NEM VAGYOK AMERIKAI- ÚTIKALANDOK MEXIKÓBAN II.

Nem vagyok amerikai! – Útikalandok Mexikóban II. rész

Mexikói utazásunkról szóló beszámolónk második részében arról olvashatnak, hogyan jutottunk el Escarcéga városáig, amit elkerülnek a turisták, valamint Palenque-ba, ami az egykori maja birodalom délnyugati részének legfontosabb városa volt. Bejártuk a romvárost, majd ellátogattunk Yaxchilánba. Az oda vezető úton minden indián faluban volt egy vadonatúj aszfaltozott kosárlabdapálya. Csónakáztunk az Ucumacinta folyón, majd megállapítottuk, hogy Chiapas volt addigi mexikói utunk során a legautentikusabb, legzöldebb és legszebb állam.

A Hotel Puerta Calakmul bungalófaluban töltött éjszaka kísérteties csöndben telt el, csak az erdőben kószáló állatok hangja hallatszott olykor-olykor. Már készen álltunk az út folytatására, amikor azzal szembesültünk, hogy a Calakmul romvárosában tett 120 km-es kitérőnek hála benzinkészletünk alaposan megcsappant, és a következő nagyobb lakott településig, Escarcégáig nem jutunk el. A recepción szolgálatot teljesítő helybeli készségesen megsúgta nekünk, hogy a legközelebbi maja falucskában, az út bal oldalán, a kisbolt melletti kék házban lehet vásárolni benzint. Soha nem hittem volna, hogy fiatalkori emlékeim egyike, az „erdélyi benzin biznisz" Mexikóban köszönt újra rám!
A faluban valóban virágzott a benzinkereskedelem. Valószínűleg nem mi voltunk az első bajba jutott turisták, ha ez kiépülhetett. Senki és semmi nem figyelmezteti az erre járókat arra, hogy 200 km-es távolságon belül nem lesz benzinkút, és tankoljanak az utolsó lehetőségnél. A kis kék házban, amely szemlátomást jobb módú volt, mint a szomszédos házikók, ballonszámra állt a benzin, amelyet némi felárral árusított a testes indián asszonyság. Amíg férjem a benzintartály teletöltésével foglalatoskodott, a család többi tagja beinvitált engem a házba. Rendkívül megtisztelőnek tartottam azt, hogy bepillantást nyerhetek a szerény, de barátságos és rendkívül tiszta otthonba. Még ebben a gazdagabb házban is döngölt földpadló volt, és annak ellenére, hogy kanapék álltak a háziak rendelkezésére, a gerendáról lógtak a függőágyak, amelyben éjszaka aludtak.
A sikeres „tankolást" követően Escarcéga városa volt a következő állomás, ahol megálltunk. Innen ágazott el az út Palenque felé, ahol két éjszakára volt szállásunk. Az út már Bacalártól kezdve autópálya szélességű és minőségű volt, ennek ellenére nagyon kevés autóval találkoztunk. A 27 ezer lélekszámú városkában megálltunk egy rövid időre, elsősorban azért, mert elfogyott a mexikói pesónk, és szerettünk volna amerikai dollárt beváltani, ugyanakkor annyira tipikus mexikói kisvárosnak tűnt, hogy nem szabadott elmenni csak úgy mellette. Ezt a várost elkerülik a turisták, hiszen távol esik minden fontos látnivalótól, ezért jelenlétünkkel elég nagy feltűnést keltettünk. Mindenki mosolygott ránk az utcán és rendkívül készségesek voltak, ha valamit kérdeztünk.
A kisváros főterén, a szökőkút és a piros-fehér-zöldre festett modern szobor mellett, a kocka alakúra nyírt fák alatt zajlott a helybeliek társadalmi élete. Az egész olyan volt, mintha egy mexikói szappanopera kellős közepébe csöppentünk volna mellékszereplőknek.
Ami a dollár beváltását illeti, szombat lévén egy bank sem volt nyitva, így esélyünk sem volt a tranzakcióra. A szállodák recepciósai ellenben az amerikai dollár szó hallatára egyszerűen süketnek és hülyének tetették magukat, mintha nem értenék, miről is van szó, és hogy mit is akarunk. Nem sikerült pénzt váltani, de szerencsére a város szélén hitelkártyával tudtunk tankolni.
Kora délután, több mint 200 km megtételét követően érkeztünk meg Palenque városába. A szállás elfoglalása előtt felkapaszkodtunk a dombra épült település szűk utcáin a színesre festett házak között, bankot vagy váltóirodát kerestünk, mert annyi pesónk sem maradt, hogy a romváros megtekintésére a belépő jegyeket megvásároljuk. Végül sikerrel jártunk, ennek örömére egy bevásárlóközpontban be is vásároltunk, gyümölcsöt és zöldséget, mexikói kukoricasört és ásványvizet, amiből rengeteg elfogyott minden nap.
Ez a város teljesen más volt, mint Escarcéga. Rendezett volt, tiszta és elegáns, rengeteg turista és helybeli sétált az utcákon, a szokásos kocka alakúra nyírt fák alatt a főtér padjain öregek és fiatalok tárgyalták meg a világ fontos kérdéseit. A sétálóutca tömve volt divatos üzletekkel, éttermekkel és internetkávézókkal, mindenhonnan hangosan szólt a zene.
Szállásunk a romváros és dombra épült városka között volt, szállodák és éttermek között, a Hotel Villas Kin-Ha elnevezésű bungalófaluban, amely egy trópusi virágokkal teleültetett és maja szobrokkal díszített parkban szétszórt ovális házacskákat és egy hatalmas kültéri medencét foglalt magába.
Palenque, amely ma a Világörökség része, az egykori a maja birodalom délnyugati részének legfontosabb városa volt. Virágkorát a 7. században, Pakal király uralkodásának idején élte, ekkor épültek a legjelentősebb épületek.

Az itt látható létesítmények teljesen egyediek, sem az adott korszakra, sem más maja településekre nem jellemzőek, ugyanakkor építészetileg rendkívül harmonikusak. A legfontosabb épület a Palota, amely 10 m magas, 75 m széles és 100 m hosszú. Ebből emelkedik ki a négyemeletes szögletes torony, amely vagy csillagvizsgálóként, vagy pedig katonai megfigyelőhelyként szolgált. A Palotával szemben áll a Feliratok temploma, amelynek bejáratát hat oszlop támasztja alá. 1949-ben egy mexikói régész fedezte fel azt, hogy a templom belseje egy sírkamrát rejt. A szarkofág tetején levő domborműből derült ki, hogy Pakal király holttestét találták meg. A király egy zöld jade kövekből készült halotti maszkot viselt, ehhez hasonlót a legtöbb ajándéktárgyakat árusító üzletben lehetett vásárolni.
A Kereszt épületegyüttes három különálló templomból áll, a Kereszt, a Leveles Kereszt illetve a Nap templomából, ezeket már Pakal király halála után a fiai építették. Említést érdemel még a Gróf temploma, az épület a nevét a maják rajzait és domborműveit tanulmányozó francia felfedezőről kapta, aki a kutatásai idején az akkor még romos épületben lakott.
Palenque építészeti emlékeinek nagy része máig nincs feltárva, az őserdő rejti azokat foglyul, annak ellenére, hogy az elmúlt években kutatók és régészek folyamatosan dolgoznak a romok helyreállításán. A romváros bejárata előtt rengetegen voltak, mindenki el akart adni valamit, főtt kukoricát, gyümölcsöt, ajándéktárgyakat, ásványvizet, vagy pedig a parkolásban kívántak önkéntesen és lelkesen segédkezni. Annak ellenére, hogy Palenque távol esik úgy a maja Riviérától, mind Mexikóvárostól, meglepően sok volt a turista. Számos mexikói család, és helybeli kisiskolás volt a romok között, ez utóbbiak osztálykirándulás keretében érkeztek. Számomra roppant érdekesnek tűnt, hogy nálunk a budapesti iskolások Kőszegre, a kőszegiek pedig Budapestre mennek osztálykirándulásra, a mexikói diákok pedig Palenquébe!
Maga a romváros gyönyörű helyen terül el, egy magaslaton, közvetlenül a sűrű őserdő mellett, gondozott, virágokkal teli pázsitos parkban. Hatalmas, 50-60 m nagyságú fák vették körül az épületeket, és a bőgőmajmok több kilométerre elhallatszó hangjától visszhangzott az egész környék. Külön szépsége a helynek, hogy a parkot több, a maják által szabályozott patak keresztezi, és a romok melletti vízesések csodálatos környezetet és hangulatot nyújtanak. Palenquében a magas páratartalom és a gyakori esőzések miatt minden hatalmasra nő, a virágok, a fák, a levelek, olykor úgy éreztem magam mellettük, mint Gulliver az óriások földjén.
Minden épületet megmásztunk, amelyet lehetett, a palotát, a domboldalon elhelyezkedő Kereszt épületegyüttest, a Feliratok temploma ellenben nem látogatható. A romvárost két-három óra alatt körbe lehetett járni. A szálláshelyre visszatérve örömmel konstatáltuk, hogy a bungalók tele vannak európai, pontosabban szlovák turistákkal, akik egy autóbuszos körutazáson vettek részt. A szálloda területén található medencében úszkálva gyanakodva méregettük egymást, valószínűleg ők is meghallották, hogy magyarul beszélünk, és majdnem „földiek" vagyunk.
Este a városba mentünk vacsorázni. A fő téren egy színpad volt felállítva, amelyen különböző helybeli együttesek léptek fel, és a színpad előtt gyermekek táncoltak a zenére. Az egyik internetkávézóban sikerült minden aggódó ismerősünknek e-mailt küldeni, hogy megnyugtassuk őket, még megvagyunk. A tér mellett, egy hangulatos étteremben vacsoráztunk, a jelenlevők egy hatalmas kivetítőn a guatemalai focicsapat és egy európai csapat játékát követték, egyhangú, hangos kiáltásokkal biztatva a szomszédos Guatemala játékosait. Az étterem tulajdonosa minden ablakot és ajtót kinyitott, hogy a téren sétáló, gyöngyöket és karkötőket árusító gyermekek és felnőttek is láthassák a meccset.

