: Space-rock, nosztalgia
17. Metro 18. Scampolo 19. Liversing, Dogs, Meteor 20. Koncz Zsuzsa 60-as évek
21. Koncz Zsuzsa 70-es évek 22. Koncz Zsuzsa 80-as évek+ ős Syrius
23. Zalatnay Sarolta

III. A 60-S ÉVEK VÉGE- SZÍNES CERUZÁK

24. A nagy táncdalfesztiválok (66-72) 25. slágerbeat: Pannónia, Juventus
26. slágerbeat: Express 27. Kovács Kati-korai évek 28. Kovács Kati- kései évek
29. Hungária 30. Neoton 31. Atlasz 32. pol-beat: Dinnyés József, Gerilla
33. folk-beat: Tolcsvay-testvérek 34. angol példa: Radics Béla, Sakk-matt, Tűzkerék
35. underground: Kex 36. jazz-rock: Syrius 37. jazz-rock: Rákfogó, Bontovics Kati
38. jazz-rock: Mini 39. Az Ifjúsági Park aranyévei 40. Bergendy
41. Máthé Péter 42. Non Stop 43. Gemini

IV. A ROCK ÉS A POP KETTÉVÁLIK, a 70-s évek eleje

44. slágergyártók: Corvina, Apostol 45. szupergrupok: LGT (71-75)
46. szupergrupok: LGT (76-napjainkig) 47. I. pop-musicalünk: Képzelt riport
48. szupergrupok: Taurus 49. szupergrupok: Skorpió
50. slágerénekes szólisták (Ihász, Payer, Delhusa, stb.)
51. folk- zene: Sebő, Muzsikás, Vujicsics- együttesek
52. Értelmiségi sanzonok: Cseh Tamás 53. a vidék: Color 54. a vidék: East
55. kölyök Generál 56. Olympia -Generál + Charlie 57. magyar country: Fonográf I.
58. Fonográf II. 59. magyar country: Bojtorján 60. magyar country: 100 Folk Celsius
61. Szörényi Levente 62. Bródy János 63. I. rock operánk: István, a király
64. Illés Lajos 65. Zorán 66. Katona Klári 67. nagy szövegírók: Adamis Anna
68. nagy szövegírók: Horváth Attila, Dusán 69. Cserháti Zsuzsa 70. Victor Máté

V. ROCK HULLÁM- a 70-s évek

71. Piramis 72. Beatrice & Nagy Feró I.73. Beatrice & Nagy Feró II.
74. P. Mobil I.75. P. Mobil II. & P. Boksz 76. Karthago 77. V’Moto Rock
78. Edda korai évek 79. Edda kései évek 80. Dinamit, P. Box
81. Korál, Balázs Fecó 82. Hobó Blues Band- korai évek
83. Hobo Blues Band- máig 84. Bikini

VI. POP ZENEI KALEIDOSZKÓP, bekóstoló a 80-as évekbe

85. disco sztárok -Neoton Família, Szűcs Judit, Kati & Kerek Perec
86. új hullám: KFT 87. új hullám: Európa Kiadó, stb.
88. a hazai punk kialakulása 89. a hazai blues kialakulása: Vas Zoli, Palermo,
90. a rock’n’roll feltámadása-Hungária, Dolly Roll, Komár László

A műsor- sorozat 2014. január 19-től 2015. október 15-ig ment, 90 részben, vasárnap, később csütörtök este 22 órai kezdettel, 58-62 perces időtartammal

Magyarock-Gróf István új adássorozata

Magyarock – Gróf István új adássorozata a soproni Nap Rádión

Láthatatlan Sárvár | Az illusztrációhoz a P. Mobil Honfoglalás című lemezének borítóját használtuk fel

Gróf István neve nem lehet ismeretlen a Láthatatlan Sárvár olvasói számára, hiszen sok hangulatos írását olvashattuk már blues, jazz, rock koncertekről. István a zenéhez kapcsolódó ismeretterjesztés elkötelezettje is, több rádióműsort vezetett, legutóbb tavaly előtt adtuk hírül, hogy Beat Story címmel rovata indul a soproni Nap Rádióban. Január 19-étől ugyanitt a ’60-as, ’70-es évek magyar beat-, és rockzenéje kerül fókuszba, ekkor indul ugyanis Magyarock című műsora.

