Latin életvidámság Carlos Santanával az MVM Dome-ban-
Fesztiválhangulat a betondzsungelben -
Szöveg: Gróf István - Fotók: Réti Zsolt / Rockstation
A kulcsszó: Woodstock. A Nagy Generáció számára ez volt az élőzene élvezetének, a szabadságnak, a gondtalan fiatalságnak a szinonimája. 1969 nyara. A háromnapos fesztiválra több tucat fellépőt szerződtettek le a szervezők, akiknek
Amerika másodhegedűs szerepét kellett ledolgozni az évek óta tartó brit invázió megfékezésére. Mindössze Joe Cocker énekes, és három(!) brit banda kapott fellépési lehetőséget itt, Amerikában. Ők már sztárok voltak, így most a tengerentúliakon volt a szakma és a közönség szeme, hogy
jelezzék: mi is itt vagyunk. Olyan
különböző stílusú, más habitusú fellépő került tőlük előtérbe - "a virágozzék minden virág" jegyében -, mint a vokális rockzene csúcsának határát feszegető
Crosby, Stills and Nash trió, a folk- rock új királynője,
Joan Baez, a fehér blues színesebb változatát felmutat
ó Paul Butterfield és bandája, vagy főszereplőnk, az addig ismeretlen latin zenét a rock műfajába teljes értékű irányzatként meghonosítva.
Nagyon széles volt a merítés:
a feketék otthagyván a bluest, a
soul felé fejlődtek tovább,(
Sly and The Family Stone) a kaliforniai
hippi bandák pedig a zenével egyenrangú, a társadalmat megszólító szövegeikkel provokáltak, színesítették a palettát (
Greatful Dead, Jefferson Airplane). A blues megmaradt a fehéreknek (
Canned Heat). Miután keszthelyi egyetemistaként már foghattuk a grazi TV Beat Club adásait, a zenei hullámra rálovagoltunk, így a következő évben már az én lemezgyűjteményemet is gazdagította a
tripla Woodstock- album. Szóval bő volt a választék, és ide robbant be az a
Carlos Santana, alig 20 évesen, egy kiadott
(Santana, 1969), és egy készen lett, játszott, de még nem publikált lemezzel,
az
Abraxas-szal (1970). Ez utóbbi számait is már játszották a fesztiválon. Mint később kiderült, legalább annyian vásárolták meg ezt a lemezt
meghökkentő borítója miatt, mint a zenéért. (Egyébként így esett ez nálunk is a
Mini: Vissza a városba c. albumánál).
Az addigi bandáktól nagyon
eltérő volt a hangszerelés: a szólógitár spanyolos, latinos triolákkal díszítette a fő dallamot, a Hammond ritmusra kevert, ötletes dallamaival, jazzes akkordjaival adta meg a pluszt. A basszus nem sémákban brummogott fel és le, hanem ritmusban dallamot játszott, és hát persze a „fődobos" mellett ott volt még két ütőhangszeres, akik kongákon, dobokon, ezerféle ritmushangszeren teremtették meg ennek a zenének a jellegzetes soundját. Száz szónak is egy a vége: az 1969-es
Santana-hangzás ugyanaz, mint a 2025-ös! Talán a technikai újdonságok miatt jobban szól most. A perkások ugyanúgy meghatározó tagjai a bandának, mint 55 éve, és az orgonajáték is
Gregg Rolie akkori billentyűs játékának hű másolata. Szerintem Santana csak úgy vesz fel új orgonistát, ha Gregg stílusával azonosul. A zenekarvezető
öt és félévtizede sikeres életútja éppen ezért lett a divat változásaitól függetlenül garantálva. A
Santana III. (1971) nagylemeze után rövid ideig a jazz világába is ellátogatott
John McLaughlin-nel karöltve, majd később hajlott arra, hogy
slágeresebbre vegye néha a figurát, és ezt máig gyakorolja. Hát igen, a
Maria, Maria-t, vagy a
Smooth-ot e kompromisszum nélkül nem hallhatják milliószámra a világon. 35 nagylemezt adott ki 90 millió példányban,
tízszeres Grammy- díjas, és persze tagja a Rock and roll Hallhatatlanok Csarnokának.