Másnapra terveztük be utunk talán legizgalmasabb helyszínének megtekintését, az Usumacinta folyó partján található, őserdőben levő Yaxchilánt.
Yaxchilán egy ókori maja város, amely a klasszikus maja korszakból származik, Kr. u. 250-900 között a déli területek fontos városa volt. Mivel a folyó egyik természetes kanyarulatában fekszik, három oldalról víz veszi körül, és a mai napig csak a folyón vagy kisrepülővel lehet megközelíteni. Egy keskeny, 160 km-es út vezet Palenqueből a lakandon indiánok földjét érintve Frontera Corozalba, ahonnan lehetőség van csónak bérlésére.
A guatemalai határig vezető út kisebb és nagyobb indián falvacskákon vezetett át. Nagyon figyelmesnek kellett lennünk vezetés közben, mert az út széle tele volt papayát, mangót és kukoricát áruló kisebb és nagyobb gyermekekkel, akik szaladtak a kocsi mellett. Nagyon szegény települések voltak, kis bambusznád kunyhókkal, olykor takarosabb iskolaépületekkel. Utunk során lovasokkal is találkoztunk, akik a ranchre igyekeztek, és asszonyokkal, akik a fejükön, ki tudja milyen messziről, színes korsóban szállították az ivóvizet. A legfurcsábbnak mégis az tűnt, hogy mindegyik indián faluban volt egy vadonatúj aszfaltozott kosárlabdapálya, amely teljesen elütött a környezettől. Egyszerűen nem értettük meg azt, hogy a mexikói államnak miért kosárlabdapályák építésével kell segítenie az amúgy 160 cm-nél nem magasabb maja indiánokon!
Elképesztő alakú hegyek mellett kanyargott az út, csodálatos azúrkék folyók felett mentünk át, amelyekben gyermekek úszkáltak. Nagyon sok kukoricaültetvényt lehetett látni, mivel Mexikóban a kukorica képezi a legtöbb étel alapanyagát, sok esetben kétszer is terem évente a klímának köszönhetően.
Az egyik falu előtt fekete maszkot és terepszínű ruhát viselő csoportosulás zárta el az utat keresztbe. Fogalmunk sem volt, hogy kik ők, de nagyon vidám, kedélyes volt a hangulat közöttük, velünk meg udvariasak voltak. Azt mondták, hogy ők zapatisták, és egy bizonyos összeget kérnek tőlünk útdíj gyanánt, másképpen nem mehetünk tovább. Mivel jelképes összegről volt szó, meg hát nem is tehettünk mást, gondolkodás nélkül átadtuk a pénzt. Chiapas államra jellemző a zapatisták jelenléte. Mozgalmuk a legendás mexikói forradalmár, Emiliano Zapata után kapta a nevét, akinek a kultusza a mai napig él az ország emlékezetében, különösen a szegények körében. Ő volt az egyik vezetője az 1910-es évekbeli mexikói forradalomnak, amit egy földreform követett, ebből viszont a zömmel indiánok által lakott Chiapas állam kimaradt. Bár a zapatisták gerilláknak vallják magukat, az erőszak nem a kenyerük, kivéve, ha közösségüket támadás éri. Két évtizede állnak ki mind a környék, mint egész Mexikó indián lakosságának jogaiért és megvalósítottak egy többé-kevésbé függetlennek mondható, közvetlen demokráciát az ország határain belül. Tevékenységük nem mindig mondható sikeresnek, mert a zapatista falvak ki vannak téve a mexikói hadsereg és a kormány által fizetett milíciák folyamatos zaklatásának. A nem zapatista chiapasi települések sok segélyt kapnak az államtól, míg a lázadóké még áramot se mindig.
Frontera Corozal a Guatemalát Mexikótól elválasztó Ucumacinta folyó partján található falucska, amelyet egy rossz minőségű úton lehet megközelíteni. Yaxchilánnak és az idelátogató turistáknak hála, a helybeliek fő pénzkereső tevékenységét a romvároshoz vezető csónakos túrák jelentik, ugyanakkor Tikalba, az egyik leghíresebb guatemalai romvárosba is itt, a folyón át visz az út Mexikóból. Amikor elindultunk Palenqueből, fogalmunk sem volt, hogy mire számítsunk, hogy hogyan működik a csónakok bérlése, lesz-e egyáltalán csónakos a folyóparton, vagy nekünk kell keresgélnünk erre vállalkozókat a faluban. Szerencsére a folyó partján rengeteg nádfedeles, keskeny motorcsónak állt, turistákra várva. Mivel egynek a bérlése kettőnk számára költséges lett volna, várni kellett, hátha jön még turista. Hamarosan befutott egy turistabusz, a Palenqueben már megismert szlovák csoporttal, akik szívesen megengedték volna, hogy csatlakozzunk hozzájuk, csakhogy ők a folyó túloldalára, Guatemalába igyekeztek. Végül egy idegenvezetővel utazgató középkorú belga párral kötöttünk egyezséget és béreltünk közösen csónakot.
Az Ucumacinta folyó Tisza nagyságú, 100-130 m. széles, de az esős időszakban valóságos folyammá duzzad. A csónakot vezető indián megmutatta, hogy milyen magasságig ér olyankor a víz. A lélekvesztő,- mert másnak nem lehetett nevezni a csónakot- ha örvénybe kerültünk, valósággal beleremegett a víz sodrásába.

Mivel nem vagyok egy gyakorlott úszó, folyamatosan arra gondoltam, hogyan fogok kiúszni a partra, ha netán süllyedünk, de férjem megnyugtatott, hogy ilyen gondom ne legyen, a folyó tele van krokodilokkal, nem lesz úszásra szükség. Valóban, a két parton száraz farönkként napoztak a hatalmas állatok, de a folyóban is felbukkant néhánynak a feje. A csónakos viccesen megjegyezte, hogy lehetőleg ne dugjuk a kezünket a vízbe, mert a piranhák miatt nem látjuk azt viszont. A krokodilok jelenléte ellenére a folyó guatemalai oldalán gyermekek fürödtek a sekélyebb vízben, miközben teheneket itattak.
Egy órás utazás után érkeztünk meg Yaxchilánba. A folyó itt már jóval keskenyebb volt, alig volt sodrása. Néhány csónak már állt a rögtönzött kikötőben. Útitársainkkal úgy egyeztünk meg, hogy három óra múlva találkozunk a csónak mellett, annyi időt engedélyeztünk magunknak a romváros felderítésére.
Ez a hely nagyon vadregényes volt. Turista alig volt, árus egy sem, ellenben már az első lépések megtétele után bőgőmajmokat fedeztünk fel az ösvény melletti fákon, déli sziesztájukat tartották éppen. A romváros területére egy épületen át lehetett csak bejutni,- feltéve, ha valaki nem akart az erdőn át csapást vágni. Ezen az épületen több, kúp alakú nyílás is volt, ezeknek a tetejéről denevérek lógtak, de a sok közül csak az egyik volt az igazi, labirintusszerű bejárat, ezért mindegyikkel próbálkozni kellett.

A romvárosban az épületek a folyóval párhuzamosan helyezkedtek el, ezek mind a klasszikus maja korszakban, tehát Kr. U. 300-900 években épültek. Yaxchilán II. Páncél Jaguár király uralkodása alatt élte fénykorát. A várost 1881-ben fedezték fel, a XX. század elejétől pedig megkezdődött a romok feltárása. A nagyobb épületeken kívül sok faragott kő, sztéle volt látható, a legtöbb közülük Madár Jaguár királyt és feleségét ábrázolta.