A Magyarock – Gróf István műsorvezetésével – január 19-én 22 órakor jelentkezik először, műsoronként körülbelül egyórás lesz sok-sok zenével.
A fontosabb fejezetek:
1. Előzmények – a hazai tánczene az ’50-es, ’60-as években, klubélet, koppintások a Luxiról
2. A magyar beat megszületése: Atlantis, Scampolo, Illés , Omega, Metro, Koncz, Zalatnay
3. A beat színesedik: folk-, pol-beat, soul, slágergyártók, underground, jazz-rock
4. A ’70-es évek eleje, a pop leválik a beat-zenéről, magyar country, supergroupok
5. A rock-zene megszületése, aranyévei, nagy bandái: Piramis, Edda, P. Mobil
6. A ’70-es évek vége: új műfajok: disco, új hullám, punk, blues, a rock and roll reneszánsza
A sorozat 85 adással jelentkezik majd, a Sárváron is fogható Nap Rádió 94,1 Mhz hullámsávján hallgatható, vasárnap esténként 22 órai kezdettel. Az adás online is elérhető a Nap Rádió honlapjáról.

Megjelent a www.lathatatlansarvar.hu portálon, 2014.01.14-én

Blues évvége a Muzikumban

2014.01.03. - Gróf István

Régi, patinás közéleti klub, a Nemzeti Múzeum tőszomszédságában működő Kossuth Klub egy bő éve új kulturális és kulináris szolgáltatással indította be bisztróját és zenei klubját, Muzikum néven. A klub többek között a hazai blueszene törzshelyévé is vált azáltal, hogy heti-kétheti rendszerességgel hívja meg a műfaj kortárs bandáit. Így volt ez az év végén is, mikor is vasárnap este a hazai delta blues egyik legnívósabb csapatát, a Szabó Tamás szájharmonikás vezette Mojo Workings-et, Szilveszter előestéjén pedig a 60-as, 70-es évek brit R & B zenéjében otthonosan mozgó Living Blues Projectet látta vendégül.

A helyszín optimális, hiszen a klub szépen rendezett; színvonalas környezetben, kényelmes, jól hangosított koncertteremmel, elérhető árú szolgáltatásaival ideális körülményeket biztosít a koncertlátogatóknak. Pláne, ha kitűnő muzsikát is kapnak. Talán a legendás londoni Marquee Klubban éreztem magam ilyen ragyogóan anno, akkor Stan Webb Chicken Shack-jét hallgatva. A 30-as, 40-es évek Memphis városához köthető, ott felvirágzó country-bluesát mutatta be magas színvonalon, mai kifejezéssel unplugged hangszerelésű dalaival a Mojo Workings. A trióban a legtapasztaltabb, a zenekarvezető Szabó Tamás harmonikás-énekes mellett Honfi Imre Olivér és Horváth János gitározott és énekelt. Érdekes, hogy ebben a kis országban a bluesharmonika hangszerének három olyan állócsillaga zenél immár 2 évtizede, akiknek fénye nemhogy kopott volna, hanem - valahol persze mindhármójukat a megújulás belső kényszere inspirálta -, az élvonalban dolgoznak folyamatosan: Pribojszky Mátyás, Ferenczi György és persze Szabó Tamás.
A Mojo Workings ruházatát, megjelenését is a 30-as évek amerikai divatjának megfelelően alakította, de a megszólaló zene volt az, amely az igazi Mississippi-blues hangulatát tökéletesen adta a zsúfolásig megtelt terem közönségének. A trió blokkban elhangzott néhány szám az eredetileg egyhúros, de itt Olivér tolmácsolásában kéthúros, ősrégi afro-amerikai házi gyártású gitárelőzmény, a diddley bow fadeszkára erősített húros hangszerén is. A Lonnie Pitchford által kivitelezett, és Robert Lockwood által ismét használatba hozott hangszeren még Robert Johnson tanította az ifjú Lockwoodot, de ezt a népi hangszert hallhattuk mi is itt Vasban tavalyelőtt a Lamantin Jazz Fesztiválon Ben Prestage jóvoltából. S jöttek a Memphis-bluesok egymás után, a Friend of Devil, a Memphis Town, a Workin' In The Cool Mine, majd a kicsit későbbi, a londoni Peter Green által a 60-as évek végén írt Looking For Somebody, melyben Tamás káprázatos harmonikaszólóiba három akusztikus dobbal játszottak alá. Mindhárom tag felváltva énekelt szólót, s ámbár egyikük énekhangja sem kiemelendő, az igényes vokálok mégis élvezetessé tették a dalokat. A Pawn Shop-ban éppen János énekelt, de inkább Olivér, és főképp Tamás tette ezt szólóban, utóbbi megénekeltetve a közönséget is a Don't Ha-ha c. felelgetős bluesban. De már a trió blokk előtt bemutatkozott a meghívott vendégek egy része, így Gayer Ferenc bőgős és Mezőfi István 'Fifi' dobos is, akik az It's Hurts Me Too örökzölddel rögtön megadták a buli parádés hangulatát.

