Október 31-én ünnepélyes keretek között adták át a péntekfalui városrész felújított útjait, utcáit. Az eseményt követően Gróf Istvánnal, a 6. számú választókerület önkormányzati képviselőjével beszélgettünk a 2002-ben kezdődött beruházásról.
- A Hoffmann RT.-nek már az előző évben, a tél beállta előtt sikerült a Bartók utca egy részét- a közművek cseréjével együtt- elkészíteni. Az utca másik fele, valamint a Medgyessy utca aszfaltszőnyeget kapott, és megtörtént a csapadékvíz- hálózat kiépítése is. 2003- ban a Kodály Zoltán utcában sikerült elvégezni ugyanezeket a munkákat. Sőt, ennek az utcának a lakói még egy új járdaszakaszt is kaptak. Péntekfalu "Rózsadombjának" mintegy 300 lakója örülhet az 1999-ben a temető utcával kezdődött, majd 2001-ben folytatódott felújítások eredményével.
A tavalyi felújításra tervezett 150 millió forintos keret mindegy harmadát fordította az önkormányzat a szóban forgó városrész felújítási munkáira. A Kodály és a Bartók utcákban hamarosan sor kerül a fasorok teljes cseréjére. A világítás korszerűsítése, a szennyvízhálózat kiépítésének befejezése a következő évek feladata lesz. A várhatóan a jövő nyáron elkészülő (a várost) elkerülő út átadása után a városrész újra csendes lehet, ez pedig a privát szálláshelyek, panziók szaporodásával járhat együtt.
-M-
megjelent a Sárvári Hírlap XV. évfolyamának 22. számában, 2003. 11.21-én
2003. november 21., péntek
BOB DYLAN, A ROCKTRUBADUR
Csak a legnagyobbakról, a stílusok, korszakok meghatározóiról írhatsz -figyelmeztetem magam-, akikről a sárvári olvasók is szívesen olvasnak. Így határoztam el, hogy a fenti kategóriába igencsak beletartozó Bob Dylan koncertjéről-a Rolling Stones, a Led Zeppelin, John Mayall után- beszámolok.
Volt szerencsém a sok évvel ezelőtti amerikai utamon a rövid New York-i városnézés programjába beletenni a Greenwich Village meglátogatását. Ez volt az 1960-as évek (és Manhattan) közepén, Bob Dylan, Andy Warhol, Woody Allen idejében a világváros bohém-negyede, ahol főként a jómódú zsidó középosztály elfajzott fiatal értelmisége élt, merített, és alkotott. Bob Dylan nyoma miatt mentem oda akkor, és az élő Bob Dylan miatt ültem autóba 15 év múlva, hogy Budapesten meghallgathassam.
Azt igazán nem lehetett elmondani, hogy az újonnan felépített és uniós hangzásra igazított Budapest Aréna megfelezett csarnokában zsúfolásig megtelt volna a nézőtér: jó, ha negyedrészben megtöltöttük a lelátókat és a küzdőteret. Ősz hajú, pulóveres várpalotai orvos „kortárs” ült mellettem. A kor, a stílus, az értékrend egyezett: összebarátkoztunk.
Pontban nyolckor elsötétült a csarnok. A lassan 40 éve először tapasztalt izgalom lett úrrá rajtunk a dobszerelés krómján a kék- piros- sárga jelzőfények csillogása és a szólógitáros erősítője mögött rendben elhelyezett 8(!!!) darab gitár láttán. A pár másodperces bemutatás után a fény már megvilágította a művészeket.
Lendületes számmal, a tavalyelőtti nagylemezük nyitó számával, a Tweedle Dee,Tweedle Doo-val kezdtek. A 62 éves örök –kamasz a billentyűk mögött állt, mint a koncert idejének háromnegyedében szintén. Fehér, indiai motívumokkal díszített gyolcs öltönyben hajlongott az elektromos zongora mögött. Bongyor frizurája és cingár testalkata még a 60-as évek közepéből jött át. Hangja azonban erősebb, teltebb lett: már nem torokból jött a dal, a parlando, az ének és a szövegmondás határán levő előadásmód . Izzadt, dolgozott, a „maga módján” lelkesedett, lelkesített is, de túlzásba Dada király nem vitte a népszerűséghajszát. Se köd, se füst, se „hello everybody”, pláne trikolorunk lengetése nem volt. A koncert végén is csak ledarálta zenésztársai neveit, de tapsot megköszönő meghajlásra-, mint eddig sem soha-nem futotta.
Na, de nézzünk körül, kik a „band” tagjai. Imázsban és gitárstílusban (fiatal) Eric Clapton típusú srác a szólógitáros. Nagy, texasi kalap, fényes cowboy-csizma, szépen ápolt hosszú haj és a dús bajusz: fegyelmezett, határozott, profi gitárjátékot takart. Még a country- dalok nagylendületű improvizációinál sem ragadtatta el magát mozgásban, viselkedésben. Mind a nyolc gitárt-köztük a 16-húros Rickenbackert, az odaülősen pengethető steel- gitárt, a hápogó-tátogó Fender Stratocastert mesterien és magabiztosan szólaltatta meg. A ritmusgitáros, kísérő- gitáros, aki egy negyvenéves könyvelőnek inkább kinézett volna, mint rock- gitárosnak, mindig a főnököt nézte, alkalmazkodott annak változó ötleteihez, szolgált, darált és még a rock’n’roll számokban szólózott is. A tipikus akkordgitáros beskatulyázás- akire a beat-korszak hajnalán azt mondtuk: zenélni nem tud, de Ő hozta a „cuccot”, ezért a zenekar tagja –, most megváltozott ezen az estén. A konkvisztádor- öltözékű basszusgitáros pontosan, érzékkel végezte munkáját: a kontrapunktok csak úgy pattogtak hosszú ujjai alatt, a folk- rockban oly hatásos „húzott” kvart, kvint, oktáv-váltásokkal gyakorta élt. A legfiatalabb, Che Gevara sapkában doboló ritmusember is profi zenész volt: ha kellett, zörgött-csörgött a rock’n’roll, ha kellett, seprűvel kavarta a country- balladát, vagy variálta a progresszívbe hajló Watchtower-ben tucatnyi dobján és cinjén a ritmusokat.
1961 óta, a nagy Dylan első nagylemeze óta több mint négy évtized telt el. Ismét megállapíthattuk, hogy szerencsénk volt. A hangzás, annak tömöttsége valamit fejlődött, de az orrhangú ének, a jellegzetes kíséret, a folk- szövevények meghatározó gitárakkord-menete hajlós riffekkel, a blues-os hajlítást alig-alig használó, szinte csak egész hangokat fújtató magas szájharmonika- futamok, a Hammond- orgona önálló szólamot játszó háttér- kísérete, mind-mind a régiek. Újdonsült barátommal megnyugodtunk és vártuk a dalokat. A művész persze nagy művész, és nem úgy játssza a számokat, ahogy a lemezeken megismertük őket. Rögtön, az elején, az ének variációja révén, csak a II. strófa hallatán azonosítottam a Van Morrison által sikerre vitt dalt:
„Strike another match, go start anew,
And it’s all over now, Baby Blue”
(Gyújts másik szál gyertyát, kezdj új életet, szegénykém, most mindennek vége lett)
És jöttek a számok: zömében folk- rock. Zengett, csengett- bongott, lendületével sodort a zene, mintha a Mr.Tambourin Man dalában mi kértük volna a zenészeket. Ez nem őrjöngős, balhés zene. A küzdőtéren is „csak hozták a négyet”, hallgatóan dülöngéltek a háromnegyedre, és vaskosan megtapsolták a szám végén a művészeket.