1983-ban, fiúgyereke megszületése alkalmából (interurbán jött a telefon, hol volt még a mobil!) a Sportcsarnokban másfél órás ráadást adott, majd a következő évben az MTK pályán a koncert alatt lezúduló 30 mm esővel a nyakunkban (és negyed liter vodkával a gyomrunkban) élveztük mi is vele együtt a hatodik ráadás számot is. A kaliforniai gitáros elkényeztetett bennünket: 11 alkalommal látogatott Magyarországra, legutóbb 2011-ben.
2016-ban hozta össze a manapság is működő zenekarát. Az egyik legfontosabb poszt ennél a zenénél a dobos. Ezen a gitáros felesége,
Cindy Blackman Santana játszik, meglehetősen vehemensen, határozottan, és hogy nemcsak a ritmus felelőse, hanem kiváló szólóelőadó is, az az utolsó számban aztán ki is derült.
Andy Vargas, az alacsony, barna hajú énekes, aki zömében spanyol nyelven énekel, 2000 óta élvezi Carlos bizalmát. A színpad jobb oldalán állt mikrofonja mögött énekestársa mellett a kopasz
Ray Greene, aki inkább az amerikai rockdalokat énekelte, és gyakran harsonájával is emelte a zenekari hangzás színvonalát. A Holland-Antillákról származó basszusgitáros,
Benny Rietveld nagy mesterek mellett tanult be, a popénekes
Prince zenekarában ugyanúgy szerepelt, mint
Miles Davis jazztrombitás kombójában. Ő a színpad jobbközepén, a doboshoz közel bűvölte öthúrosát.
David K. Mathews a színpad bal elejére költözött be billentyűs arzenáljával, ahol főleg a Hammondot nyúzta - persze a'la Gregg Rolie -, de több darabban is kitűnően zongorázott. A másodgitáros,
Tommy Anthony végig vokálozott is, de szólót is énekelt, melyet majd később jelzek. A két kongás a dobos, Cindy két oldalán püfölte hangszereit. Tőle balra az inkább kifinomultabb, kubai jellegű dalokban sziporkázó
Karl Peratto, míg a túloldalán a salsát és Chick Corea mellett a jazzt is ismerő, erőteljesebben játszó
Paoli Mejias állt.
Mike Carabello és
Chepito Areas, a kezdő aranycsapat legendás ütősei nyomában játszani megtiszteltetés. És persze a főnök állt középen, de inkább odakészített acélvázas bárszékén ült, és elmaradhatatlan rágózás közepette csiholta ki jellegzetes futamait.
A műsor kereken két órán keresztül ment. Sokat nem beszélt a zenekarvezető, a „szeressétekegymástgyerekek"-en kívül csak a banda bemutatásakor állt mikrofon elé. De nem is ezért jöttünk, hanem, hogy hallhassuk. A műsor woodstocki kezdőszámukkal, az instrumentális
Soul Sacrifice-el indult. A pergő kongák Peratto vezetésével és rögtönzésével nem hagytak minket nyugton ülni a székekben. Az első albumukról szólt a következő két, immár énekelt dal, a
Jingo és az
Evil Ways is, előbbiben Mejias kongafantáziájával megspékelve: csupa latin életvidámság, együtt dalolt refrénekkel. Mozgott is a betondóm - mármint a benne ülő nézőközönség. A két legismertebb nóta az
Abraxas-ről, a
Black Magic Woman a Gipsy Queen-nel, majd az
Oye Como Va következett egy az egyben a lemezről. Hiába, ha az egyik szerző
Peter Green a bluesból, a másik
Szabó Gábor a jazzből, és csak a harmadik spanyol-amerikai, a hangzást Santanáék úgy keverték, mintha egyazon szerző tollából írták volna. Nemrég a
Blues Blast Magazine 2025. május 1-i számában nyilatkozta Carlos az alábbiakat: „I need the stimulant of African music and the gypsy element of Gábor Szabó, the jazz playing of Wes Montgomery", azaz az afrikai zene élénkítő szerepén és Montgomery jazzjátékán kívül Szabó Gábor cigányzenei motívumaira van szükségem a merítéshez. Megtisztelő bók hazai mentorának.