A leghíresebb épületekhez, így a 33-as számot viselő, dombon található templomhoz lépcsőket kellett mászni, ami a 36 fokos hőségben megerőltető volt.
A belga házaspárra kevés időt még várni kellett, addig üldögéltünk a folyó partján. Az Ucumacinta túloldalán, Guatemalában, tőlünk 200 m-re egy kis kunyhóból szállt fel a füst, és mi arra gondoltunk, hogy egy indián asszony épp most főzi az ebédet családjának.

A Yaxhilántól 30 km-re található, színes freskóiról híressé vált Bonampak volt a következő állomásunk. A város még a spanyol hódítók érkezése előtt elnéptelenedett és feledésbe merült, csak a környék erdeiben élő lakandon indiánok tudtak a létezéséről. 1946-ban a helyiek elvezettek egy amerikai fényképészt a romokhoz, amelyben szépen kifestett termek vannak, azóta tudnak a tudósok és régészek a létezéséről. Az épületek tetején becsordogáló esővízből kicsapódott kálcium karbonát vonta be a freskókat olyan védőréteggel, hogy színük az évszázadok alatt alig fakult. A lakandon indiánok falvaiban szállásra is van lehetőség, néhány pesóért függőágyat lehet kibérelni a házakban.
A romváros felé vezető út elején néhány indián férfi várta a turistákat, hosszú kibontott fekete hajjal és hófehér ruhában. Nagyon udvariasan tájékoztattak bennünket, hogy saját gépkocsival a területükre nem mehetünk be, ellenben ha átülünk az ők- meglehetősen rozoga állapotban levő - autójukba, akkor elvisznek bennünket csekély összegért a romokhoz. Amikor kiderült, hogy a kisbusszal való oda-vissza utazás, valamint a romok bejárása több mint három órát vesz igénybe, úgy döntöttünk, kihagyjuk Bonampakot. De ezt azóta is rettenetesen bánjuk!
Mielőtt visszatértünk Palenquebe, elmentünk a Misol Ha vízeséshez, amely 20 km-re található a várostól. A 40 méter magas vízesés mögött egy 50 méter mély barlang is található, ehhez kiépített járdán lehet eljutni. A vízesés környékén nagyon szép vendégházak épültek, és aki akar, egy keskeny ösvényem felmehet a vízesés tetejére.
Utolsó palenquei esténket újra a városban töltöttük el, ez alkalommal egy helybeli , Tropi Tacos elnevezésű gyorsétterembe tértünk be vacsorázni. Elmondhatom, hogy a sok izgalmas mexikói étel közül itt ettük a legfinomabbat és legemlékezetesebbet. A szállásra vezető úton sajnos sikerült elütnöm egy arra sétáló magányos tobzoskát, ami miatt nem sikerült nyugodtan aludnom.
Másnap reggel elindultunk Campeche államba, ahol szállásunk az óceánparton található Campeche városában volt. Közel 350 km megtétele várt ránk, de előbb még vissza kellett menni ugyanazon az úton Escarcéga városáig, amelyben már ismerősként üdvözöltük a település szélén levő maja asszony szobrát.
Escarcéga előtt megpillantottunk egy temetőt az út mellett, ami felkeltette a kíváncsiságunkat.

Színes házak jelképezték a sírokat, házak, amelyek rikító, élénk színre voltak mázolva. Mintha a házban élne az elhunyt személy. Olvastuk, hogy Mexikóban az élők nagyon másképpen viszonyulnak a halottaikhoz, mint mi itthon. Ott a halottak napja egy népünnepély, nem a gyászról szól. Halottak napján minden család oltárt épít otthon, amelyre kiteszi elhunyt szerette arcképét, a sok narancssárga virág és papírból készült csontvázak közé. Sokan a csokrokon kívül a halott kedvenc ételeit és italait is elhelyezik az oltáron, de a tequila sem maradhat el, valamint az ánizzsal fűszerezett édes cipó, a halotti kenyér, amelyet csak ilyenkor sütnek a pékek. Este a családok kimennek a temetőbe, csokoládékoponyákkal ajándékozzák meg egymást, majd a sírok mellett esznek-isznak, jól berúgnak, és hangos zenét hallgatnak reggelig. Mindezt azért teszik, mert azt hiszik, hogy halott hozzátartozóik visszajönnek a túlvilágról, ezért étellel, itallal és zeneszóval várják őket. A mexikóiak úgy tartják, hogy a halál az élet természetes része, és nem azon kell búslakodni, hogy a szeretett személy eltávozott, hanem annak kell örülni, hogy itt volt köztünk, részese volt életüknek. Talán maga az elhunyt is jobban örül a túlvilágon, ha a családtagjait jókedvűnek látja, és nem szomorúnak.
A temetőkben minden családnak van egy takaros kriptája, ami gyönyörűen ki van festve a legelképesztőbb színekre, rózsaszínűre, kékre, zöldre, és természetesen itt is minden tele van virággal és gyertyával. Ezek a ház- kripták olyanok, mint az igazi házak, ablakokkal, csinos csipkés függönnyel, ajtóval. Mintha a majákat az evilági életnél sokkal jobban érdekelné a túlvilág, mert minden, aminek köze van természetfelettihez és a halálhoz, túlcsordul a színektől.
Escarcégát elhagyva nagyon lelassultunk, útépítés volt hosszú-hosszú kilométereken át.
A táj is megváltozott, az út melletti élénkzöld esőerdőt felváltotta az alacsony, bozótos sűrű erdő. Nagyon nehéz szívvel búcsúztunk el Chiapastól, mexikói utunk során ez volt a legautentikusabb, legzöldebb és a legszebb állam.

G.K.Enikő
megjelent a wwww.vaskarika.hu portálon 2014.03.21-én

NEM VAGYOK AMERIKAI- ÚTIKALANDOK MEXIKÓBAN I.

Nem vagyok amerikai! – Útikalandok Mexikóban I. részz
A mexikói utazás gondolata akkor született meg bennünk, amikor a férjem karácsonyra egy, a majákról és aztékokról szóló könyvet kapott ajándékba. Az utazási irodák ajánlatait, de főleg az áraikat áttekintve a gondolat az álom szintjén maradt volna, ha nem kapunk tengerentúli rokonoktól több hétre szóló meghívást Floridába. Mivel párom már járt az Egyesült Államokban, felvilágosított, hogy egy floridai kisváros lakóparkjában eltölteni több hetet nem túlságosan érdekes dolog, ezért felvetette a kérdést, hogy mi lenne, ha a kellemest a hasznossal összekötve úgymond „átugranánk” pár napra Mexikóba.

Az ötlet annyira kivitelezhetőnek bizonyult, hogy rögtön nekiálltunk a tervezgetésnek. Tudtuk azt, hogy mit nem szeretnénk, nevezetesen azt, hogy a Karib-tenger partján ugyanazt tegyük, amit tehetnénk a floridai óceánparton is, azaz naphosszat fürdeni és feküdni a napon. Az volt a tervünk, hogy akár egyénileg, akár szervezett út keretében a Yucatán-félsziget legnevezetesebb történelmi helyszíneit megtekintsük. Minél többet olvastunk az országról és a maja kultúráról, úgy nőtt a látnivalók listája, és a Mexikóban eltölteni kívánt napok száma.

Az interneten Mexikóban élő magyar idegenvezetőket is találtunk, akik szívesen elkísértek volna bennünket az általunk meghatározott útvonalon, de végül egy cancuni székhelyű, Mextrotter nevű holland utazási iroda volt az, amely mellett letettük a voksunkat. Az iroda kínálatai között voltak szervezett utak, valamint bérautóval, egyénileg megtehető körutak is. Az egyéni utak esetében az iroda biztosította a kiválasztott bérautót, és lefoglalta a kért szállásokat a településeken, azonkívül oda mehettünk, ahová akartunk, ott állhattunk meg, ahol kedvünk támadt, mi határozhattuk meg a napi programunkat, és a legfontosabb: mindezt idegenvezető nélkül!
A Karib-tenger partján található Cancun az amerikaiak egyik kedvenc üdülőhelye, rengeteg társaság indít oda menetrendszerinti járatokat az Egyesült Államok városaiból. Fort Lauderdaleből a Spirit Airlines gépei kétóránként szállnak fel, tömve utasokkal, akik mind Mexikóba igyekeznek.
A 10-11 napra tervezett körutazás útvonalát, amely 4300-4500 km hosszúságúra sikeredett, aránylag hamar eldöntöttük. Úgy terveztük, hogy a tömegturizmust vonzó Karib-tengerpartról a lehető leggyorsabban elutazunk, hogy a Tulum, Bacalar, Calakmul, Palenque, Yaxchilán, Campeche, Uxmal, Mérida és Chitzen Itza útvonalon át jussunk vissza kiindulási pontunkig, ezáltal Mexikó 31 szövetségi államából ötöt járunk be, nevezetesen Yucatán, Quintana Roo, Campeche, Tabasco és Chiapas államokat.

