TANÁRSEGÉDEK ÉS PROFESSZOROK KONCERTJÉVEL KEZDŐDÖTT AZ IDEI LAMANTIN JAZZ FESZTIVÁL

Tanársegédek és professzorok koncertjével kezdődött az idei Lamantin Jazz Fesztivál
Szöveg és fotók: Gróf István

A szokásos hőségriadó időszakát csíptük el az idén is, mikor Szombathely és Vas megye egyik meghatározó kulturális rendezvénye, a pont negyedévszázados Lamantin Jazz Fesztivál nyitórendezvényére sor került.
A város nevében Bokányi Adrienn tanácsnok köszöntőjében felelevenítette, hogy bár ő kora miatt nem, de édesapja ott volt a kezdeti rendezvényeken, azok minőségi kivitelezését átérezte akkor is. A város vezetése nevében támogatását és további sikeres munkát kívánt a Fesztivál rendezőgárdájának, Dr. Tímár Péter főrendezőnek pedig emléklapot ajándékozott.

Az est házigazdája, Lakatos Ágnes énekesnő rutinosan konferálta be a hagyományosan minden fesztivál kezdő napjához kötődő zenetanárok koncertjét. A Lamantin Táborban, a jazzt tanulók kurzusán, a fesztivállal egy időben az idén a túljelentkezések után 105 főben maximalizált hallgatói létszám továbbképzése folyik. Az egy héten keresztül okító jazz- muzsikusok ilyenkor pedagógusként dolgoznak itt, az idén szám szerint tizenhárman.

A koncert a felsőoktatásban közismert ranglétra kezdő fokát, a tanársegéd státuszát betöltő fiatal szaxofonművész, Osvalda Tibor bemutatkozásával kezdődött, aki szintén fiatal kollégájával, Vörös Zsolt basszusgitárossal kezdett. Egy saját, latinos ritmusban tálalt számával mutatkozott be a már professzori státuszt elérő Spányi Emil pianistával és Baló István dobossal mögöttük.

Csak a Svájcban élő, Lausanne- ban tanító, minden év nyarán Szombathelyre látogató zongorista kísérte le Lakatos művésznő Broadway evergreen-jét, az Everlasting Melodyt. A női jazz énekes tanoncoknak magasra tette a lécet a tanárnő, bírják csak követni. Szintén az énekesnő repertoárjából hangzott el egy Samara Joy énekelte sztenderd, már trióval, Csuhaj-Barna Tibor bőgős, és Gyárfás Attila dobos beszállásával.

A képzeletbeli forgószínpad következő dobogóján már Juhász Gábor bandája tűnt fel Baló István dobossal, Csuhaj- Barna Tibor bőgőssel és Spányi Emil zongoristával, valamint egy fúvóssal, Szalóky Béla trombitással. Herbie Hancock fülbemászó szerzeményét, a Watermelone Mant repertoárra venni hálás feladat, a zongorista és a dobos nagy tapsot kapott rögtönzéseiért cserébe, míg a Softly as in a Morning Sunrise, melyet John Coltraine is műsorán tartott, mindenkit improvizációra sarkallt: Spányi mellett a zenekarvezető gitáros és a trombitás is emlékezeteset rögtönzött.

Tóth Viktor, a hazai szaxisok meghatározó egyénisége, méltán sztárrá avanzsált zenésze előrehozta tartalmában a pénteki blues-nap programját: két vérlázító, dögös korabeli lassú afroamerikai keservest adott elő. Először a sajátját,- melyet egy amerikai jazzklub hangulata ihletett meg- szólóban, majd a világszerte elismerést hozó fekete zene sikere dicséretének opusát a másik számában, már kísérőzenészekkel. A „they had a dream" az ötvenes-hatvanas évek pezsgő, a feketék által instruált jazz világát sikeresen megteremtőkre emlékeztet. Nekem is beugrott emlékezetembe a New Orleans-i Waterfront hajókikötőjénél szaxofonozó utcazenész bluesos hajlításaival, szívbemarkoló szólóival. Csuhaj-Barna bőgős, Gyárfás István gitáros is megmutatták a fúvós mellett tudásukat Charlie Parker Parker's Mood c. blues-balladájában. A bús-borongós, mégis csillogó-tiszta fafúvós kesergések az öreg matt hangszerből a szívhez hatoltak: ennek Viktor nagy mestere, de mellette Gyafi jellegzetes, akkordozva- rögtönző gitárjátéka, és Tibor rutinos bőgőmenetei is feldobták a produkciót.