Becsuktam a szemem néhányszor: szinte a Jim McGuinn-féle Byrds-öt hallottam megszólalni 1965-ből.
És jöttek az új, szvinges, big- band-es, a 30-as évek hangulatát idéző dalok, melyekhez hasonlókat legutóbb az ex-Rolling Stone Bill Wyman és csapata visz sikerre utóbbi három nagylemezén. Itt lett nem igaz, hogy Földes Hobóhoz vagy Bródy Jánoshoz hasonlóan nincs hangja Bobnak. Időnként a gitárt a nyakába vette és elénekelt néhány régi dalt, persze rockos kísérettel és alaposan áthangszerelve (Subterranean Homestick Blues, Mr.Tambourine Man, Highway 61 Revisited). Erre most is azt mondtuk, vagy inkább éreztük, hogy kiállt egy szál gitárral és pofagyaluval és énekelt nekünk. Milyen érdekes jelző ez az „egyszál”- hangszerre. Van egy szál gyufa, egy szál fenyő, ennek analógiájára egy szép szál ember, de hogy gitár? Igaz, az is nagyrészt fából van......És jött Jimi Hendrix emlékére a progresszívre fogott All Along the Watchtower és egy fergeteges rock’n’roll a végére. Azután sötét, majd a szűnni nem akaró vastaps hatására nem egy, hanem három ráadás szám, legvégén a Like a Rolling Stone. A kései metrókocsiban azt vettem észre, hogy félhangosan dúdolom a dalt:
„How does it feel,To be without a home,
Like a complete unknown,Like a rolling stone..”
(Mi vagy Te így, Te sehol nem lakó, Te sehova se tartozó, Földönfutó)
Aztán, kilépve a vonatból, ott láttam a kora téli pesti aluljáróban Őt és Őket. Te mindent látsz és tudsz, Dylan bátyó?
Gróf István
Bob Dylan Never Ending Tour 2003 koncertkörútjának 2003. október 24-i, a budapesti Papp László Sport Arénában megtartott koncertjéről szóló tudósítás
Megjelent a Sárvári Hírlap 2003. november 21-i számában
Volt szerencsém a sok évvel ezelőtti amerikai utamon a rövid New York-i városnézés programjába beletenni a Greenwich Village meglátogatását. Ez volt az 1960-as évek (és Manhattan) közepén, Bob Dylan, Andy Warhol, Woody Allen idejében a világváros bohém-negyede, ahol főként a jómódú zsidó középosztály elfajzott fiatal értelmisége élt, merített, és alkotott. Bob Dylan nyoma miatt mentem oda akkor, és az élő Bob Dylan miatt ültem autóba 15 év múlva, hogy Budapesten meghallgathassam.
Azt igazán nem lehetett elmondani, hogy az újonnan felépített és uniós hangzásra igazított Budapest Aréna megfelezett csarnokában zsúfolásig megtelt volna a nézőtér: jó, ha negyedrészben megtöltöttük a lelátókat és a küzdőteret. Ősz hajú, pulóveres várpalotai orvos „kortárs” ült mellettem. A kor, a stílus, az értékrend egyezett: összebarátkoztunk.
Pontban nyolckor elsötétült a csarnok. A lassan 40 éve először tapasztalt izgalom lett úrrá rajtunk a dobszerelés krómján a kék- piros- sárga jelzőfények csillogása és a szólógitáros erősítője mögött rendben elhelyezett 8(!!!) darab gitár láttán. A pár másodperces bemutatás után a fény már megvilágította a művészeket.
Lendületes számmal, a tavalyelőtti nagylemezük nyitó számával, a Tweedle Dee,Tweedle Doo-val kezdtek. A 62 éves örök –kamasz a billentyűk mögött állt, mint a koncert idejének háromnegyedében szintén. Fehér, indiai motívumokkal díszített gyolcs öltönyben hajlongott az elektromos zongora mögött. Bongyor frizurája és cingár testalkata még a 60-as évek közepéből jött át. Hangja azonban erősebb, teltebb lett: már nem torokból jött a dal, a parlando, az ének és a szövegmondás határán levő előadásmód . Izzadt, dolgozott, a „maga módján” lelkesedett, lelkesített is, de túlzásba Dada király nem vitte a népszerűséghajszát. Se köd, se füst, se „hello everybody”, pláne trikolorunk lengetése nem volt. A koncert végén is csak ledarálta zenésztársai neveit, de tapsot megköszönő meghajlásra-, mint eddig sem soha-nem futotta.
Na, de nézzünk körül, kik a „band” tagjai. Imázsban és gitárstílusban (fiatal) Eric Clapton típusú srác a szólógitáros. Nagy, texasi kalap, fényes cowboy-csizma, szépen ápolt hosszú haj és a dús bajusz: fegyelmezett, határozott, profi gitárjátékot takart. Még a country- dalok nagylendületű improvizációinál sem ragadtatta el magát mozgásban, viselkedésben. Mind a nyolc gitárt-köztük a 16-húros Rickenbackert, az odaülősen pengethető steel- gitárt, a hápogó-tátogó Fender Stratocastert mesterien és magabiztosan szólaltatta meg. A ritmusgitáros, kísérő- gitáros, aki egy negyvenéves könyvelőnek inkább kinézett volna, mint rock- gitárosnak, mindig a főnököt nézte, alkalmazkodott annak változó ötleteihez, szolgált, darált és még a rock’n’roll számokban szólózott is. A tipikus akkordgitáros beskatulyázás- akire a beat-korszak hajnalán azt mondtuk: zenélni nem tud, de Ő hozta a „cuccot”, ezért a zenekar tagja –, most megváltozott ezen az estén. A konkvisztádor- öltözékű basszusgitáros pontosan, érzékkel végezte munkáját: a kontrapunktok csak úgy pattogtak hosszú ujjai alatt, a folk- rockban oly hatásos „húzott” kvart, kvint, oktáv-váltásokkal gyakorta élt. A legfiatalabb, Che Gevara sapkában doboló ritmusember is profi zenész volt: ha kellett, zörgött-csörgött a rock’n’roll, ha kellett, seprűvel kavarta a country- balladát, vagy variálta a progresszívbe hajló Watchtower-ben tucatnyi dobján és cinjén a ritmusokat.