Az akusztikus blokk után újabb vendégek következtek: előbb a steel- gitáron játszó Nikodém Norbert, akinek még egy jóízű improvizációra is futotta erejéből, később pedig Mazura János tubás, aki rögvest szabadnapra zavarta a bőgőst, a 20-as évekbeli stílusban hozva a basszust, hol jó kis ragtime, hol jug, hol a könnyebben emészthető dixie muzsikával. A popularitást a Susie Que c. ismert rock-blues jelentette a koncerten; a Rolling Stones és a CCR által is feldolgozott dal utolsóként hangzott el az elköszönés előtt.

A jó kis tercekkel hangzatos, lépegető shuffle, a Lonesome House volt az első ráadás szám, mind a hat zenész közreműködésével, majd az utolsó zárószámot, a Cup of Tea-t a visszataps után a közönség közé telepedő trió adta elő, ismét akusztikus hangszerelésben.
Komoly szakmai teljesítmény és hangulatos, korabeli előadásmód - ezzel összegezhető Szabó Tamásék produkciója, amellyel, mint közismert, nemcsak a szakmát, hanem minket, a közönséget is teljesen elbűvölték aznap este.

Egészen mást hallottunk másnap, ugyanitt. Martsa Balázst idézve white boy blues következett a budapesti Living Blues Project tolmácsolásában. Ahogyan a velem együtt ott koncertező barátommal megegyeztünk, egy generációs nonszensz volt, ami történt: jórészt 65 éves embereknek 50 éves dalokat játszottak 30-35 éves zenészek. Igen, mert Jimi Hendrix, Clapton és Bruce Cream-je adta a műsor javát. A legszebb egykori blueshagyományoknak megfelelően a csapat összeállítása már akkor nem volt a beharangozottnak megfelelő, mint amikor előtte egy nappal meghirdették. A Kőmíves Stone András és Draskóczy Csaba gitáros duó mag mellett Borbély Tamás megbízható, alapos, és néha - miért ne? - frontvonalba törekedő basszusjátéka, a precíz, a ritmusszekció fő feladatát szolidan magánviselő Németh-Szabó Tamás dobolása megadta a keretet aznap estére. A meglepően profi, a zongora, az orgona-, és az összes többi billentyű hangszínt arányosan - helyesen - visszafogottan, de az impróknál ötlettel és fantáziával telitöltve játszó billentyűs, Szabó Tamás játéka meglepi volt számunkra ugyanúgy, mint a tavalyi felállásban szerepet kapó Hollai-Haiser Ádám énekes fellépése is.