Mexikó területe több mint 2 millió km², az északon fekvő sivatagoktól a hófödte vulkáni csúcsokon át a déli dzsungelekig mindenféle élőhely megtalálható az országban. Nem az a fajta turistaparadicsom, ahol a fehér homokos tengerparton kívül csak egy, lehetőleg luxusszálloda szolgálja ki az utazó igényeit, ugyanis a tengerpart és az 5610 méter magas Citlatépetl között a természet szinte minden arcát fel lehet fedezni. Ugyanakkor a közép-amerikai ország egyik fő vonzereje a roppant mozgalmas történelme, az olmékok, maják és aztékok évezredes kultúrája, amelyet máig nem sikerült teljesen felderíteni.
Így utólag számomra is úgy tűnik, hogy eléggé merészek voltunk a bevállalt utazást illetően, de nem a közbiztonság miatt, hanem azért, hogy spanyol nyelvtudás hiányában, idegenvezető nélkül vágtunk neki a kalandos útnak. Azt tudtuk, hogy a felkapott turista központokon kívül, ha lehetőség van rá, ne szólaljunk meg angolul, mert a mexikóiak az amerikai turistákat, a „gringókat" nem szeretik, mondhatni, egyenesen utálják. Ennek történelmi és jelenkori okai is vannak, hiszen az Egyesült Államokban a mexikói munkaerő kizsákmányolása közismert tény, ugyanakkor az amerikai turisták meglehetősen lekezelően bánnak a helybeliekkel a Karib-tenger partján fekvő turistaparadicsomokban. A legjobb a legelején rögtön tisztázni, hogy nem gringók, hanem európai turisták vagyunk, és szorgalmasan ismételgetni a „no soy americano" (nem vagyok amerikai) kifejezést. Soha nem hittem volna, hogy ennek az interneten fellelt figyelmeztetésnek mekkora haszna lesz Campeche városában!
Mexikó hivatalos nyelve a spanyol, de használatosak még az indián nyelvek is, amelyekből több mint 50 féle létezik. A lakosságból több mint 5 millióan beszélnek indián nyelveket, és az eldugottabb vidékeken a spanyol nyelvtudással sem megy sokra az ember.
Az utazás előtt természetesen végig kellet hallgatnunk a rokonok és barátok véget nem érő figyelmeztetését, miszerint „teljesen elment az eszünk", meg hogy „ott fogjuk végezni a dzsungel közepén", hogy „hová dugjuk, illetve ne dugjuk a pénzünket", mit csináljunk, és mit ne csináljunk", és lehetőleg nagyon, de nagyon komolyan gondoljuk meg az utat, amíg még nem késő.
Fort Lauderdaleből a gép két óra alatt ért a cancuni repülőtérre. Mivel nem kapott rögtön szabad jelzést a leszálláshoz, jó néhány kört leírt a mexikói öböl és a város mellett elterülő erdők felett. Izgalommal és kíváncsisággal vártam a leszállást, hiszen minden ismeretlen ország hatalmas kihívást jelent. A repülőtér előtt a Mextrotter iroda kisbusza várt ránk, egy szőke, osztrák lány képviseletében, aki egy hatalmas táblát tartott a kezében, rajta a nevünkkel. Mivel első szállásunkat tudatosan a Cancuntól 60 km-re levő Playa del Carmenben választottuk ki, közel egy órás autóút állt előttünk a pálmákkal és murvafürttel szegélyezett autópályán. Az úton Anita, az iroda alkalmazottja tájékoztatott bennünket, hogy másnap reggel 8 órakor a szálloda előtt vár bennünket az autó, amit kibéreltünk, benne egy részletes ország térképpel, hogy elindulhassunk a várva várt úton.
Playa del Carmen volt az első mexikói város, amit úgymond „szemtől szembe" láthattunk, ezért hatalmas kíváncsisággal vágtunk a felfedezésébe.

Szállásunk a Casa Tucan hostelben volt, közel a tengerparthoz. A tulajdonos egykor német hippi házaspár volt, akik Mexikóban valósították meg álmaikat egy bungalókkal, úszómedencével, és gyönyörű parkkal rendelkező, egyedi és nagyon olcsó szálloda létrehozásával. Playa del Carmen egy emberléptékű, hangulatos kisváros. A rossznyelvek szerint azért fejlődhetett nyaralóhellyé halászfaluból, mert Cancun már nem tudott helyt adni a rengeteg turistának, de bárhogyan is van, sajátos és barátságos hangulata meghitté teszi. Az elképesztően azúrkék tengerben még aznap megfürödtünk, aztán késő éjszakáig a város utcáin sétáltunk, kirakatokat és bazárokat csodáltunk meg, ismerkedtünk az illatokkal, a színes házakkal, hangulatokkal, majd betértünk egy helybeli étterembe, igazi mexikói vacsorát, csirkés-sajtos enchiládát enni. Az utcák tömve voltak turistákkal, helybeliekkel, utcazenészekkel, mintha sötétedéskor éledt volna fel a város.
Reggel 8 órakor valóban várt ránk Anita a szálloda előtt, de nem az általunk igényelt takarékos kisautóval, hanem egy Nissan Patrol terepjáróval, ami ráadásul automataváltós volt. Egy kisebb vitát követően tisztázódott, hogy állítólag az irodának pillanatnyilag nincs olyan autója, amire mi igényt tartottunk, ezért felár nélkül kapjuk meg az amúgy nem túl fiatal terepjárót. Életünkben még egyikünk sem vezetett automataváltós autót. Ott álltunk Playa del Carmen kellős közepén, várostérkép nélkül, idegenvezető nélkül, körülöttünk egyirányú utcák sora, hömpölygő tömeg, spanyolul egy szót sem tudtunk, ennek ellenére muszáj volt valahogyan elindulni, hiszen következő állomásunk Bacalar, a lagúnák városa volt. A város széléig sikerült kijutnunk, hála a meggyőző és egyértelmű útjelző tábláknak, de két balesetveszélyes és „éles helyzet" után férjem úgy döntött, hogy szívesen átengedi a kormányt, hadd vezessek én, úgyis mindig vezetni akarok, Mexikó meg amúgy is a tequila hazája, így legalább alaposabban megismeri az ízét az út során. Hát így kerültem én a kormány mögé, hála a Mextrotter irodának, hogy aztán végigvezessek pár ezer km-t Mexikóban!
Következő szállásunk a 300 km-re levő Bacalar városában volt, a belizei határ mellett, de még két nevezetes látnivaló volt aznapra, Tulum és Coba romvárosa. Cobát egy keskeny mellékúton lehetett elérni. A romváros régen hatalmi központ volt a félszigeten, és a dzsungelben, hatalmas területen fekszik. Közel 1 km-t gyalogoltunk a bejárattól, amíg az első épületet megtaláltuk. A legmagasabb épület a Nohoch Muul, azaz a nagy piramis, amely 42 m magas, ez a Yucatán félsziget második legmagasabb piramisa Calakmul után. 120 meredek lépcsőt kell megmászni a nem éppen kifogástalan állapotú köveken. Igaz, egy középen elhelyezett kötélhágcsó segítséget jelent, hogy feljussunk az épület tetejére. A látvány mindenképpen megéri a fáradságot: alattunk a végeláthatatlan dzsungel, mintha más nem is létezne. Az épületek nagy távolságra vannak egymástól, ezért a romváros teljes bejárása időigényes, de van arra lehetőség, hogy a bejáratnál triciklit béreljenek a turisták, maja sofőrrel együtt.

Cobát elhagyva még nem tértünk vissza a Bacalar felé vezető főútra, kíváncsiságból továbbhajtottunk egy másik, még keskenyebb úton. Hamarosan egy maja falucskában találtuk magunkat. 10-15 szétszórt ház volt az út mentén, néhányuk mellett még autó is állt. Nagyon sok házon parabolaantenna, a ház mellett meg napkollektor állt, ami meglehetősen furcsának tűnt első látásra. Hamarosan érkezett egy kirándulókat szállító busz, és mi a turistákhoz csapódtunk, akik idegenvezetővel körbejárták a települést és meglátogattak néhány családot.
A maják cölöpházai nagyon egyszerűek, ovális alakúak és pálmalevéllel vannak befedve. Állítólag a gyakori hurrikánveszély miatt annyira szellősek az épületek, mert így a szél átfúj a falon, de a házat legalább nem viszi el. Bútor jóformán nincs is bennük, mert függőágyakon alszanak, amelyeket napközben feldobnak a gerendára. Az egyik sarokban található egy kis tűzhely, mellette pedig egy asztal az étkezéshez, mindez döngölt földpadlón. Több gyermeke is volt a maja házaspárnak, nem is igazán tudom, hogyan fértek el a kunyhóban. A házikó mögött volt egy veteményeskert, néhány szár kókadt kukoricával, babbal, fűszernövényekkel, valamint egy malacokkal és tyúkokkal teli elkerített udvar. Nagyon nehéz és hálátlan dolog lehet ezen a vidéken kertészkedni, mert a mészkősziklán alig van egy vékony talajréteg. A háziaktól saját készítésű ékszereket és fafaragásokat lehetett vásárolni, gondolom, ez volt egyik fő jövedelemkiegészítő forrása a családnak.
Tulumban forróság fogadott, már kora délelőtt 30 fok fölé kúszott a hőmérő higanyszála. A romváros gyönyörű helyen található, a hihetetlenül türkizkék óceán partján magasló fehér sziklákon. Ez az egyetlen maja romváros, amely nem a félsziget belsejében, hanem az óceánparton fekszik. Mivel a felkapott nyaralóhelyekhez közel található, tömve volt turistákkal, főleg ameriKaiakkal.