Újabb dizőz, Hajdú Klára került a hallgatóság figyelmének központjába ezután, aki (egy bárban tavaly megbeszélt ígéret szerint) Spányi Emil briliáns kíséretében énekelte el a most éppen igencsak aktuális Peace c. Broadway- slágert, majd már trió- kísérettel a következő, szintén lassú balladát.

Az utolsó bemutatkozó Dr. Márkus Tibor zongorista, a Tábor zenei vezetőjének háromtételes szvitje, a Bird's Songs, mely bemutató hangverseny is volt egyúttal. A tanár úr kertjében, esti borozgatás közben figyelt fel különböző madárhangokra, melyek némelyikében jazzes, bebos-os futamokat vélt felfedezni. Magnóra vette, lelassította, elemezgette őket, majd kipattant az ÖTLET: zenét kell írni belőle. A háromtételes opus mindegyike előtt bejátszották a madárhangot, majd ugyanazokat lelassítva, minekutána jött a megkomponált zene a zeneszerző- zongoristán kívül

Elek István szaxofonos, Szalóky Béla trombitás, és a már többször szereplő Csuhaj- Barna Tibor- Gyárfás Attila ritmusszekció előadásában. A mezei pacsirta bebop, a párját vesztett galamb szomorkás lassú, míg a feketerigó újra vad bop stílusban- ritmusban lett „tálalva", mindannyiunk meglepetésére és örömére.
A vastaps nem maradt el, mint ahogy - bízva benne - a hét következő napjaiban sem fog.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2025.06.30-án

LATIN ÉLETVIDÁMSÁG CARLOS SANTANÁVAL AZ MMV DOME-BAN-- FESZTIVÁLHANGULAT A BETONDZSUNGELBEN

Latin életvidámság Carlos Santanával az MVM Dome-ban- Fesztiválhangulat a betondzsungelben -
Szöveg: Gróf István - Fotók: Réti Zsolt / Rockstation

A kulcsszó: Woodstock. A Nagy Generáció számára ez volt az élőzene élvezetének, a szabadságnak, a gondtalan fiatalságnak a szinonimája. 1969 nyara. A háromnapos fesztiválra több tucat fellépőt szerződtettek le a szervezők, akiknek Amerika másodhegedűs szerepét kellett ledolgozni az évek óta tartó brit invázió megfékezésére. Mindössze Joe Cocker énekes, és három(!) brit banda kapott fellépési lehetőséget itt, Amerikában. Ők már sztárok voltak, így most a tengerentúliakon volt a szakma és a közönség szeme, hogy jelezzék: mi is itt vagyunk. Olyan különböző stílusú, más habitusú fellépő került tőlük előtérbe - "a virágozzék minden virág" jegyében -, mint a vokális rockzene csúcsának határát feszegető Crosby, Stills and Nash trió, a folk- rock új királynője, Joan Baez, a fehér blues színesebb változatát felmutató Paul Butterfield és bandája, vagy főszereplőnk, az addig ismeretlen latin zenét a rock műfajába teljes értékű irányzatként meghonosítva.
Nagyon széles volt a merítés: a feketék otthagyván a bluest, a soul felé fejlődtek tovább,(Sly and The Family Stone) a kaliforniai hippi bandák pedig a zenével egyenrangú, a társadalmat megszólító szövegeikkel provokáltak, színesítették a palettát (Greatful Dead, Jefferson Airplane). A blues megmaradt a fehéreknek (Canned Heat). Miután keszthelyi egyetemistaként már foghattuk a grazi TV Beat Club adásait, a zenei hullámra rálovagoltunk, így a következő évben már az én lemezgyűjteményemet is gazdagította a tripla Woodstock- album. Szóval bő volt a választék, és ide robbant be az a Carlos Santana, alig 20 évesen, egy kiadott (Santana, 1969), és egy készen lett, játszott, de még nem publikált lemezzel,

az Abraxas-szal (1970). Ez utóbbi számait is már játszották a fesztiválon. Mint később kiderült, legalább annyian vásárolták meg ezt a lemezt meghökkentő borítója miatt, mint a zenéért. (Egyébként így esett ez nálunk is a Mini: Vissza a városba c. albumánál).