A Highway Chile nem Hendrix legtöbbet idézett dala. Ők ezzel kezdtek, majd a Purple Haze következett a leggyönyörűbb lírai progresszív blues-zal, a The Wind Cries Mary-vel a nyomában. Hendrixet játszani bárkinek a világon hatalmas kihívás. Azokkal az elmaszatoltnak tűnő, szürreális akkordmenetekkel, azokkal a gitárhang-böfögésekkel, azokkal a benyögött énekfoszlányokkal, a technikailag utánozhatatlan hangvarázsokkal igazából senki nem tud igazi követő lenni. Vannak olyanok, akik ezt megpróbálják hangról-hangra lekövetni, és vannak, akik saját felfogásban értelmezik újra a műveit. Ezen szerencsések közé tartozik Draskóczy Csaba gitáros is, akinek ez sikerült, és néha felforrósította a klubterem levegőjét.
A kemény blokkban még egy Cream-örökzöld, Howlin Wolf blues-fater száma, a Sitting on the Top of The World hangzott el, hogy átadja helyét a trióban - két gitár és harmonika - előadott unplugged- műsorrésznek. Az „új" énekes, Kovács R. Gábor nagyszerű zenész: nemcsak énekel, harmonikázik, de a kis játékhangszeren, a kazoo-n is lejátszott néhány rögtönzést, jó zenei érzékkel. Robert Johnson Crossroads-ja, Muddy Waters Hootchie-Cootcie Man-je, Ray Charles Mess Around-ja hangzott el többek között, itt már inkább Kőmíves Stone Andris feketeérzelmű gitárkíséretével kiemelten.
Majd az újbóli elektromos blokkban jöttek tovább a Hendrixek, így az egekig felturbózott Hey, Joe, a Fleetwood Mac-számok, majd néhány amerikai, - Canned Heat, Z.Z. Top, a mindenhol, így Jimi bandájában is helyet kapó Buddy Miles -, hogy az Axis Bold As Love-val köszönjenek el az előszilveszterező rajongóktól. A mozgásában Mick Jagger, viselkedésében Jim Morrison, zenei ízlésében Paul Rogers, énekhangjában Robert Plant nyomdokain haladó énekes, Hollai Ádám megint főszereplő lett: a kitüntető frontember jelző az utolsó számokban egyértelműen rá volt illeszthető.
Jó volt látni, hallani, megtapasztalni, hogy a megfelelőképpen tálalt blueszenének a 2010-es években is van tábora, hallgatósága, így jövője is. Így legyen! Merész klubtulajdonosok, eltökélt zenészek: várjuk a folytatást!

Megjelent a www.vaskarika.hu és a www. bluesvan.hu portálokon

SÁRVÁR, POSTA-TÉRI PARKOLÓRENDSZER ÁTADÁSA

Tisztelt képviselő úr, polgármester, alpolgármester úr, városi képviselők, tisztelt résztvevők!

1983-ban a hátunk mögött magasodó 10 emeletes ház egyik 9-ik emeleti lakásában, 10 évre rá a saroktól a harmadik házban laktam, itt, Sárvár belvárosában. 1990-ben adta magát a lehetőség, hogy a rendszerváltozás során, akkori ellenzékiként, képviselőként is politizálhassak e körzetben. Akkor, elsőre ugyan nem, de 1998-ban ez sikerült. Már akkor elhatároztam, hogy a belváros eme frekventált helyén levő terét, a Posta teret, fekvésének méltó állapotába hozzam.
A kiindulás állapota 19-ik századi volt: a tér közepén düledező házacska , gémeskúttal, tyúkólakkal, körülötte gaztengerrel. A tér rekonstrukciójához szükséges első lépés ennek eltakarítása, a második a tér északi oldalán emelkedő szovjet katonai emlékmű a városi temetőbe kiköltöztetése volt. Akkor még nem sok önkormányzat merte meglépni ezt, de nekünk, Boross Péter egykori belügyminiszter útmutatásainak segítségével, ez is, már az első ciklusom végére, sikerült. A fiókomban őrzöm ma is azokat az ötleteket, terveket, melyeket alpolgármesterségem idején, lakossági fórumok alkalmával gyűjtöttem be a tér későbbi funkcióit megtervezendő. Akkor exkluzív piac, üzleti alapon működtetett kereskedőház, szálloda, étterem, park, szabadtéri színpad- sok minden felvetült!!!
Az álmaimról akkor sem mondtam le, mikor a következő két ciklusban a tér üresen, felújításra "éhesen" készen állt. A gyógyfürdő elsőbbségét beruházási tekintetben senki sem kérdőjelezte meg, én sem. 2009-re aztán végre eljutottunk odáig, hogy a most átadandó parkoló- rendszer terveit megrendelte, és elkészítette a város. A 2010-ben felálló megújult városvezetés végül is támogatta a 12 éve megszületett elképzeléseket: a Posta tér és a gimnázium előtti terület idén, első ütemben korszerű parkoló-rendszert kapott ma. A fürdő általi hirtelen és gyors fejlődés olyan hatalmas turista-áradatot és olyan meglepő gépkocsiforgalmat indukált, amit a parkolóhely-építés eddig nem kompenzált. Ez a most átadott 52 személygépkocsi-, és 2 buszparkoló lett a második eleme annak a parkoló-építési programnak, melynek első része a postával szembeni téren tavalyelőtt elkészült.
A város polgárai nevében köszönjük a város döntéshozóinak, hogy pályázat nélküli forrásokból, önerőből megvalósította ezt a beruházást. És köszönjük azt is, hogy ezt a fejlesztést folytatva, 2014-ben, beteljesítve-befejezve a Posta-tér rekonstrukcióját, valódi kulturális-szabadidő funkcióval sétáló-teret ad a Kossuth-tér meghosszabbításával tágas teret is adó sárvári belvárosnak. Az itt lakóknak, a közlekedőknek, a hozzánk látogató vendégeknek- mind-mind hasznos, szép és jó ez. Használjuk örömmel, megelégedéssel!