A legtöbb épületet műemlékvédelmi okokból nem lehet meglátogatni. Kordonnal volt körbevéve az El Castillo (a kastély), a freskók temploma, és a többi híres építmény, de az, hogy rengeteg napozó iguánát láttunk a romokon, valamint röpködő kolibrit a virágokkal teli fák ágai között, kárpótolt a zsúfoltság érzéséért. A romoktól leereszkedtünk az óceánpartra fürdeni, hogy lentről is megcsodáljuk a fölöttünk magasló romokat.
Kevés településen vezetett át az amúgy kitűnő minőségű út Bacalar felé, ennek ellenére nagyon hamar találkozhattunk az ország „specialitásával", a topével, ami nem más, mint a mexikói fekvőrendőr. De nem ám olyan kis diszkrét fekvőrendőr, mint amit itthon ismerünk! A mexikói fekvőrendőr vagy fél méter széles és 20-25 cm magas, vagy olyan, mint egy 30 cm átmérőjű beton cső, alattomos és veszélyes. Ha 50 km/óra sebességgel megy át az ember rajta, könnyen azt veszi észre, hogy szétesett alatta kocsi. Ha két-három kunyhó van az út mentén és sejteni lehet azt, hogy emberek laknak a környéken, rögtön megjelennek a topék az úttesten. Azt hiszem, Mexikóban a leggyakrabban használt kifejezésünk az utazás alatt a „vigyázz, topes!" felkiáltás volt.
Bacalárba késő délután érkeztünk meg, szállásunk a város mellett volt, a Hotel Lagúnában. A szálloda a környékbeliek nyaralói közé épült, a teraszáról csodálatos kilátás nyílt a hétszínűnek is nevezett lagúnára, amely épp olyan kék és türkizzöld, mint a Karib-tenger, csak éppen édes a vize. A közelben megcsodáltuk a kör alakú 90 m mély Cenote Azult, amelyet egy édesvízi forrás táplál, és amely tele volt óriási halakkal.
A Yukatán-félszigetnek a maja romvárosokon kívül számtalan természeti csodája is van, ilyenek a cenoték, amelyek nem mások, mint beszakadt tetejű barlangok, kristálytiszta, halakkal tele vízzel az aljukon. A mészköves felszín beszakadásával keletkeznek, átmérőjük és mélységük a néhány métertől akár száz méterig is lehetséges. Általában kör alakú nyílással rendelkeznek, faluk meredek, olykor függőleges, liánok és különböző trópusi kúszónövények lógnak a mélybe a felszíni peremről. A maják szent helynek tekintették ezeket a helyeket, de ivóvízkészletüket is innen nyerték.
Mivel a szállodában helybeli állami alkalmazottaknak tartottak továbbképzést, az étterem tömve volt, ezért jobbnak láttuk, ha a városban vacsorázunk. Fel is fedeztünk egy hangulatos éttermet, amelynek tulajdonosnőjéről hamar kiderült, hogy svájci származású, így szinte honfitársként üdvözöltük egymást. A hölgy elmesélte, mindenét eladta hazájában, hogy új életet kezdhessen Mexikóban, mert a nyugati világban szerinte már minden csak a pénzről szól. Boldognak vallotta magát és nem bánta meg azt, hogy a svájci Alpokat lecserélte a Karib-tenger partjára.
Aznap este Bacalárban másodjára is sikerült behajtanom egy egyirányú útra, szerencsére késő este volt, nem volt forgalom, de rendőr sem a környéken. Egy reggeli, a lagúna átlátszó vizében történő fürdőzést követen érintettük Chetumal városát, a belizei határ mellett. Szívesen átmentünk volna a kis országba, amely Észak-Amerika egyik leghíresebb búvárparadicsoma, de a bérautót nem vihettük át magunkkal a határon.
Quintana Roo államból hamarosan áttértünk Chiapas államba, ezt legfőképp annak a féltucat felfegyverzett rendőrnek hála vettük észre, akik az út két szélén egy magas homokzsák kupac mögött csőre töltött puskákkal vártak bennünket. Sokkoló élmény volt a puskacsövekkel szembenézni, és eszünkbe sem jutott nem megállni. Szinte biztos vagyok abban, hogy ha nem lassítunk, és nem állunk meg, eldördülnek a lövések. Amikor meglátták, hogy turisták vagyunk, intettek, hogy mehetünk tovább. Aznap még jó néhány hasonló rendőri ellenőrzéssel találkoztunk, a sok közül csak egy esetben néztek be a gépkocsi csomagtartójába és a kesztyűtartóba, és mindig udvariasak voltak velünk. Mint utólag kiderült, a guatemalai drogcsempészek miatt állandósultak a közúti ellenőrzések ezen a vidéken, hiszen lényegében az országhatárral párhuzamosan halad az út.
Következő szállásunk a Calakmul Bioszféra Rezervátumhoz közeli Hotel Puerta Calakmul nevű bungalófaluban volt, de addig még négy útba eső romváros - Kohunich, X-Pujil, Chicana és Becan - megtekintését terveztük be. Közülük három közvetlenül a főút mellett helyezkedett el, és lenyűgözően szépek voltak. Kohunichot egy, a dzsungelbe vezető keskeny és elhagyatott mellékúton közelítettük meg, és már azt hittük, hogy eltévedtünk, amikor feltűnt a romváros bejárata. Hihetetlen élmény volt az, hogy egy igazi dzsungelben, egy esőerdőben helyezkednek el a feltárt épületek, hatalmas, filodendronnal és broméliákkal benőtt fák között. A Napisten, Kinich Ahau tiszteletére emelt Maszkok templomának tetejéről csodálatos kilátás nyílik az örökzöld tájra. Ha pár métert eltávolodunk az épületektől, eltévedünk az erdőben. Kohunich hatalmas benyomással volt rám, a sztélék, azaz a hatalmas méretű kőarcképek látványa egyszerűen elvarázsolt. Amellett életemben először voltam esőerdőben. A négy romváros közül háromban csak mi voltunk az egyedüli látogatók, ide már nem jöttek el a maja riviérán nyaraló amerikai turisták, ez már az igazi Mexikó volt. Nyugalom volt és csend, kedvünkre nézelődhettünk, felmászhattunk az épületekre.

Következő állomásunk, amelyet 1931-ben fedezett fel egy biológus - észlelve az őserdőben a romokat,- mindentől messze van, ezért hiába van itt a legmagasabb maja piramis, csak kevés turista jár erre. A guatemalai határtól nem messze, az esőerdő mélyén fekszik az egyik legmisztikusabb maja romváros, Calakmul. Máig régészek dolgoznak a terepen, csak kevés épületet rekonstruáltak eddig, de azok mind gyönyörűek. A romváros központi része 2 km2 -en terül el, de teljes területe 20 km2. Az építmények jelentős része még ma is a fákkal és bokrokkal benőtt dombok alatt fekszik, feltáratlanul, csakúgy, mint az aznap megtekintett négy romváros esetében. Hihetetlen érzés volt végig azt tudni, hogy a szabályos, piramis alakú, fákkal benőtt dombok alatt még feltáratlan építmények alusszák Csipkerózsika-álmukat.
Mivel Calakmul a guatemalai Tikal városától csupán 60 km-re fekszik légvonalban (szép időben állítólag látni egyiket a másikról), elkerülhetetlen volt régen a köztük levő versengés. Nagyon sok csata folyt a hatalomért, amelyben hol az egyik, hol a másik győzött, de a végső csatát Tikal nyerte meg, és eltiporta Calakmult, amely soha többé nem tudott régi dicső fényében tündökölni.
A Hotel Puerta Calakmul a főút mellett található. A bungalónkat elfoglalva rögtön nekivágtunk a keskeny, őserdőn át vezető 60 km-es útnak. A közel másfél órás út alatt vadpulykák csapatán kívül senkivel nem találkoztunk. Mivel a romváros nagy területen helyezkedik el, az épületeket egy körút megtételével lehet elérni, a látnivalók előtt minden fontos tudnivaló ki van táblázva. Calakmul teljesen más volt, mint az addig látott maja színhelyek. A körülöttünk levő erdőből olykor különböző, számunkra ismeretlen állatok hangját lehetett hallani, ennek ellenére nyugalom volt és hatalmas csend. Egy órás séta után hirtelen ott magaslott előttünk a Struktur-1-nek elnevezett piramis, amely 55 m-es magasságával a Yukatán félsziget legmagasabb piramisa címet érdemelte ki. Felmászva a piramis tetejére leírhatatlannak tűnt a látvány, ami elénk tárult, körbe és körbe csak az őserdő, semmi más. Megpróbáltuk betájolni, hogy merre is lehet a guatemalai Tikal, de a jó idő ellenére semmit nem fedeztünk fel. Nem messze tőlünk, a fák koronái között látni lehetett a 42 m magas Struktur-2 nevű épület, amelyben eddig négy sírhelyet találtak a feltárásokat végző szakemberek. Erre a piramisra is fel lehetett volna mászni, de már nem volt erőnk hozzá. Igyekeznünk kellett, mert ugyanazon az erdei úton másfél órás út várt még ránk, és Mexikóban nagyon korán és váratlanul szállt le az este.
A bungalófaluban mi voltunk aznap az egyedüli vendégek, rajtunk kívül csak a recepción és az étteremben volt ember. Közel és távol semmi lakott település, így kénytelenek voltunk a nem éppen olcsó étteremben enyhíteni szomjunkat és éhségünket. Az éjszakánk a tequilától sem lett könnyebb, mert belegondoltunk abba, hogy az őserdő közepén, szúnyoghálóval helyettesített ablakú és tetejű, amúgy ízléses és kényelmes, rönkbútorokkal berendezett házikóban alszunk, egy bekerítetlen bungalófaluban, ahol bármi megtörténhet... (folytatjuk)