1961 óta, a nagy Dylan első nagylemeze óta több mint négy évtized telt el. Ismét megállapíthattuk, hogy szerencsénk volt. A hangzás, annak tömöttsége valamit fejlődött, de az orrhangú ének, a jellegzetes kíséret, a folk- szövevények meghatározó gitárakkord-menete hajlós riffekkel, a blues-os hajlítást alig-alig használó, szinte csak egész hangokat fújtató magas szájharmonika- futamok, a Hammond- orgona önálló szólamot játszó háttér- kísérete, mind-mind a régiek. Újdonsült barátommal megnyugodtunk és vártuk a dalokat. A művész persze nagy művész, és nem úgy játssza a számokat, ahogy a lemezeken megismertük őket. Rögtön, az elején, az ének variációja révén, csak a II. strófa hallatán azonosítottam a Van Morrison által sikerre vitt dalt:
„Strike another match, go start anew,
And it’s all over now, Baby Blue”
(Gyújts másik szál gyertyát, kezdj új életet, szegénykém, most mindennek vége lett)
És jöttek a számok: zömében folk- rock. Zengett, csengett- bongott, lendületével sodort a zene, mintha a Mr.Tambourin Man dalában mi kértük volna a zenészeket. Ez nem őrjöngős, balhés zene. A küzdőtéren is „csak hozták a négyet”, hallgatóan dülöngéltek a háromnegyedre, és vaskosan megtapsolták a szám végén a művészeket.
Becsuktam a szemem néhányszor: szinte a Jim McGuinn-féle Byrds-öt hallottam megszólalni 1965-ből.
És jöttek az új, szvinges, big- band-es, a 30-as évek hangulatát idéző dalok, melyekhez hasonlókat legutóbb az ex-Rolling Stone Bill Wyman és csapata visz sikerre utóbbi három nagylemezén. Itt lett nem igaz, hogy Földes Hobóhoz vagy Bródy Jánoshoz hasonlóan nincs hangja Bobnak. Időnként a gitárt a nyakába vette és elénekelt néhány régi dalt, persze rockos kísérettel és alaposan áthangszerelve (Subterranean Homestick Blues, Mr.Tambourine Man, Highway 61 Revisited). Erre most is azt mondtuk, vagy inkább éreztük, hogy kiállt egy szál gitárral és pofagyaluval és énekelt nekünk. Milyen érdekes jelző ez az „egyszál”- hangszerre. Van egy szál gyufa, egy szál fenyő, ennek analógiájára egy szép szál ember, de hogy gitár? Igaz, az is nagyrészt fából van......És jött Jimi Hendrix emlékére a progresszívre fogott All Along the Watchtower és egy fergeteges rock’n’roll a végére. Azután sötét, majd a szűnni nem akaró vastaps hatására nem egy, hanem három ráadás szám, legvégén a Like a Rolling Stone. A kései metrókocsiban azt vettem észre, hogy félhangosan dúdolom a dalt:
„How does it feel,To be without a home,
Like a complete unknown,Like a rolling stone..”
(Mi vagy Te így, Te sehol nem lakó, Te sehova se tartozó, Földönfutó)
Aztán, kilépve a vonatból, ott láttam a kora téli pesti aluljáróban Őt és Őket. Te mindent látsz és tudsz, Dylan bátyó?
Gróf István
Bob Dylan Never Ending Tour 2003 koncertkörútjának 2003. október 24-i, a budapesti Papp László Sport Arénában megtartott koncertjéről szóló tudósítás
Megjelent a Sárvári Hírlap 2003. november 21-i számában
2003. október 24., péntek
IDEJE VAN A SZÓLÁSNAK- TŐKÉS LÁSZLÓ PÜSPÖK
ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK-
IDEJE VAN A SZÓLÁSNAK- ERDÉLYRŐL MA IS IDILLI KÉP ÉL BENNÜNK
"Édes testvérein, Hölgyeim és Uraim! Felekezeti különbség nélkül kérem Isten áldását az egész egybegyűlt közönségre!"- mondta Tőkés László, az Évezrednyitó beszélgetések című előadás-sorozat vendége, majd kijelentette: él bennünk egy idilli kép, egy erdélyi romantika, pedig nem romantikus ott a lét. Erdély követeként nem zenghetek ódákat, mert a valóság szegény. Erdély ma nem a nemzeti erőtől duzzad, hanem megtört, szárnyaszegett és megtizedelt. Megtévesztő, amit a médiák közvetítenek a világba. Arról adnak hírt, hogy milyen nagy lépést tettünk előre a megbékélés útján, és hogy egyre jobb a viszony a két ország között. Ha ez valóban így van, akkor mi az oka a pusztulásnak, az elvándorlásnak, a sok panasznak? Mi az oka az erdélyi nagy elégedetlenségnek? Kijelenthetem: a román kirakatpolitika szemfényvesztő módon megszépíti a valóságot és ehhez sajnos segédkezet nyújt az RMDSZ és a magyar kormány. Pedig Makkai Sándor püspök szavait idézve: "Ami velünk történik, az veletek". Vagyis tudni kell: csak egyetlen magyarság van és csak egy magyar probléma a nagy Európában. Mert Trianon nem csupán egy adott dátumhoz kötött történelmi esemény. Ezúttal nem utalható vissza a múltba, hanem egyre jobban kiszélesedő folyamat. Nem múlt, hanem valóság! Trianon nap, mint nap végbemegy, folytatódik. Egy folyamatos trianoni csapásnak az elszenvedői az erdélyi magyarok. 1989-ben csak elkezdődött valami, de sajnos azóta sem állt be gyökeres változás.
Higgyék el, nagy baj van Erdélyben és felületi kezeléssel nem lehet orvosolni. Az RMDSZ fájdalomcsillapítóval akarja gyógyítani a halálos betegséget. Csúcsvezetősége elszakadt a valóságtól, a tagságtól és diktatórikus módszereket alkalmaz. Nem mi távolodtunk el tőle, hanem ők tőlünk. Ezért megalakítottuk az Erdélyi Nemzeti Tanácsot és az erdélyi magyarság többszintű autonómiáját szeretnénk kivívni, hogy magunk dönthessünk a minket érintő ügyekben.
Aztán Tőkés László az uniós csatlakozással kapcsolatban is kifejtette véleményét, természetesen gondolatmenete középpontjában a kisebbség ügye állt. Mindent lehet jóra és rosszra is fordítani- mondta, vagyis bármi lehet áldás és átok is. Az európai integráció átcsaphat globalizációba, ezáltal a saját értékek tagadását is jelenti. Például eltörpül az erdélyi magyarság ügye. Nekünk létkérdés, hogy az integráció bekövetkezése előtt kialakuljon egy kisebbségi védelmi rendszer. Ha Magyarország rossz szerződést köt, ennek hátrányait utána nem fogja tudni orvosolni. Ezért az erdélyi magyarok úgymond nem "hurrá optimizmussal" fogadják az integrációt. Hévízi Rózsa , az autonómia szakértője mondta: "Ha magukra hagyjuk őket- mármint erdélyi honfitársainkat, vétkesek vagyunk a végleges Trianonban". Úgy gondolom- folytatta a püspök- belülről az autonómia, kívülről a status- törvény lenne azaz intézményes rendszer, ami erős támasztékot, védettséget nyújtana. Az igazolvány pedig a határok feletti nemzetegyesítés eszköze. Szükség van nemzet- stratégiára, hiszen a nemzet sorsáról van szó és nem a bal-, vagy a jobboldalról. A nemzet ügyét kell szolgálni, akárkire szavaztunk is!