Gróf István, a belváros volt képviselője
Elhangzott a 2013. december 18-i avatóünnepségen,
Kivonata megjelent a Sárvári Hírlap 2014. január 10-i számában

DAVE KELLY: WE HAD IT ALL

Dave Kelly: We Had It All

Hogy mi késztet egy hatvanöt esztendős londoni blues legendát arra, hogy életmű összegező lemezt adjon ki, nem tudni. Legfeljebb sejteni lehet: talán az utolsó lehetősége, hogy összeszedje zenész emlékeit a hozzájuk tartozó előadókkal együtt. Tény, hogy a Family and Friends alcímmel megjelenő albumon pályája majd mindegyik korszakának meghatározó zenésze játszik, és a tehetségét öröklő családtagjai is szerepet kapnak rajta.

Dave Kelly nővérével, Jo-Ann Kellyvel a ’60-as évek közepének legsikeresebb autentikus delta blues előadói voltak Nagy-Britanniában. Tinédzserként előbb Leadbelly, Son House és Mississippi Fred McDowell lemezeit hallgatták, később énekelték, akusztikus gitáron is kísérték magukat. Jo-Ann szólópályát választott, míg Dave, másfél éves amerikai tanulmányútja végeztével - ahol a tizennyolc éves fehér srácnak megadatott az a lehetőség, hogy Muddy Waters-szel és John Lee Hookerrel is jamelhetett - a zenekarban való muzsikálást választotta. A brit Blues Boom a Fleetwood Mac és a Chicken Shack mellett egyik meghatározó bandájában, a John Dummer Blues Bandben kapta meg a slide-gitáros- énekesi feladatot az akkorra már az elektromos gitározás technikáját is elsajátító zenész. 1969-ben és 1971-ben saját albummal is kirukkolt, majd 1979-ben csatlakozott a britek blues supergroupjához, a The Blues Bandhez. A kisebb-nagyobb megszakítások mellett még a mai napig is működő csapattal tizenkét nagylemezt készített, többször körbejárta velük a világot, és - ez nem meglepő - inkább Európában voltak népszerűk, mint az újvilág koncerttermeiben. Természetesen Dave is megalakította saját együttesét, a Dave Kelly Bandet, amely a ’80-as évektől az elmúlt évtized végéig működött. A We Had It All lemezen sokféle előadó sokféle stílusban játszik, emiatt az a kelleténél is eklektikusabb lett.