G.K.Enikő

megjelent a wwww.vaskarika.hu portálon 2014.03.14-én

KÖSZÖNTŐ BESZÉD AZ I. SÁRVÁRI BORBARÁT KLUB 10 ÉVES SZÜLINAPJÁN, A VÁRKAPU-BAN

Tisztelt tanítómesterünk,
Türelmes vezetőnk,
Bizalmas barátunk,
Kedves Béla!

Az I. Sárvári Borbarát Klub 10 éves születésnapján ezúton köszönjük meg azt, hogy lelkesedéssel létrehoztad, türelemmel vezetted klubunkat, tudásod- tapasztalatod velünk úgy osztottad meg, hogy kéthetente egyúttal sok vidám, hangulatos estét töltöttünk el együtt fészkünkben, a Nádasdy vár ódon falai között.

A közös nevezőnk annak a bornak a szeretete, amelyről így ír Jókai Mór: ” Ah, a bor! Az felvidít, lelkesít, elméssé tesz, bátorságra hevít, szerelmet költ, kiszínezi ezt a szürke világot, eltemeti a bút, feltámassza a reményt.”

Egyúttal kérjük, hogy legyen erőd, egészséged, türelmed, akaratod klubunk munkáját a jövőben is tovább igazgatni. Sok szeretettel adjuk át megemlékezésünk tárgyát egyúttal…

Sárvár, 2011. március hava 4 napján
az egykori és jelenlegi klubtagok

Gróf István, a Klub doyenjének köszöntése Márkus Béla klubvezetőnek

elhangzott 2011. március 4-én, az I. sárvári Borklub 10 éves születésnapi ünnepségén a helyi Várkapu Vendéglő boros-pincéjében

TÖBB, MINT TÍZ ÉVES A REFORMÁTUS DALÁRDA

EGYÜTT ÉNEKELNEK

Sárvár (edz)
Vas Népe, 2011. 02. 08., szerda
Egy plusz tízéves a sárvári református dalárda. Azért ez a szokatlan életkor- meghatározás, mert az induláskor csak arra készültek, hogy alkalmilag kipróbálják magukat.
A próbaév annyira jól sikerült, hogy azóta már egy évtizede együtt vannak, -mondja Gróf István, a kórus egyik alapítója, ma is meghatározó személyisége. Tizenegy taggal indultak, s az alapítok mintegy nyolcvan százaléka azóta is együtt maradt.
Bár református dalárdaként működnek, ennek ellenére műsoraikat a sokszínűség jellemzi. Ebben az egyházi énekek mellett jól megférnek a népdalcsokrok, valamint az igényes feldolgozások is.
Az együttes tagjai nagyon lelkesek, folyamatosan képezik magukat. Ennek eredményeként eljutottak odáig, hogy a kánonokat is szépen el tudják énekelni. A műsoraikat ma már gyakran maguk kísérik hangszereken, illetve van, hogy egy-egy műsorban közreműködik a Regös együttes több muzsikusa is.
A fejlődőképes csoportba időnként érkeznek fiatalok is. A kezdeteknél ott volt Dinnyés József énekes is, aki gyakran ellátogatott Sárvárra azért, hogy tanítsa a kórust, s tanácsokkal lássa el a dalosokat. Rendszeresen fellépnek a vizitációs, valamint a tanévzáró istentiszteleteken, a reformáció napja programjain. Nemcsak Sárváron, hanem az egyházkerület több településén, így például Celldömölkön is.
A repertoár egyházi részének a kialakítása Szentgyörgyi László lelkész feladata, míg a világi dalokat, a dalárda tagjainak közreműködésével Gróf István választja ki. Ez pedig azt is lehetővé teszi, hogy nemcsak az egyházi jellegű eseményeken mutathatják be műsorukat, hanem felléphetnek más eseményeken is. Volt már arra is példa, hogy csaknem ezer ember hallgatta az éneküket.
Az együttes egyik legemlékezetesebb fellépését 2005.-ben az adventi ünnepségsorozatban Illés Lajos Te Deum-jának a bemutatója jelentette, amelyet közösen adtak elő a Szent László templom, valamint a Tinódi Gimnázium énekkarával. A fellépéseikre több hónapig készülnek. Annak jellegétől függően tanulnak meg új dalokat, illetve gyakorolják be a repertoárból azokat, amelyeket műsorra kívánnak tűzni.
Az együtt éneklés nagy élményt jelent valamennyiük számára, ez tartja össze a csapatot.

A Sárvári Református Dalárda története

Sárvári Hírlap, 2011. március. 25 (- roberta-)

Legutóbb a református bálban hallhatta a közönség a 10+1 éves Sárvári Református Dalárdát. Az indulás éveit és a legemlékezetesebb pillanatokat Szentgyörgyi László református lelkész és Gróf István presbiter, a dalárda egyik alapítója idézte fel.
Önszerveződő módon néhány népdal érdeklődésű egyháztagunk, akik szeretnek énekelni is, kezdeményezték, hogy néha üljünk le együtt és énekeljünk. Ennek akkor a közelgő református bál adta az apropóját. Aztán a fellépést sikerélményként éltük meg, és úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk. Ennek immár tizenegy éve. Azóta is van nyolc fő, aki folyamatosan énekel, de közben mintegy húszan fordultak meg a dalárdában- idézte fel az énekkar történetét Szentgyörgyi László református lelkész.
Elsősorban most egyházi alkalmakon, istentiszteleteken énekelnek, a város a református bálokon találkozhat velük, de egyik Karácsony előtt Illés Lajos Oratóriumát tanulták meg, és felléptek a katolikus templomban, illetve a gimnáziumban is. Tizenegy évvel ezelőtt magyar népdalokkal kezdtek, aztán az évek során hangszeres kísérettel is színesítették előadásaikat. Zeneileg sokat fejlődtek, hiszen ma már kánont is bátran énekelnek. Gróf István, a dalárda egyik alapítója szerint ehhez segítség is kellett, a 2001-es induláskor Dinnyés József fél éven keresztül atyáskodott szakmailag felettük. 2004 óta pedig a Regös együttes tagjai- Szabó Endre és Kóta Pál- segítik tanácsaikkal, hangszeres kísérettel a dalárdát.
-Annyira emlékezetes volt a más említett Illés-oratórium, hogy szeretnénk megismételni, 2012-ben újra elővennénk ezt a gyönyörű darabot. A másik emlékezetes fellépésünk tavaly ősz elején volt Pomázon, ahol majdnem ezer fő előtt léptünk fel egy nagytemplomban negyedórás műsorunkkal. Személy szerint én Doberdónál is emlékezetes, gyönyörű perceket éltem át, amikor a dalárda 6-7 tagjával itt kirándultunk, és elénekeltük a „Kimegyek a doberdói harctérre…” kezdetű dalt.
A Sárvári Református Dalárda nemcsak az éneklés népszerűsítésében játszik fontos szerepet, de jelentős közösségformáló ereje van a református egyházközség életében is.