Tőkés László végül kijelentette: trianoni sorsunk beteljesedését nem szabad tétlenül néznünk. Elemi kötelességünk, hogy segítségért kiáltson, aki bajban van. Az erdélyi magyarságtól a szólás jogát is elvitatják. Ránk akarják kényszeríteni a csendes beletörődést, a cinkos hallgatást. Sem Magyarországnak, sem a nagyvilágnak, de még kevésbé szabad hallgatni róla nekünk, hogy mi a helyzet Erdélyben. Ezért aktuális most is a bibliai mondat, amit estünk címéül választottunk: "Ideje van a szólásnak".
A rendezvény végén Tőkés László válaszolt a felvetődött kérdésekre és dedikálta könyveit.
B.P.
Fotók: Novák Zsuzsa
Megjelent a Sárvári Hírlap XV. évfolyamának 20. számában, 2003 október 24-én
IDEJE VAN A SZÓLÁSNAK- ERDÉLYRŐL MA IS IDILLI KÉP ÉL BENNÜNK
"Édes testvérein, Hölgyeim és Uraim! Felekezeti különbség nélkül kérem Isten áldását az egész egybegyűlt közönségre!"- mondta Tőkés László, az Évezrednyitó beszélgetések című előadás-sorozat vendége, majd kijelentette: él bennünk egy idilli kép, egy erdélyi romantika, pedig nem romantikus ott a lét. Erdély követeként nem zenghetek ódákat, mert a valóság szegény. Erdély ma nem a nemzeti erőtől duzzad, hanem megtört, szárnyaszegett és megtizedelt. Megtévesztő, amit a médiák közvetítenek a világba. Arról adnak hírt, hogy milyen nagy lépést tettünk előre a megbékélés útján, és hogy egyre jobb a viszony a két ország között. Ha ez valóban így van, akkor mi az oka a pusztulásnak, az elvándorlásnak, a sok panasznak? Mi az oka az erdélyi nagy elégedetlenségnek? Kijelenthetem: a román kirakatpolitika szemfényvesztő módon megszépíti a valóságot és ehhez sajnos segédkezet nyújt az RMDSZ és a magyar kormány. Pedig Makkai Sándor püspök szavait idézve: "Ami velünk történik, az veletek". Vagyis tudni kell: csak egyetlen magyarság van és csak egy magyar probléma a nagy Európában. Mert Trianon nem csupán egy adott dátumhoz kötött történelmi esemény. Ezúttal nem utalható vissza a múltba, hanem egyre jobban kiszélesedő folyamat. Nem múlt, hanem valóság! Trianon nap, mint nap végbemegy, folytatódik. Egy folyamatos trianoni csapásnak az elszenvedői az erdélyi magyarok. 1989-ben csak elkezdődött valami, de sajnos azóta sem állt be gyökeres változás.
Tőkés László végül kijelentette: trianoni sorsunk beteljesedését nem szabad tétlenül néznünk. Elemi kötelességünk, hogy segítségért kiáltson, aki bajban van. Az erdélyi magyarságtól a szólás jogát is elvitatják. Ránk akarják kényszeríteni a csendes beletörődést, a cinkos hallgatást. Sem Magyarországnak, sem a nagyvilágnak, de még kevésbé szabad hallgatni róla nekünk, hogy mi a helyzet Erdélyben. Ezért aktuális most is a bibliai mondat, amit estünk címéül választottunk: "Ideje van a szólásnak".
A rendezvény végén Tőkés László válaszolt a felvetődött kérdésekre és dedikálta könyveit.
B.P.
Fotók: Novák Zsuzsa
Megjelent a Sárvári Hírlap XV. évfolyamának 20. számában, 2003 október 24-én
2003. szeptember 26., péntek
LÁTTUK AZ IGAZSÁGOT- CSEH TAMÁS
ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK-
LÁTTUK AZ IGAZSÁGOT- MONDTA CSEH TAMÁS
Egy meglehetősen bölcs, művelt, sokat látott- hallott ének- szerző vallomásait hallgathatták- ismerhették meg azok, akik részt vettek Cseh Tamás Micsoda útjaim című estjén.
Gróf István önkormányzati képviselő, házigazda dalszerzőként, előadóművészként mutatta be vendégét a népes közönségnek, aki a "muzsikus ürügyén" végtére is önmagáról beszélt. Az a jelenlevők előtt is többé- kevésbé ismert volt, hogy az un. Nagy generáció egyik legnagyobb hatású szerzője látogatott el Sárvárra, és a '70-es évek eleje óta- egy kisebb megszakítástól eltekintve- Bereményi Géza íróval, filmrendezővel dolgozott együtt. Közös tevékenységük egy olyan zenei és szövegi kifejezésvilágot teremtett, melyhez kevés hasonló van a magyar zenei- irodalmi életben. Olyan sajátos alkotásokról van szó, melyek a társadalomnak is tükröt "mutatnak".
A házigazda irányította beszélgetés felölelte Cseh Tamás teljes életútját a kezdetektől napjainkig. Egy Csengey- idézet után Cseh Tamás is szót ejtett az un. Nagy generációról. Mint mondotta, kezdetben tetszett a kifejezés, de később rájött, hogy a hegyesorrú cipőn és a nagy hajon kívül igazán semmit sem tudnak felmutatni. Lázadásaik is csak ezekben a külsőségekben nyilvánultak meg, míg a szomszédban a lengyelek és a csehszlovákok megvívták forradalmukat. Ugyanakkor a magyar fiatalok még csak nyomot sem tudtak hagyni a politikai életben. Látták viszont az 1956-os szabadságharcosokat, látták az igazságot, s ezt nem lehet eltemetni- folytatta. Majd arról beszélt, hogy festő szeretett volna lenni, ami- a pedagógusi végzettség megszerzése után- egy "gyorstalpaló" révén sikerült is. Tíz éven keresztül rajzot tanított egy iskolában. A fordulatot a Bereményi Gézával való találkozás hozta 1970-ben. 1973-ban már nagy nyilvánosság előtt énekelt. Akkor számára- mint mondotta- a dal tűnt az egyedüli fegyvernek. Örült, mert mindenki szerette dalaikat, még a reformkommunisták is- tette hozzá. Gyurkó László szerint ő a politikai életben nem volt ellenség, csak a magatartás- formában.