Country blues, rockabilly, brit és amerikai folk, R & B, country, boogie, rag és kuplé, illetve ezek elegye hallható az albumon a vendégelőadók és a meghívott családtagok részvételével, no, persze, Dave énekesi és slide-gitárosi főszerepével. A bluesos vonulatból kiemelkedik a fiatalon, agytumorban meghalt nővérével, Jo-Ann-nel 1988-ban duóban készített szuggesztív felvétel, a Ramblin’ Gal, mely country bluesban Dave lap-steel gitáron játszik a tizenkét húroson a maga énekét kísérő testvérével. Gospeles beütésű Tom Waits kitűnő dala, a Way Down In The Hole, Christine Collister énekével, Pete Filleul és Dave unplugged kíséretével. Az a Chris Barber pozanos Kelly egyedüli zenésztársa a Mr. Estes Said című bluesban, aki még Alexis Korner és Cyril Davis előtt tett fontos lépéseket Angliában, az akkor még kevésbé ismert blues elterjedésért. A ’60-as évek eleji brit R & B hullám idején Manfred Mann bandájában ismerté vált Paul Jones énekli és fújja Dave slide kíséretével Muddy Waters szerzeményét, a Too Young To Know-t, lenyűgözően. Ugyancsak a ’60-as évek eleji blueskorszak úttörője, Mick Jagger példaképe, Long John Bardly a gitárosa-énekese az ugyancsak duóban, Kellyvel előadott, unplugged hangszerelésű tradicionálisnak, a Take This Hammernek. A bluesok közül messze kiemelkedik Howlin’ Wolf, a chicago blues királyának egy 1969-es manchesteri koncertjén felvett hét és fél perces száma, Robert Johnson Dust My Bluesa. Az angliai koncertkörúton szereplő amerikai bluesfatert az a fiatal fehér zenészekből verbuválódott csapat, a John Dummer Band kísérte, ahol Dave Kelly pengette az üvegnyakú gitárt. Az ereje teljében levő fekete óriás, aki az évben Angliában teljesítményével megelőzte riválisát, a szintén ott turnézó Muddy Waterst, megmutatta a briteknek, hogyan kell bluest énekelni, harmonikázni. A folkos vonulatból a lemez egyik meglepetése Eric Ribb gitáros-énekes produkciója, a Needed Time londoni barátunk dobro kíséretével. A másik, általam szintén kevésbé ismert Keith Nelson bendzsós zenei teljesítménye mérvadó mind a Passing Through, mind a Sugar Babe, mind a címadó dalokban. Jól ismert ellenben Maggie Bell énekesnő számunkra, aki tavalyelőtt Jon Lord blues bandájával együtt lépett fel Pakson. Az énekesnő Gulf Coast Highway címet viselő szerzeménye az egyik legszebb country dal, amit valaha hallottam.

A papa gyermekei nem estek messze a fájuktól: hárman is szerepet kaptak ezen a kiadványon. A legidősebb fiú, Sam Kelly üti a dobokat a lemez felvezető rockabilly őrületében, nem is rosszul. Dave egyik lánya, Lil is szépen elénekel egy angol népdal adaptációt, de az igazi zenészutód a családban Homer Kelly-Tradant, aki nemcsak apja bandájának leszerződött basszerosaként dolgozik, hanem a frontvonalban is bemutatkozik az albumon: a Good Residence egy ragyogó, Fairport Convention hangulatú folk dal, melyben szólót énekel, mandolinon játszik a Collister – Filleul - Kelly papa alkotta trió kíséretében.
Dave Kelly összegező emléklemeze reméljük, nem hattyúdal lemez. Legalább is bízunk benne…

Hypertension-Music, 2013

Gróf István
megjelent a www.bluesvan.hu portálon 2013.12.02.-án

Jazz a sarkkörökről- az Arctica koncertezett Sárváron

Jazz a sarkkörökről – az Arctica koncertezett Sárváron

Szerző: Gróf István | Fotók: Takács Viktor

Nem kis merészség kell ahhoz, hogy egy trombitás csupán egy bőgőssel és egy dobossal kiálljon a pódiumra jazzt játszani. Ide lőjetek, hiszen egyedül vagyok szólóhangszeres, a téma felvezetését, a dallamot, az improvizációk háromnegyedét nekem kell interpretálnom – mondhatta volna a sárvári Nádasdy-vár dísztermében az Arctica jazz-kombó szólistája, Bryson Barnes.