Hattyúdal- Szörényi Levente búcsúkoncertje

Hattyúdal- Szörényi Levente búcsúkoncertje

Szerző: Gróf István | Fotók forrása: http://quart.hu (Hajdú D. András) | 2011-01-03

Szörényi Leventének a XX. század második fele magyar zenei (szándékosan nem rockzeneit, beatzeneit írtam) életében három olyan „dobása” volt, amelyek bármelyike egyedül is klasszikussá tehette volna őt.
1962–63-ban a nagyrészt angolok által generált új kultúrforradalomban hosszú évekig ők is egyeduralták a beatzene birodalmát. Még a nagy amerikaiaknak is csak morzsák jutottak. És akkor kijött ez a szemüveges magyar srác az Illéssel a ’66 nyári kisstadionbéli Gitárpárbajra, ahol nem győztünk fülelni, majd elképedni, végül fellelkesedni az Oh, mondd és a Légy jó kicsit hozzám dalok magyar nyelvezetén. Miután Bródy Jánossal karöltve megteremtette a magyar beat-, avagy rockzenét, először apránként, kiskanállal, később már merőkanállal ízesítette népzenei elemekkel, hangszereléssel Bartók, Kodály elszántságával a fiatalok társadalmi igényét legaktívabban, ugyanakkor leghatékonyabban kielégítő pop-kultúra zenei termékét. És végül, ha azt mondjuk, hogy a XIX. század magyar nemzeti operája Erkel Bánk Bánja, akkor azt is bátran kijelenthetjük, hogy a XX. századé pedig Szörényi István, a királya.

A vidékiek beérkezésére még 25 percet vártak a szervezők, majd stílszerűen az Életrajz című számmal elkezdődött Szörényi Levente Hattyúdal címmel december 28-án estére meghirdetett búcsúkoncertje a Papp László Sportarénában. A csaknem teltházas csarnok közönsége lelkesen, „erre számítottam"- megelégedettséggel élvezte az első blokk dalait, melyeket Levente a 3 önálló nagylemezének, a’74-es Utazásnak, az 1980-ban kiadott Hazatérésnek, és a ’86-ban napvilágot látott Végtelen Úton-nak dalaiból szerkesztett össze. “Születni nem tanultam, mégis elindultam…” kezdte, és „az élet nem túl szép, de vállalom” sorral zárta a kezdő dalt a fehér gyolcsruhában fellépő, egy cseppet sem öregítő kerek körszakállt növesztő művész rá jellemző széles mosolyával, jellegzetes gitárt pengető mozdulataival. Kellemes meglepetés volt az, hogy a kivetítő-vásznakon csak felerészben nagyították ki a főszereplő, vagy a zenész-szólisták alakját: emellett sok jó kis klip, dokumentumfilm-részlet bejátszása dobta fel a látványt. Az Utazás című számnál adta magát ez a vizuális élménytöbblet, ezután a Bánatvirág következett, majd a nagy sláger, a teli torokból jövő női vokállal magasztossá emelt Dal az ártatlanságról szólt az első lemezről. Hogy azután az Az a lány, akit szerettem kisfilmje szép arcú címzettje az utolsó akkordnál szembe forduljon: metsző realitás az ősz hajú nagyi mosoly nélküli portréja. Érdekes volt ismét látni archív felvételeken a Nagy Imre-újratemetés filmkockáit ugyanúgy, mint Csengey Dénes panyókára vetett kabátjában elmondott március 15-i szónoklatát, a ma már megmosolyogtató és talán szégyellt Brezsnyev- Kádár páros csókokat és a többieket. A minden egyes szám előtt pár kedves mondattal a dal aktualitására utaló zenész a minden utazás utáni hazatérésre utalva mondta el, hogy az 1980-as lemezére a népzene beépítésének koncepciójával állt neki. Aki ismerte e lemez anyagát, az tudta ezt, aki nem, az ott bizonyságképpen meghallgathatta a Szarvasűzésben Eredics Salamon tangóharmonika-játékával, az Eljön majd a napban Sebő Ferenc tekerőlant-kíséretével, a Száraz még a földben Halmos Béla és Sebő Feri mezőségi hegedű-brácsa duójával, végül a Hej, barátomban Gryllus Dániel tárogató-kíséretével segítve, hogy Szörényi Levente úgy építette be zenéjébe az eredeti népi (és nem népies!) dallamokat, hogy azok mindegyike egyéni ízű hamisíthatatlanul rock-dal maradt. A harmadik nagylemez anyaga nem volt ennyire közismert, hiszen, – mint azt a szerző is elmondta – a hanglemezgyár vezetői agyonhallgatták létezését. „Figyelj a külső hangokra, ha nem hallod a belsőt, figyelj a belső hangokra, ha nem hallod a külsőt” – hangzott el ez a filozofikus jótanács a lemez címadó dalának előadásán, majd az Ajánlott levél című dalát, melyet az akkor még kisgyermek Örs fiának írt, most már más helyzetben énekelt el: fia a zenekar tagjaként ott dobolt mögötte.
Apropó: a zenekar. A kíséretet egy 6 tagból (két gitár, basszus, két billentyű, dob) álló, kevésbé ismert, de profi módon zenélő fiatal seession-zenészekből összeállított csapat alkotta. Ez így még jó is lett volna, de azért egy kicsit bántotta szemünket, hogy a szintén ragyogó torkú lányokból és fiúból kiválasztott vokállal együtt zenészeink ott ültek faarccal, kinyitott kottásfüzetük mögött az egyetlen álló- mozgó-nyüzsgő ünnepelt sztár körül. Ennyire epizodisták inkább a 60 tagú óbudai Danubia Szimfonikus Zenekar tagjai lehettek, és voltak, szerepüknek megfelelően, lelkes, fiatal, az ezt a fajta zenét is díjazó karmesterükkel, Kesselyák Gergellyel az élükön.
Szünet nélkül folytatódott a koncert. A II. részben a korszak legtermékenyebb és legsikeresebb rockopera szerzőjének darabjaiból adtak elő részleteket a Társulat köré szervezett neves előadók, így Horváth Ádám, Kiss B. Attila, vagy az Oly távol vagy tőlem című népszerű duettet ragyogóan interpretáló Feke Pál és Herczeg Flóra. A nagyzenekar itt valóban az igazi, ráillesztett, telt szimfonikus hangzást hozta ötletes, gazdag hangszereléssel. Sorrendben az Atilla – Isten kardja, majd az Árpád vére, majd a Veled, Uram, végül legkorábban írt, de a méltán közép-európai klasszikussá vált István, a király részletei következtek. A két közbülső darab betétdalai voltak leginkább komolyzenei, már-már kortárs zenei kötődésűek, emiatt a közönség elégedetlenebb és bátrabb része – szünet híján –, ki is somfordált a nézőtérről ügyeit intézendő. Valóban, időben egy kicsit többet szánt az ünnepelt erre az optimálisnál, pláne, mikor kiderült, hogy ennek a kárát a harmadik, az Illés-blokk sínylette meg.

És végül is jött az említett, leginkább várt fejezet. Több-tucatszor hallottam az egykori Routers együttes Let’s Go című dalának bevezető dobképletét, a “tá-tá, ti-ti-tá,ti-ti-szin-kó-pa”- Illés ritmust, miután negyvenvalahány éve megismert és megszeretett hangon és stílusban megszólalt Leventétől a Ne gondold, oh, ne kezdetű sláger.
Valóban kár, hogy a beharangozottaktól eltérően nem idézték meg a már elhunyt Illés Lajos és Pásztory Zoli „szellemét” ebben a részben, és Bródy Jánost is lehet szeretni is, meg nem is, de itt valóban részt kívánt volna jelenlétével. Egyedül Levente bátyja, Szabolcs „szólt be élőben” egy mondat erejéig a Kéglidalban, miszerint „… nem szól ránk a házmester…”. Az említetten kívül csak a Légy jó kicsit hozzám, az Oh, mondd, Az utcán, a két táncdalfesztiválos sláger, a Fáj minden csók és az Amikor én még kissrác került terítékre, és máris jött, mint a Stonesnak a Get no, az Illésnél standard koncertzáró szám, a Little Richard. Sem jobb kezének ujjai, sem terpeszt ugráló lábai, és – kiemelten – sem a torka nem rozsdásodott be még egy picit sem a 65. évét betöltött előadónak. Nem csoda, hogy 7–8-szor tapsoltuk vissza az ünnepeltet, aki maga is – nem látható, de igenis érezhető módon, – elérzékenyült ettől. Sokadszori visszatapsolása után, ismét stílszerűen, az Ősz van már hattyúdalát énekelte el egy szál gitárkísérettel, majd megköszönte nekünk ezt a pár szép évtizedet. Megállj, Levente – ez fordítva igaz: mi köszönjük meg Neked ezt a mozgalmas 46 aktív évet. És a káptalantóti kisházban, borkezelés közben további termékeny alkotó éveket kívánunk! Viszlát!