Az 1987-es Lakitelki találkozó újabb fordulatot jelentett mind a társadalom, mind Cseh Tamás életében. Tetszett neki, hogy ott neves emberek mikrofonba, kamerába mondták azt, amit másutt még csak suttogtak. Mivel ő mindenkit szeretett, úgy gondolta, hogy dalai ne legyenek pártdalok. Ebből lett is néhány kisebb konfliktushelyzet. Az önként vállalt szilenciumot a Fidesz által szervezett Kossuth- téri nagygyűlés kedvéért adta fel. Azt vitathatatlanná tette, hogy a polgári oldalhoz tartozik, és dalait mindenkinek szánja- mondotta. Harminc év, ezer dal, ráment az életem- summázta gondolatatit.
Végezetül elővette a gitárt és - nagy taps közepette- énekesként köszönt el a lelkes sárvári közönségtől.
-M-
Fotók: Novák Zsuzsa
Megjelent a Sárvári Hírlap XV. évfolyamának 18. számában, 2003 szeptember 26-án
LÁTTUK AZ IGAZSÁGOT- MONDTA CSEH TAMÁS
Egy meglehetősen bölcs, művelt, sokat látott- hallott ének- szerző vallomásait hallgathatták- ismerhették meg azok, akik részt vettek Cseh Tamás Micsoda útjaim című estjén.
A házigazda irányította beszélgetés felölelte Cseh Tamás teljes életútját a kezdetektől napjainkig. Egy Csengey- idézet után Cseh Tamás is szót ejtett az un. Nagy generációról. Mint mondotta, kezdetben tetszett a kifejezés, de később rájött, hogy a hegyesorrú cipőn és a nagy hajon kívül igazán semmit sem tudnak felmutatni. Lázadásaik is csak ezekben a külsőségekben nyilvánultak meg, míg a szomszédban a lengyelek és a csehszlovákok megvívták forradalmukat. Ugyanakkor a magyar fiatalok még csak nyomot sem tudtak hagyni a politikai életben. Látták viszont az 1956-os szabadságharcosokat, látták az igazságot, s ezt nem lehet eltemetni- folytatta. Majd arról beszélt, hogy festő szeretett volna lenni, ami- a pedagógusi végzettség megszerzése után- egy "gyorstalpaló" révén sikerült is. Tíz éven keresztül rajzot tanított egy iskolában. A fordulatot a Bereményi Gézával való találkozás hozta 1970-ben. 1973-ban már nagy nyilvánosság előtt énekelt. Akkor számára- mint mondotta- a dal tűnt az egyedüli fegyvernek. Örült, mert mindenki szerette dalaikat, még a reformkommunisták is- tette hozzá. Gyurkó László szerint ő a politikai életben nem volt ellenség, csak a magatartás- formában.
Végezetül elővette a gitárt és - nagy taps közepette- énekesként köszönt el a lelkes sárvári közönségtől.
-M-
Fotók: Novák Zsuzsa
Megjelent a Sárvári Hírlap XV. évfolyamának 18. számában, 2003 szeptember 26-án
2003. augusztus 15., péntek
DR: GÖMBÖS FERENC 1944-2003
Mindig az elsők, az úttörők, a hagyományteremtők nevei maradnak meg legjobban bennünk. Így van ez a politikában is: nekem is Gömbös Feri Sárvár első szabadon-választott országgyűlési képviselője.
A szocializmus építésének évtizedeiben, a politikai diktatúrában kialakított "választási" rendszerben csak az állampárt egyetlen, vagy később- álságos és megtévesztő módon- két, a pártbizottságokon előzőleg tesztelt, majd javasolt jelölt közül kellett "választani". A rendszerváltoztatás folyamatában, az ellenzéki pártok megalakulása és megerősödése nyomán, főként az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásai révén- 1990 tavaszára kiírták a demokratikus választásokat. Ekkor jelentek meg a színen azok a potenciális politikusok, közszereplők, akik a diktatúra idején nem vállaltak, nem vállalhattak szerepet, és azonnal, ahogy eljött a társadalmi változások lehetőségének reális esélye, ringbe szálltak. Egy részük- halványodó elkötelezettségük, gyenge kvalitásaik miatt- eltűnt a süllyesztőben, más részük- megijedve a szerepvállalás adta cselekvési, döntési lehetőségektől, amolyan örökös kritizáló ellenzékiként- visszafordult, egy részük pedig bátran belevágott. Ez utóbbiak közé tartozott dr. Gömbös Ferenc is.
1944-ben született Celldömölkön, vasutas családban. Tanulmányait szülővárosában folytatta, majd Budapesten fogorvosi diplomát szerzett. 1971-ben került Jánosházára, ahol haláláig élt. 1989 januárjában tagja lett a Magyar Demokrata Fórumnak, majd megalakította a jánosházi szervezetet. 1990-ben Vas megye IV. számú választókerületének két "szomszédvára", Sárvár és Celldömölk MDF-es szervezetei- közös kompromisszummal- őt indították országgyűlési képviselő jelöltként a reális győzelemmel kecsegtető versengésben. Győzött is, az Antall- kormány mögé felálló képviselőcsoport megingathatatlan támasza volt. Nem sodorta magát sem a nép- nemzeti vonulathoz, sem a nemzeti liberálisokhoz, sem a kereszténydemokrata csoportosuláshoz; igazi konzervatív, szélsőségektől mentes, de kemény jobboldali politikus volt.
Hat éven keresztül, az 1996-os néppárti kiválásokig az MDF Vas megyei elnöke is volt. 2002-ig a Vasi MDNP megyei elnöki tisztségét töltötte be. 1990 és 1994 között képviselőként sokat dolgozott a térségért, Sárvárért. Neki is köszönheti Sárvár kosárlabdasportunk fellegvárát, a gimnáziumi sportcsarnokot, az ő közbenjárására nyert pályázatot a város korszerű szennyvíztisztító telepe, ő indította a régen várt telefóniát. Igazi "kijáró" képviselő volt: lelkiismeretesen, heti- kétheti gyakorisággal megjelent a polgármesteri hivatalban, és tájékoztatta a város vezetőit az ország ügyeiről, a törvényhozás várost érintő folyamatairól. 1994-ben szintén ő indult az MDF színeiben, de a rendszerváltó és "kamikázé"-kormányt ért kritikák és sajtóháború következményeképpen a baloldalra átcsapó inga őt sem kímélte. Az 1994-1998 közötti ciklusban a megyei közgyűlésben politizált: az Egészségügyi Bizottság alelnökeként dolgozott.