Az addigi bandáktól nagyon eltérő volt a hangszerelés: a szólógitár spanyolos, latinos triolákkal díszítette a fő dallamot, a Hammond ritmusra kevert, ötletes dallamaival, jazzes akkordjaival adta meg a pluszt. A basszus nem sémákban brummogott fel és le, hanem ritmusban dallamot játszott, és hát persze a „fődobos" mellett ott volt még két ütőhangszeres, akik kongákon, dobokon, ezerféle ritmushangszeren teremtették meg ennek a zenének a jellegzetes soundját. Száz szónak is egy a vége: az 1969-es Santana-hangzás ugyanaz, mint a 2025-ös! Talán a technikai újdonságok miatt jobban szól most. A perkások ugyanúgy meghatározó tagjai a bandának, mint 55 éve, és az orgonajáték is Gregg Rolie akkori billentyűs játékának hű másolata. Szerintem Santana csak úgy vesz fel új orgonistát, ha Gregg stílusával azonosul. A zenekarvezető öt és félévtizede sikeres életútja éppen ezért lett a divat változásaitól függetlenül garantálva. A Santana III. (1971) nagylemeze után rövid ideig a jazz világába is ellátogatott John McLaughlin-nel karöltve, majd később hajlott arra, hogy slágeresebbre vegye néha a figurát, és ezt máig gyakorolja. Hát igen, a Maria, Maria-t, vagy a Smooth-ot e kompromisszum nélkül nem hallhatják milliószámra a világon. 35 nagylemezt adott ki 90 millió példányban, tízszeres Grammy- díjas, és persze tagja a Rock and roll Hallhatatlanok Csarnokának. 1983-ban, fiúgyereke megszületése alkalmából (interurbán jött a telefon, hol volt még a mobil!) a Sportcsarnokban másfél órás ráadást adott, majd a következő évben az MTK pályán a koncert alatt lezúduló 30 mm esővel a nyakunkban (és negyed liter vodkával a gyomrunkban) élveztük mi is vele együtt a hatodik ráadás számot is. A kaliforniai gitáros elkényeztetett bennünket: 11 alkalommal látogatott Magyarországra, legutóbb 2011-ben.

2016-ban hozta össze a manapság is működő zenekarát. Az egyik legfontosabb poszt ennél a zenénél a dobos. Ezen a gitáros felesége, Cindy Blackman Santana játszik, meglehetősen vehemensen, határozottan, és hogy nemcsak a ritmus felelőse, hanem kiváló szólóelőadó is, az az utolsó számban aztán ki is derült. Andy Vargas, az alacsony, barna hajú énekes, aki zömében spanyol nyelven énekel, 2000 óta élvezi Carlos bizalmát. A színpad jobb oldalán állt mikrofonja mögött énekestársa mellett a kopasz Ray Greene, aki inkább az amerikai rockdalokat énekelte, és gyakran harsonájával is emelte a zenekari hangzás színvonalát. A Holland-Antillákról származó basszusgitáros, Benny Rietveld nagy mesterek mellett tanult be, a popénekes Prince zenekarában ugyanúgy szerepelt, mint Miles Davis jazztrombitás kombójában. Ő a színpad jobbközepén, a doboshoz közel bűvölte öthúrosát. David K. Mathews a színpad bal elejére költözött be billentyűs arzenáljával, ahol főleg a Hammondot nyúzta - persze a'la Gregg Rolie -, de több darabban is kitűnően zongorázott. A másodgitáros, Tommy Anthony végig vokálozott is, de szólót is énekelt, melyet majd később jelzek. A két kongás a dobos, Cindy két oldalán püfölte hangszereit. Tőle balra az inkább kifinomultabb, kubai jellegű dalokban sziporkázó Karl Peratto, míg a túloldalán a salsát és Chick Corea mellett a jazzt is ismerő, erőteljesebben játszó Paoli Mejias állt. Mike Carabello és Chepito Areas, a kezdő aranycsapat legendás ütősei nyomában játszani megtiszteltetés. És persze a főnök állt középen, de inkább odakészített acélvázas bárszékén ült, és elmaradhatatlan rágózás közepette csiholta ki jellegzetes futamait.