Megjelent a www.lathatatlansarvar.hu portálon

BLUES- VARÁZS, - 94.1- NAP- RÁDIÓ, SOPRON

I. AMERIKA – ŐSÖK

A./ DELTA BLUES

1. LEADBELLY és a kezdetek 2. BIG BILL BROONZY, SLEEPY JOHN ESTES, LIGHTNIN’ HOPKINS
3. ROBERT JOHNSON
4. GITÁROSOK: BIG JOE WILLIAMS, BUKKA WHITE,MISSISSIPPI FRED MCDONALD, ETC.
5. HARMONIKÁSOK:SONNY BOY WILLIAMSON, SONNY TERRY, LITTLE WALTER, ETC.
6. ZONGORISTÁK:ROOSEWELT SYKES, CH. JACK DUPREE, MEMPHIS SLIM, OTIS SPANN, ETC.
7. A „SZÓRAKOZTATÓ” BLUES: BESSIE SMITH, BILLIE HOLYDAY, T. BONE WALKER, ETC.
8. COUNTRY BLUES: JOHN HENRY BARBEE, TAMPA RED, ARTHUR BIG BOY CRUDAP,
SONNY TERRY & BROWNIE MCGHEE

B./ URBAN BLUES

9. HOWLIN’ WOLF 10. MUDDY WATERS 11. JOHN LEE HOOKER 12. ELMORE JAMES
13. JIMMY REED 14. CLARENCE GATEMOUTH BROWN 15. B. B. KING 16. RAY CHARLES
17. A rock felé: ARTHUR „BIG BOY” CRUDUP, S. JAY HAWKINS, BO DIDDLEY, CHUCK BERRY
18. ROCK’N’ROLL: LITTLE RICHARD, FATS DOMINO
SOUL: THE SUPREMES, ARETHA FRANKLIN, IKE AND TINA TURNER

II. BRIT BLUES

A./ A BRIT BLUES ŐSATYJAI

19. CYRIL DAVIS, GRAHAM BOND 20. ALEXIS KORNER 21-22. JOHN MAYALL

B./ A RHYTHM & BLUES ELSŐ NEMZEDÉKE

23-24. THE ROLLING STONES 25. THE PRETTY THINGS
26. THE ANIMALS+ ERIC BURDON + ALAN PRICE 27. THE YARDBIRDS+ BOX OF FROGS
28. MANFRED MANN 29. THEM+ VAN MORRISON 30. SPENCER DAVIS GROUP +S. WINWOOD

C./ BRIT BLUES BOOM

31. FLEETWOOD MAC+ PETER GREEN 32. CHICKEN SHACK
33. SAVOY BROWN BLUES BAND 34. CLIMAX CHICAGO BLUES BAND
36. GROUNDHOGS + TONY MCPHEE 37. ZOOT MONEY’S BIG ROLL BAND, THE ARTWOODS
38. BAKERLOO, BLACK CAT BONES
39. BRUNNING SUNFLOWER BLUES BAND, LOVE SCULPTURE 40. TRAMLINE, STEAMHAMMER

D./ BRIT ROCK- BLUES

41. CREAM+ JACK BRUCE 42. TASTE + RORY GALLAGHER 43. JIMI HENDRIX 44. TEN YEARS AFTER
45. LED ZEPPELIN 46. ERIC CLAPTON 47. JEFF BECK 48. FREE+ PAUL RODGERS 49. LIVIN’ BLUES

E./ A PROGRESSZÍVEK

50. COLOSSEUM 51. KEEF HARTLEY BAND
52. brit progresszív bandák 1.: JERTHRO TULL, BLODWIN PIG, PROCOL HARUM
53. brit progresszív bandák 2.: WISHBONE ASH, BRIAN AUGER & THE TRINITY
ATOMIC ROOSTER, PINK FLOYD, E. L. & P., ETC.
54. brit rock- bandák- blues jegyekkel:THE WHO, STATUS QUO, HUMBLE PIE, ETC.

III. VISSZA AMERIKÁBA

A./ A 60-as, 70-es ÉVEK

55. JIMMY ROGERS,LOWELL FULLSON 56. OTIS RUSH, FREDDY KING
57. BUDDY GUY + JUNIOR WELLS 58. CANNED HEAT 59. ALLMAN BROTHERS BAND
60. csajok: JANIS JOPLIN, JO ANN KELLY 61. PAUL BUTTERFIELD BLUES BAND
62. MIKE BLOOMFIELD, AL KOOPER 63. BOB DYLAN, BLUES PROJECT, BLUES MAGOS
64. CHARLES FORD BAND 65. RY COODER, DR. JOHN 66. CHARLIE MUSSELWHITE
67. ROY BUCHANAN, SIEGEL-SCHWANN BLUES BAND 68. JOHNNY WINTER
69. THE JAMES GANG 70. TAJ MAHAL, ERROL DIXON
71. Amerikai blues- rock mix: THE DOORS, GUESS WHO, CREDENCE C. R., MOUNTAIN

B./ A 80-as ÉVEK, A BLUES REVIVAL

72. ALBERT COLLINS, ROBERT CRAY 73. LUTHER ALLISON, ALBERT KING
74. BLUES BROTHERS, Amerikai jazz- blues bandák 75. STEVIE RAY VAUGHAN
76. THE BLUES BAND 77. ALVIN LEE< 78. mai Chicago- blues bandák
79. Alligator Records 35 évi válogatás 80. NINE BELOW ZERO, GEORGE THOROGOOD
81. BILL WYMAN & THE RHYTHM KINGS 82. GARY MOORE 83. JEFF HEALEY, Z. Z. TOP
84. TISZTELET AZ ŐSÖKNEK- country-, és Chicago- blues

A műsor 2009. 03. 29-től 2010. 11. 07-ig vasárnaponként, 22. 00 órai kezdettel, adásonként 52-62 percben hangzott el a soproni Nap- Rádió hullámhosszán.
A műsor szerkesztője- műsorvezetője Gróf István volt

INDUL A SZÍNHÁZ SZOMBATHELYEN- JORDÁN TAMÁSSAL

INDUL A SZÍNHÁZ SZOMBATHELYEN- JORDÁN TAMÁSSAL
FOLYTATÓDOTT AZ "ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK"

Szeptember 29-én folytatódott az Évezrednyitó beszélgetések című sorozat. Gróf István önkormányzati képviselő vendége ezen az estén Jordán Tamás, a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatója volt.

Jordán Tamás színész, rendező, színi-igazgató meglehetősen gyakori vendég Sárváron. Előszeretettel száll meg az egyik helyi hotelben, tud arról, hogy a városban élénk színházi élet zajlik, s mint elmondta, több sárvári fiatal járt már náluk castingon, vagyis szereplőválogatáson. Az eredetileg geodéta mérnök végzettséggel rendelkező művész ugyanis több mint két éve a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatója, aki a Nemzeti Színház igazgatói székét cserélte fel a vidéki teátruméra. Ez azonban nem az egyik napról a másikra történt. Budapesttől ugyanis hosszú út vezetett a vasi megyeszékhelyig. Sokakban felmerülhet a kérdés: vajon miért jön egy ismert és elismert, számtalan színházi, és több filmszerepben bizonyított, érett korban lévő embert egy olyan városba, ahol tulajdonképpen nincs is színház, nincs színtársulat? A válasz Jordán Tamás szerint egyszerűbb, mint a pofon. A Kossuth- díjas művészt ugyanis mágnesként vonzotta a nyugati végekre a kihívás: színházat kell alapítania, közösséget kell teremtenie, a színháznak pedig nem csak az előadásokról kell szólnia, hanem igazi agorává, fórummá, az emberek találkozóhelyévé kell válnia.
Tettekkel kell bizonyítania az alaptétel helyességét, mi szerint a színház a helyi szellemi élet motorja. Erre persze szükség van egy jó társulatra, és egy épületre. Az előbbi a könnyebb, utóbbi a nehezebb dolog. A szombathelyi színészek végül a volt Helyőrségi Művelődési Otthon épületében kaptak helyet, mely ideiglenesen ugyan, de alkalmasnak bizonyult a célra. A '80-as évek végén emelt épület most átépítés alatt áll, s várhatóan a jövő év elején nyitja meg kapuit. Közben kiderült, hogy Jordán Tamás komolyan gondolja. Családjával együtt Szombathelyre költözött, vagyis hosszú távra tervez. Az általa vezetett társulat pedig jó néhány sikeres előadást tudhat maga mögött. Két év alatt beépült a város mindennapi, elsősorban persze kulturális életébe a színház, ezért Jordán Tamás úgy véli, hogy jó ma Thália papjának lenni Szombathelyen. A színészeket felismerik és szeretik, s igaz ugyan, hogy még csak háromezer bérletesük van, de a direktor abban bízik, hogy az új szentély előadásaira már tizenötezren vásárolnak állandó belépőt.
Az igazgató persze tisztában van azzal, hogy egy lassú építkezés, hosszú folyamat eredménye lesz, hisz még ma is sok olyan szombathelyi és vasi ember van, aki életében nem járt színházban. Nem egy színházhoz szokott közönségnek kell tehát kínálatot nyújtani, hanem meg kell tanítani az embereket színházba járni.
Idén ősszel a Weöres Sándor Színház társulata már a harmadik évadot kezdi, s olyan sikerek után, mint pl. az Anconai szerelmesek, amit kilencezren láttak, Jordán Tamás olyan helyet szeretne létrehozni az Akacs 7-ben, ahol szinte kézzel fogható a szeretet, a barátság, ahol a színház dolgozóinak felragyog a szeme, ha belépni látnak valakit.

rácz
Fotó: Pajor András
Megjelent a Sárvári hírlap XXII. évfolyamának 19. számában, 2010. október 8-án