1998 tavaszán az MDNP képviselő-jelöltjeként ugyan próbálkozott a nagypolitikával, de valódi célja a helyi politikai szerepvállalás volt. Ez év őszén sikerült a városi rangra áhítozó Jánosháza nagyközség polgármesterévé választatnia magát, melyet megismételt 2002-ben. A nagyközség sokat fejlődött ebben az öt esztendőben: a szennyvízhálózat kiépült, a járdák, az utak megszépültek, a közétkeztetés és a falu szociális hálója kiépült, és Antall József- emlékpark épült a Magyar Millennium tiszteletére. Gyorsan őszölő szakállát ellensúlyozta kölykös hangja, kisfiús mosolya. Fiatalos vitatkozó kedve és hevülete örökifjúvá tette. Nem kiabált, nem gesztikulált, nem pózolt: szégyenlős mosolya, aránylag könnyen zavarba hozhatósága ellenére kőkeményen kiállt elvei, elgondolásai mellé. Soha nem alkudott, nem ismert elvtelen kompromisszumokat. Munkájában lelkiismeretes és alapos volt. Ezért szerették azok, akik megismerték. Magánéletében is a boldogulás helyett inkább a boldogságot kereste.
Halála értelmetlen volt. De érthetetlen is. Tragikus halála utolsó órái sorsának irányítói tették sokunk számára érthetetlenné. Gömbös Feri! Nyugodj immár békében!
Gróf István
az MDF sárvári elnöke
Megjelent a Sárvári Hírlap XV. évfolyamának 15. számában, 2003.08.15-én
A szocializmus építésének évtizedeiben, a politikai diktatúrában kialakított "választási" rendszerben csak az állampárt egyetlen, vagy később- álságos és megtévesztő módon- két, a pártbizottságokon előzőleg tesztelt, majd javasolt jelölt közül kellett "választani". A rendszerváltoztatás folyamatában, az ellenzéki pártok megalakulása és megerősödése nyomán, főként az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásai révén- 1990 tavaszára kiírták a demokratikus választásokat. Ekkor jelentek meg a színen azok a potenciális politikusok, közszereplők, akik a diktatúra idején nem vállaltak, nem vállalhattak szerepet, és azonnal, ahogy eljött a társadalmi változások lehetőségének reális esélye, ringbe szálltak. Egy részük- halványodó elkötelezettségük, gyenge kvalitásaik miatt- eltűnt a süllyesztőben, más részük- megijedve a szerepvállalás adta cselekvési, döntési lehetőségektől, amolyan örökös kritizáló ellenzékiként- visszafordult, egy részük pedig bátran belevágott. Ez utóbbiak közé tartozott dr. Gömbös Ferenc is.
1944-ben született Celldömölkön, vasutas családban. Tanulmányait szülővárosában folytatta, majd Budapesten fogorvosi diplomát szerzett. 1971-ben került Jánosházára, ahol haláláig élt. 1989 januárjában tagja lett a Magyar Demokrata Fórumnak, majd megalakította a jánosházi szervezetet. 1990-ben Vas megye IV. számú választókerületének két "szomszédvára", Sárvár és Celldömölk MDF-es szervezetei- közös kompromisszummal- őt indították országgyűlési képviselő jelöltként a reális győzelemmel kecsegtető versengésben. Győzött is, az Antall- kormány mögé felálló képviselőcsoport megingathatatlan támasza volt. Nem sodorta magát sem a nép- nemzeti vonulathoz, sem a nemzeti liberálisokhoz, sem a kereszténydemokrata csoportosuláshoz; igazi konzervatív, szélsőségektől mentes, de kemény jobboldali politikus volt.
Hat éven keresztül, az 1996-os néppárti kiválásokig az MDF Vas megyei elnöke is volt. 2002-ig a Vasi MDNP megyei elnöki tisztségét töltötte be. 1990 és 1994 között képviselőként sokat dolgozott a térségért, Sárvárért. Neki is köszönheti Sárvár kosárlabdasportunk fellegvárát, a gimnáziumi sportcsarnokot, az ő közbenjárására nyert pályázatot a város korszerű szennyvíztisztító telepe, ő indította a régen várt telefóniát. Igazi "kijáró" képviselő volt: lelkiismeretesen, heti- kétheti gyakorisággal megjelent a polgármesteri hivatalban, és tájékoztatta a város vezetőit az ország ügyeiről, a törvényhozás várost érintő folyamatairól. 1994-ben szintén ő indult az MDF színeiben, de a rendszerváltó és "kamikázé"-kormányt ért kritikák és sajtóháború következményeképpen a baloldalra átcsapó inga őt sem kímélte. Az 1994-1998 közötti ciklusban a megyei közgyűlésben politizált: az Egészségügyi Bizottság alelnökeként dolgozott.
1998 tavaszán az MDNP képviselő-jelöltjeként ugyan próbálkozott a nagypolitikával, de valódi célja a helyi politikai szerepvállalás volt. Ez év őszén sikerült a városi rangra áhítozó Jánosháza nagyközség polgármesterévé választatnia magát, melyet megismételt 2002-ben. A nagyközség sokat fejlődött ebben az öt esztendőben: a szennyvízhálózat kiépült, a járdák, az utak megszépültek, a közétkeztetés és a falu szociális hálója kiépült, és Antall József- emlékpark épült a Magyar Millennium tiszteletére. Gyorsan őszölő szakállát ellensúlyozta kölykös hangja, kisfiús mosolya. Fiatalos vitatkozó kedve és hevülete örökifjúvá tette. Nem kiabált, nem gesztikulált, nem pózolt: szégyenlős mosolya, aránylag könnyen zavarba hozhatósága ellenére kőkeményen kiállt elvei, elgondolásai mellé. Soha nem alkudott, nem ismert elvtelen kompromisszumokat. Munkájában lelkiismeretes és alapos volt. Ezért szerették azok, akik megismerték. Magánéletében is a boldogulás helyett inkább a boldogságot kereste.
Halála értelmetlen volt. De érthetetlen is. Tragikus halála utolsó órái sorsának irányítói tették sokunk számára érthetetlenné. Gömbös Feri! Nyugodj immár békében!
Gróf István
az MDF sárvári elnöke
Megjelent a Sárvári Hírlap XV. évfolyamának 15. számában, 2003.08.15-én
2003. július 25., péntek
JOANNES SYLVESTER PANNONIUS DE ZYNYERVARALYA
JOANNES SYLVESTER PANNONIUS DE ZYNYERVARALYA
"Nyelvünk éppúgy szabályokba foglalható, mint a három jeles nyelv, a héber, a görög és a latin közül bármelyik...E kincset, anyanyelvünket, mely eddig rejtve volt, most felfedezve, feltárjuk és napfényre hozzuk,s ha nem vonakodunk élni vele...koldusból egyszeriben dúsgazdagok leszünk"- írja az első magyar nyelvkönyv írója, Sylvester János 1539-ben. A kincset, nyelvünket, melyet teljes mértékben majd 300 év múltán, a reformkor hajnalán, Kazinczyék tártak fel és hozták napfényre pezsgő XIX. századi literátoraink idején, megint csak óvnunk kell! Bölcs humanistánk szavai ma is aktuálisak: nem kellene vonakodni élni, használni ismét egyszer már felfedezett nyelvünket.