A műsor kereken két órán keresztül ment. Sokat nem beszélt a zenekarvezető, a „szeressétekegymástgyerekek"-en kívül csak a banda bemutatásakor állt mikrofon elé. De nem is ezért jöttünk, hanem, hogy hallhassuk. A műsor woodstocki kezdőszámukkal, az instrumentális Soul Sacrifice-el indult. A pergő kongák Peratto vezetésével és rögtönzésével nem hagytak minket nyugton ülni a székekben. Az első albumukról szólt a következő két, immár énekelt dal, a Jingo és az Evil Ways is, előbbiben Mejias kongafantáziájával megspékelve: csupa latin életvidámság, együtt dalolt refrénekkel. Mozgott is a betondóm - mármint a benne ülő nézőközönség. A két legismertebb nóta az Abraxas-ről, a Black Magic Woman a Gipsy Queen-nel, majd az Oye Como Va következett egy az egyben a lemezről. Hiába, ha az egyik szerző Peter Green a bluesból, a másik Szabó Gábor a jazzből, és csak a harmadik spanyol-amerikai, a hangzást Santanáék úgy keverték, mintha egyazon szerző tollából írták volna. Nemrég a Blues Blast Magazine 2025. május 1-i számában nyilatkozta Carlos az alábbiakat: „I need the stimulant of African music and the gypsy element of Gábor Szabó, the jazz playing of Wes Montgomery", azaz az afrikai zene élénkítő szerepén és Montgomery jazzjátékán kívül Szabó Gábor cigányzenei motívumaira van szükségem a merítéshez. Megtisztelő bók hazai mentorának.
Majd ugrottunk 30 évet, és a latin hatású hiphop- dal, a Supernatural nagylemezük slágerszáma, a Maria, Maria következett, hogy aztán újra visszatérjünk a korábbi évek tüzes ritmusához az Everybody's Everything c. soulos-funkys nótával, melyet Greene énekelt el, de a szenzációt Benny Rietveld tízperces basszusszólója jelentette. Mint e hangszeresek zöme, pengető nélkül játszott, mind az öt húrt alaposan belakta, főképp nem akkordfelbontásaival, hanem dallamrögtönzéseivel, melyekben ugyanolyan szerepe volt a slappolás ritmushatásainak. Csak az imprója végén „szólt bele" Cindy halk dobjaival, és David egy-két bizarr orgonaakkordjával.

Majd lehűtésnek jött a banda egyik legszebb balladája, az Europa, melyben a főnök egy jót imprózhatott, de az orgona szeptim-beszállása legalább ugyanolyan földfelett-lebegővé tette a dalt. Egyébként sokszor nehéz volt megállapítani, hogy Santana a megírt dallamot játssza, vagy már rögtönöz. A Batuka c. opus fekete-afrikai ritmusokkal ajzott fel minket, a No One To Depend On hallgatása pedig megint csak véresre vert térdekkel végződött: az „I Ain't Got Nobody that I depend on" refrént vagy húszezren üvöltöttük.
A következő négy számban egy kicsit lehangolódott a koncert: Greene vette át a mikrofont, és ámbár kitűnően énekelt, a mainstream amerikai dalok, így a még hard-rockosra hangolt Hope You're Feeling Better sem dobott fel eléggé. A lecsendesedett környezetben fedeztem fel, hogy legkeletibb állomása volt Santana Oneless Tour-jának Budapest, ezért hallhattam sok szláv beszédet a csarnokban. Ugyanez volt fordítva tavalyelőtt Prágában Buddy Guy koncertjén: minden közép-európai rajongó ott nyüzsgött. A latin varázslat a Da Le Yaleo c. számmal jött vissza, majd az őrületig folytatódott a Corason Espirado-val: tenyér nem maradt fehéren. Közöttük berakták a Put Your Lights c. balladát, melyet az akkordgitáros, Tommy Anthony énekelt el szépen, meghatóan, melyre Carlos válaszolt ragyogó gitárszólójával. Fel is gyulladt sok ezer mobilfény a széksorok között. A közönség egy része a nem sok üres területen táncolni kezdett, mikor a fekete-afrikai ritmusú Foo-Foo megszólalt. A háttérkivetítőn is apró, vigyorgó tekintetű néger gyerekek táncoltak önfeledten. Megvolt a bíztatás. A bemutatott, majd levonuló zenekar a ráadásban sem nézte az óráját: a Toussaint L'Overture c. instrumentális nótában Santana megidézte George Harrisont a While My Guitar c. dalával, majd átadta a terepet az asszonynak.

Santanáné olyan tízperces szólót nyomott le ezután, hogy bármely férfikollegája megirigyelhette volna. A hab a tortán a Smooth c. , a „my Spanish Harlem Mona Lisáról" szóló szerelmi vallomás volt, parádés latin ritmusokkal.
A metrószerelvényre várva elgondolhattam, hogy szerkesztésben-kivitelezésben-minőségben nagyszerű koncertben volt részünk, de az életreszóló nagyon nagy élmény elmaradt. Egy ekkora betonstadionban nem kerülhetsz közvetlenül a zenészek hatása alá. Fizikailag sem, lelkileg sem. De hogy a latin zene királyát ne hallhassuk meg még utoljára, az ki lett zárva.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2025.06.17-én