Majd ugrottunk 30 évet, és a latin hatású hiphop- dal, a
Supernatural nagylemezük slágerszáma, a
Maria, Maria következett, hogy aztán újra visszatérjünk a korábbi évek tüzes ritmusához az
Everybody's Everything c. soulos-funkys nótával, melyet Greene énekelt el, de a szenzációt
Benny Rietveld tízperces basszusszólója jelentette. Mint e hangszeresek zöme, pengető nélkül játszott, mind az öt húrt alaposan belakta, főképp nem akkordfelbontásaival, hanem dallamrögtönzéseivel, melyekben ugyanolyan szerepe volt a
slappolás ritmushatásainak. Csak az imprója végén „szólt bele" Cindy halk dobjaival, és David egy-két bizarr orgonaakkordjával.
Majd lehűtésnek jött a banda egyik legszebb balladája, az
Europa, melyben a főnök egy jót imprózhatott, de az orgona szeptim-beszállása legalább ugyanolyan földfelett-lebegővé tette a dalt. Egyébként sokszor nehéz volt megállapítani, hogy Santana a megírt dallamot játssza, vagy már rögtönöz. A
Batuka c. opus fekete-afrikai ritmusokkal ajzott fel minket, a
No One To Depend On hallgatása pedig megint csak véresre vert térdekkel végződött: az „I Ain't Got Nobody that I depend on" refrént vagy húszezren üvöltöttük.
A következő négy számban egy kicsit lehangolódott a koncert: Greene vette át a mikrofont, és ámbár kitűnően énekelt, a
mainstream amerikai dalok, így a még hard-rockosra hangolt
Hope You're Feeling Better sem dobott fel eléggé. A lecsendesedett környezetben fedeztem fel, hogy legkeletibb állomása volt
Santana Oneless Tour-jának Budapest, ezért hallhattam sok szláv beszédet a csarnokban. Ugyanez volt fordítva tavalyelőtt
Prágában Buddy Guy koncertjén: minden közép-európai rajongó ott nyüzsgött. A latin varázslat a
Da Le Yaleo c. számmal jött vissza, majd az őrületig folytatódott a
Corason Espirado-val: tenyér nem maradt fehéren. Közöttük berakták a
Put Your Lights c. balladát, melyet az akkordgitáros,
Tommy Anthony énekelt el szépen, meghatóan, melyre Carlos válaszolt ragyogó gitárszólójával. Fel is gyulladt
sok ezer mobilfény a széksorok között. A közönség egy része a nem sok üres területen táncolni kezdett, mikor a fekete-afrikai ritmusú
Foo-Foo megszólalt. A háttérkivetítőn is apró, vigyorgó tekintetű néger gyerekek táncoltak önfeledten. Megvolt a bíztatás. A bemutatott, majd levonuló zenekar a ráadásban sem nézte az óráját: a
Toussaint L'Overture c. instrumentális nótában Santana megidézte
George Harrisont a
While My Guitar c. dalával, majd átadta a terepet az asszonynak.
Santanáné olyan tízperces szólót nyomott le ezután, hogy bármely férfikollegája megirigyelhette volna. A hab a tortán a
Smooth c. , a „my Spanish Harlem Mona Lisáról" szóló szerelmi vallomás volt, parádés latin ritmusokkal.
A metrószerelvényre várva elgondolhattam, hogy szerkesztésben-kivitelezésben-minőségben nagyszerű koncertben volt részünk, de az életreszóló nagyon nagy élmény elmaradt. Egy ekkora betonstadionban nem kerülhetsz közvetlenül a zenészek hatása alá. Fizikailag sem, lelkileg sem. De hogy a latin zene királyát ne hallhassuk meg még utoljára, az ki lett zárva.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2025.06.17-én