Nagyszabású- személyhez és alkalomhoz méltó- ünnepségsorozatot szervezett híres szülöttje, Sylvester János születésének 500. évfordulóján testvérvárosunk, az erdélyi- partiumi Szinérvásalja. A június 21-22-én megtartott emlékünnepségre- melyre a meghívót Szilágyi Béla, a helyi magyarság szellemi motorja, RMDSZ városi képviselő már jó két hónappal ezelőtt gondosan a kezünkbe nyomta-, négytagú küldöttséggel képviseltette magát városunk: Dr. Dénes Tibor polgármester, Szentgyörgyi László református lelkész, Antal László, a Fidesz Sárvári Szervezetének alelnöke és e sorok írója, önkormányzati képviselő, az Oktatási-, Művelődési- és Sportbizottság elnöke.
A június 21-i, szombati napon a Református Egyházközség és a Bocskai Szövetség szervezte ünnepségét a helyi református templomban, mely ez alkalomra zsúfolásig megtelt. A helyi RMDSZ által kiadott emlékfüzetet, Szinérváralja magyar nyelvű könyvecskéjét is árusították ez alkalommal a bejáratnál. Ez egyrészt azért okozott örömöt, mert városunk segítségével, a sárvári Új- Sziget nyomdából!! került a vásárlók elé. Másrészt azért, mert jó pár esztendővel ezelőtt hasonló tartalommal és nyelven nem jelenthetett volna meg ez a kiadvány. És nemcsak financiális okok miatt! A nagy humanista születésének félévezredes évfordulójára szervezett emlékünnepségre egyébként a rendezők szerették volna a helyszínen bemutatni az Újszövetség első magyar fordításának három, még megmaradt példányából egyet, de ez nem sikerült. (Egy példány a Kecskeméti református Egyházközség tulajdonában van, két darab pedig valahol Nyugaton...)
Az istentiszteleten Tőkés László főtiszteletű püspök úr, a Királyhágó- melléki református Egyházkerület püspöke hirdetett igét,... A rendezvényen felszólalt Szűrös Mátyás egykori köztársasági elnök, Antall József egykori miniszterelnök özvegye, Klára asszony, továbbá egyházi és világi méltóságok is. A templomi ünnepség fontos pillanata volt, amikor Gheorghe Carabat, a város polgármestere post mortem Szinérváralja díszpolgárává avatta a humanista bibliafordítót.
Ezzel a mozzanattal a Sylvester személyét érintő hagyományápoló munka- mely csak a '90-es romániai forradalom után csatlakozhatott a sárváriakéhoz-, nemzetre való tekintet nélkül elismerésre került, sőt alaposan felértékelődött. Ezt hangsúlyozta beszédében e sorok szerzője is, mint a sárvári küldöttség szónoka a templomi ünnepséget követő, a templomkertben felállított Sylvester- emlékmű koszorúzásakor. A köznép által beszélt "vulgáris" nyelv nyomtatásban ez ideig nem jelenhetett meg. Csak a reneszánsz, és annak szellemi áramlata, a humanizmus, illetve az egyházban bekövetkező mélyreható változások, a reformáció hozatta felszínre a nemzeti nyelv írásban való megjelenítésének szükségességét városaink közös büszkesége, Sylvester János jóvoltából. Megköszönte a jelenlevőknek az emlékünnepség megszervezését, a hagyományőrzés ily felemelő megnyilvánulását. Az aznapi ünnepség zárásaként Szinérváralja polgármestere a református templom előtt levő teret- az önkormányzat döntése alapján- ezután hivatalosan is Sylvester térré nyilvánította. A kétnyelvű emléktáblát a helybeli és a magyarországi testvérváros polgármestere leplezte le.
Másnap a katolikus templomban folytatódott az ünnepségsorozat. A szentmisét Mándi János egri kanonok celebrálta. Ezt követően dr. Gábor Csilla kolozsvári irodalomtörténész tartott Sylvester János nyelvi és irodalmi munkásságáról átfogó tudományos értékelést...
Két napon keresztül motoszkált bennem Bocskai István végrendeletéből egy idézet: " meghagyom s írom, szeretettel intvén mind az Erdélyi és Magyar Országi Híveinket az egymás közötti szép egyezségre...atyafiúi szeretetre az Erdélyiekért, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt léteznek is, el ne szakadjanak. A Magyarországiakat, hogy az Erdélyieket tőlük ne taszítsák ő atyafiainak, és ő véreknek, tagoknak."
Ígérjük, azon leszünk!
Gróf István
Megjelent a Sárvári Hírlap XV. évfolyam 15. számában, 2003. július 25-én
"Nyelvünk éppúgy szabályokba foglalható, mint a három jeles nyelv, a héber, a görög és a latin közül bármelyik...E kincset, anyanyelvünket, mely eddig rejtve volt, most felfedezve, feltárjuk és napfényre hozzuk,s ha nem vonakodunk élni vele...koldusból egyszeriben dúsgazdagok leszünk"- írja az első magyar nyelvkönyv írója, Sylvester János 1539-ben. A kincset, nyelvünket, melyet teljes mértékben majd 300 év múltán, a reformkor hajnalán, Kazinczyék tártak fel és hozták napfényre pezsgő XIX. századi literátoraink idején, megint csak óvnunk kell! Bölcs humanistánk szavai ma is aktuálisak: nem kellene vonakodni élni, használni ismét egyszer már felfedezett nyelvünket.
Nagyszabású- személyhez és alkalomhoz méltó- ünnepségsorozatot szervezett híres szülöttje, Sylvester János születésének 500. évfordulóján testvérvárosunk, az erdélyi- partiumi Szinérvásalja. A június 21-22-én megtartott emlékünnepségre- melyre a meghívót Szilágyi Béla, a helyi magyarság szellemi motorja, RMDSZ városi képviselő már jó két hónappal ezelőtt gondosan a kezünkbe nyomta-, négytagú küldöttséggel képviseltette magát városunk: Dr. Dénes Tibor polgármester, Szentgyörgyi László református lelkész, Antal László, a Fidesz Sárvári Szervezetének alelnöke és e sorok írója, önkormányzati képviselő, az Oktatási-, Művelődési- és Sportbizottság elnöke.
A június 21-i, szombati napon a Református Egyházközség és a Bocskai Szövetség szervezte ünnepségét a helyi református templomban, mely ez alkalomra zsúfolásig megtelt. A helyi RMDSZ által kiadott emlékfüzetet, Szinérváralja magyar nyelvű könyvecskéjét is árusították ez alkalommal a bejáratnál. Ez egyrészt azért okozott örömöt, mert városunk segítségével, a sárvári Új- Sziget nyomdából!! került a vásárlók elé. Másrészt azért, mert jó pár esztendővel ezelőtt hasonló tartalommal és nyelven nem jelenthetett volna meg ez a kiadvány. És nemcsak financiális okok miatt! A nagy humanista születésének félévezredes évfordulójára szervezett emlékünnepségre egyébként a rendezők szerették volna a helyszínen bemutatni az Újszövetség első magyar fordításának három, még megmaradt példányából egyet, de ez nem sikerült. (Egy példány a Kecskeméti református Egyházközség tulajdonában van, két darab pedig valahol Nyugaton...)