De nem mondta, hanem igyekezett ezen az estén jól zenélni. És ez többnyire sikerült is neki. Bryson Barnes a Miami Univesitate-en tanult, majd New York-ba költözött, ahol a kortárs zenétől a popon keresztül a szeretett műfajig, a jazzig sok mindent játszik, és zenét is szerez. Mike Parker, a bőgős szintén New York-i, de mint sok amerikai jazz-man, ő is Európába tette át székhelyét: a lengyelországi Krakkóban alkot. Ennek a transzatlanti vándorlásnak – ottani vélemények szerint – az okozója az, hogy Amerika elvetette édes gyerekét: néhány ortodox rajongón kívül a kutya sem kíváncsi a jazzre már ott. A kegyetlen kereslet-kínálati harc ellenére a műfaj oktatása a hazai pályán ma is magasfokú, így a „kitermelt” művészek kénytelenek átjönni a vén Európába, ahol még most is megvan a műfaj iránti érdeklődés.
Bryson és Mike Parker bőgős 2007-ben jöttek össze New Yorkban, majd már itt, Párizsban csatlakozott hozzájuk a trió harmadik tagja, az olasz származású, de Franciaországban alkotó ütős, Tim Campanella. Nevük, – Északi-sark – arra utal, hogy zenéjük a sarkkörön úszó hatalmas jégtömbök nyugalmából, ugyanakkori méltóságteljes mozgásából merít inspirációt. A sárvári koncert lemezbemutató előadás volt: az idén ősszel a boltokban került albumuk, – s minő ötletfordulat – a címe Antarctica, azaz a Déli sark volt ennek apropója. Barnes a felvezető számban, a Prelude-ben még ansatz-problémákkal küzdött, majd egyre jobban magára talált: hangszere magabiztosan szólt az olyan borongós, szomorkás hangulatú számokban, mint az Antarctica, vagy a Pure Imagination. Elképzeltem magamban, hogy 30 évvel ezelőtt talán Ingmar Bergmann is örömmel vette volna filmdrámáinak zeneszerzőjeként Bryson bejelentkezését.
A címadó számban aztán a trombitás eleresztette első egészséges impróját is, persze már a swing lendületében. A rock-blues-os Creeper című szám talán nyitás volt a közönség felé is: a könnyen emészthető, három akkordra alapuló trombita- és bőgőfutamok kissé primitívnek tűntek akkor. A következő számokban aztán helyreállt a rend: bonyolult ritmus- és hangnemváltásokkal izgalmas zenét adtak elő a zenészek. Mike ismét bebizonyította, hogy hangszere mestere: sokszor agresszív, vad húrtépései nemcsak ritmust hoztak, hanem a dallamot is rendezték. Úgy látszik, hogy az atlanti metropoliszban sok jó bőgős terem – hogy csak a vasi közönség által jól megismert Joe Fondára utaljak. Az olasz-francia nem sok hangszert cipelt magával: a minimális dobszerkót is csak módjával szólaltatta meg. Zenei értelemben nemesen kísérte a kollegákat, nem csörömpölt, de a néha alkalmat teremtő 2–3 perces szólóiban megmutatta, hogy nemhiába hozhatta a ritmust egykor Marcus Miller mögé is. Az Unwritten című balladában, igényes rögtönzése után aztán már bíztató tapsot, “Bravo!”-bekiáltást is kapott az egyébként szerényen viselkedő trombitás szólista a nem túl nagyszámú, ám lelkes közönségtől.

Egy hosszúra nyújtott, bonyolult free-jazz kompozíció alatt jelent meg egy termetes lepke a teremben, aki fittet hányva társaira – akik, hol máshol jobban, mint egy ódon múzeum falai repedéseiben, biztonsággal behúzódtak már télire – ördögi táncba kezdett, és nagyrészt a zenészek között cikkázott. Ezek voltak a nyílt terek, a kemény groove-ok, a ritmusszekció pulzitív interakciójának percei. Az ezt következő gyönyörű, végig megkomponált balladában aztán már végre lepke nélkül élveztük Barnes fúvósjátékát. A szólista bebizonyította, hogy a melódiától nem kell félni a jazz-ben: a szám szépen felépített struktúrája egy borongós érzetű, de mindenképpen egyféle hangulatot árasztó muzsikát produkált.
Az utolsó, majd a vastapsot követő ráadásszámban már ismét a jól bevált swing lüktetett, Rubben Ford blues-jazz gitáros szerzeményében ugyanúgy, mint a meghajlást követőben, melyben a jó öreg Freddy Hubbard harmóniáit véltem felfedezni. A trombitás, – szüneteiben– érdeklődve figyelte a reneszánsz terem csodálatos freskóit, mint ahogy a zenekarvezető bőgős is meghatottan tett említést elköszönőjében fellépésük helyszínéről. Úgy látszik, nem csak a hallgatóságnak volt élmény az Arctica sárvári koncertje…

Megjelent a www. lathatatlansarvar.hu-n 2013.11.23-án, a www.jazzma.hu portálon 2013.11.26-án