Az istentiszteleten Tőkés László főtiszteletű püspök úr, a Királyhágó- melléki református Egyházkerület püspöke hirdetett igét,... A rendezvényen felszólalt Szűrös Mátyás egykori köztársasági elnök, Antall József egykori miniszterelnök özvegye, Klára asszony, továbbá egyházi és világi méltóságok is. A templomi ünnepség fontos pillanata volt, amikor Gheorghe Carabat, a város polgármestere post mortem Szinérváralja díszpolgárává avatta a humanista bibliafordítót.
Ezzel a mozzanattal a Sylvester személyét érintő hagyományápoló munka- mely csak a '90-es romániai forradalom után csatlakozhatott a sárváriakéhoz-, nemzetre való tekintet nélkül elismerésre került, sőt alaposan felértékelődött. Ezt hangsúlyozta beszédében e sorok szerzője is, mint a sárvári küldöttség szónoka a templomi ünnepséget követő, a templomkertben felállított Sylvester- emlékmű koszorúzásakor. A köznép által beszélt "vulgáris" nyelv nyomtatásban ez ideig nem jelenhetett meg. Csak a reneszánsz, és annak szellemi áramlata, a humanizmus, illetve az egyházban bekövetkező mélyreható változások, a reformáció hozatta felszínre a nemzeti nyelv írásban való megjelenítésének szükségességét városaink közös büszkesége, Sylvester János jóvoltából. Megköszönte a jelenlevőknek az emlékünnepség megszervezését, a hagyományőrzés ily felemelő megnyilvánulását. Az aznapi ünnepség zárásaként Szinérváralja polgármestere a református templom előtt levő teret- az önkormányzat döntése alapján- ezután hivatalosan is Sylvester térré nyilvánította. A kétnyelvű emléktáblát a helybeli és a magyarországi testvérváros polgármestere leplezte le.
Másnap a katolikus templomban folytatódott az ünnepségsorozat. A szentmisét Mándi János egri kanonok celebrálta. Ezt követően dr. Gábor Csilla kolozsvári irodalomtörténész tartott Sylvester János nyelvi és irodalmi munkásságáról átfogó tudományos értékelést...
Két napon keresztül motoszkált bennem Bocskai István végrendeletéből egy idézet: " meghagyom s írom, szeretettel intvén mind az Erdélyi és Magyar Országi Híveinket az egymás közötti szép egyezségre...atyafiúi szeretetre az Erdélyiekért, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt léteznek is, el ne szakadjanak. A Magyarországiakat, hogy az Erdélyieket tőlük ne taszítsák ő atyafiainak, és ő véreknek, tagoknak."
Ígérjük, azon leszünk!
Gróf István
Megjelent a Sárvári Hírlap XV. évfolyam 15. számában, 2003. július 25-én
2003. július 4., péntek
KILÁTÁSOK ÉS ESÉLYEK
ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK-
GIDAI ERZSÉBET: KILÁTÁSOK ÉS ESÉLYEK
Az Évezrednyitó beszélgetések című sorozat idei ötödik előadásán dr. Gidai Erzsébet volt Gróf István és a város vendége. A Nyugat- magyarországi Egyetem dékánja az Unióba való belépés utáni kilátásainkat és esélyeinket taglalta a jelenlevőknek.
Sajnos nem tájékoztattak bennünket megfelelően a csatlakozás áráról. Tehát egy un. "vakszavazás" történt, ami szerintem ezért törvénytelen volt- mondta a professzor asszony. Majd így folytatta: a XX. és a XXI. század legnagyobb vesztese a magyarság. A történelmi események miatt szétszedett országunk elvesztve vagyonát, egy ágról szakadt, szegény csoportként fog belépni az unióba, ekként is fogadják majd. Ennek a bürokratikus, parancsuralmi rendszernek katonai övezetként, piaci tranzit országként van szükség hazánkra. Ezenkívül egy olyan népmozgási folyamatnak adnak szabad utat, ami a népesség szerkezetváltozásához vezet. A legnagyobb baj pedig az, hogy a beáramló betelepültek előnyöket élveznek az itt élőkkel, vagyis velünk szemben. Én azt vallom: minden embernek annyit, amiért megdolgozott. Aztán dr. Gidai Erzsébet a kormányok felelősségéről beszélt. Többek között kijelentette: soha nem volt egy olyan tisztességes vezetésünk, amely le merte volna tenni az asztalra a magyarság és az elcsatolt területek ügyét. Pedig a határ-revíziótól nem kell félni. (Természetesen nem egyszerre, hanem lépésről lépésre kellene végrehajtani). Egységes magyar nemzetként kellett volna csatlakoznunk az unióhoz. Egy olyan kormányt kellene végre hatalomra juttatnunk, amelyiket az is érdekli, hogy mi lesz velünk, egyszerű emberekkel, amelyik nem valamelyik nagyhatalmat akarja feltétel nélkül kiszolgálni, hanem a magyarság érdekeit képviselné különböző nemzetközi fórumokon. A világban sok helyen nagy az elégedetlenség, a feszültség. Az uniós birodalom is el fog pusztulni, szét fog hullani- úgy 2010-2015 körül-, mert egyetlen nemzet sem viseli el a nemzeti identitásán esett csorbát.
Felmerül a kérdés: mi van, ha kívül maradunk, ha nem lépünk be? Két lehetőség: vagy újra kell kezdeni az alkufolyamatot, és beépíteni, érvényre juttatni érdekeinket, vagy saját erőforrásainkat úgy megtartani, illetve visszaszerezni, hogy fenn tudjuk tartani magunkat és kivárni a birodalom bomlását. Magyarországon sem hallgat mindenki, ezért úgy érzem, egy nagy tisztulás előtt állunk. Azt kívánom, hogy ezt minél előbb érjük meg!- fejezte be kemény, de nemzetféltő gondolatait a neves közgazdász.
A beszélgetés végén dr. Gidai Erzsébet válaszolt a felmerülő kérdésekre.
B.P.
Fotók: Novák Zsuzsa
Megjelent a Sárvári Hírlap XV. évfolyamának 13. számában, 2003. július 4-én
GIDAI ERZSÉBET: KILÁTÁSOK ÉS ESÉLYEK
Az Évezrednyitó beszélgetések című sorozat idei ötödik előadásán dr. Gidai Erzsébet volt Gróf István és a város vendége. A Nyugat- magyarországi Egyetem dékánja az Unióba való belépés utáni kilátásainkat és esélyeinket taglalta a jelenlevőknek.
A beszélgetés végén dr. Gidai Erzsébet válaszolt a felmerülő kérdésekre.
B.P.
Fotók: Novák Zsuzsa
Megjelent a Sárvári Hírlap XV. évfolyamának 13. számában, 2003. július 4-én
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)