MÓKÁZIK AZ ÖREGÚR...
COLOSSEUM, BUDAPEST, MOMKULT, 2025
Hál’ Istennek néhányan a blues, a progresszív rock rangos képviselői közül- így
John Mayall,
Ian Siegal, vagy mostani vendégeink, a
Colosseum- nem ritkán voltak elérhetőek hazánkban. Valamennyi fellépésük persze
„nagyesemény”- számba ment. A vagy féltucatszor ideérkező, Britannia a popzenei világhatalom csúcsán lévő korszakában,
1968-ban Londonban alakult, és 1971-ig együttzenélő legendás szextet tagjai voltak a csúcsidőszakban
Chris Farlow énekes,
Dick Hexstall- Smith szaxofonos,
Clem Clempson gitáros,
Mark Clarke basszeros,
Dave Greenslade billentyűs és a zenekarvezető
Jon Hiseman dobos. Egy vidám beszélgetés és 4 stúdiólemez után, sikereik csúcsán egy sörözőben mondták ki az
érthetetlen okok miatti válást, persze úgy, hogy ki-ki tovább muzsikált különböző formációkban.
1994 nyarán, egy Freiburg-i német rajongó dobta fel az ötletet, hogy nehogy már abbamaradjon az életpálya,
álljanak össze ismét a nagy-tudású, invenciókkal teli, erejük-tudásuk teljében lévő muzsikusok.
A reunion koncert sikere minden várakozást felülmúlt, a „Nagy” Colosseum
második, jóval hosszabb és sikeresebb korszaka ekkor elkezdődött, és 2015-ig folytatódott. Időközben a csapat egyik zenei ásza, Hextall- Smith 2004-ben elhunyt, helyét a jazz világából érkezett
Barbara Thompson szaxofonos vette át.
A kereslet megvolt erre a zeneileg bonyolult, a jazz, a kortárs és a blues-zene rock-ágyásba palántált stílusára, és a
kínálat is tette a dolgát- felsőfokon. Sokat mondd, hogy míg ebben a majd két évtizedben „csak” három stúdió-, addig a folyamatos, főleg Európát érdeklő koncert-turnék tömkelegével népszerű banda
nyolc! live- albumot adott ki. A csapat lelke, dobosa, aki mintegy 20 hangszerével dobja, cinjei mögött körbebástyázta magát, a nagy-tudású
Hiseman 2018-ban halt meg. Emlékére is,
III. zenei korszakuk kezdődött el 2019-ben, fiatal muzsikusokkal kiegészülve, és ez jelenleg is tart. Farlowe, Clempson és Clarke, a hangzást meghatározó énekes, gitáros és bassz- gitáros- vokalista mellé leszerződtették a Vancouverből származó
Kim Nishikawara szaxofonost,
Nick Steed billentyűst és
Malcolm Mortimore dobost. Úgy adta-adja át az 57 éves hagyatékot a mai banda, hogy stílusában lényegében
semmit sem változtattak rajta: a progresszív rock-zene felsőfokon történő tolmácsolása soha nem feledhető zenei élményeket ad napjainkban is.
A 2022 májusában az
A 38 hajón már hallhattam ezt a hatos fogatot, akkor a
Destoration c. nagylemezüket mutatták be. A mostani,
„Out Into The Fields- Spring Tour ’25” körútjuk Európa nagyvárosait érintve jutott el hozzánk, aminek keretében ismét egy új koronggal álltak ki, a
Colosseum XI. cíművel, melyből 7 dalt mutattak be, azaz a nóták többségét.
Ugyanúgy álltak fel, mint öt és fél évtizede, és azóta is mindig: balról jobbra a billentyűs, majd a gitáros, középen az énekes, tőle jobbra a fúvós, majd jobbszélen a bassz- gitáros. Mint mindig, a dobos a zenekar mögött ült dobogóján.
E lemezről a nyitódallal, a funkys ritmusú
Not Getting Through c. nótával melegített be pontban fél 8-kor a pódiumra lépő csapat.
A 85 életévét taposó frontember-énekes nemigen hozta- hozza az ezzel a státusszal járó elvárásokat: Jon Bon Jovival, Steve Taylorral, Mick Jaggerrel szemben alacsony, hajlott hátú, ősz kefefrizurás úr nyomta középen a mikrofonba dalait,
meghökkentő hangerővel, egyéni hangszínnel, ízléses frazírozással. Csak világoskék zoknija, indiános mokaszinja jelezte: hóbortos művészt látunk. Clem is elküldött néhány imprót
Stratocasterén a kezdő számban, és Nick is végigpróbálta hupikék
MAG orgonáján a hangszíneket. Ezután az előző nagylemez egyik zeneileg legötletesebb száma, a Clempson szerezte
First In Line jött, izgalmas dallam- variációkkal. A lemeztől eltérően nem a dalszerző, hanem Chris énekelte ezt, aki ezután bemutatta a zenekar tagjait, one by one. Jól tette, hogy az új tagok előtt
megemlítette a korábbi előd hangszereseket is. A már említett két haláleset mellett érdekes, hogy
Dave Greensdale, a nagy-tudású egykori billentyűs a harmadik generációs Colosseumban kora miatt (82 éves) nem vállalta a turnézásokkal együttjáró megterheléseket. Nemhiába egy évtizeden keresztül a
No Pleasin’ c. fergeteges ritmusú dallal nyitottak ezidáig: a koncert egyik csúcspontja volt most is a szám, amelyet a 76 éves vékony, ritkuló hajú csodagitáros,
Clem vitt el a hátán. A nóta közepén jó tíz percig nem adta át a lehetőséget másnak,
Les Paul-ra cserélt gitárjával felizzította a terem légkörét. Látszott az együttzenélés hatása a nem éppen fiatal zenészeken: a basszeros és a dobos örömzenéjét nemcsak hallgatni, látni is élvezet volt. Megint az új lemezről szólt a
Won’t Be Satisfied c. jó kis prog-rock nóta, melyben Kim görbítette ki tenorszaxija csövét. A szám aztán átváltott a
No More Second Chances címre keresztelt lassú bluesba, melyben már Nick
remekelt fekete Korg zongoráján, a
fúziós jazz elemeket beépítve. Egy nagyon- nagyon régi R and B nóta, a Dick-kel, Ginger Bakerrel együtt muzsikáló
Graham Bond által 60 éve komponált Colosseum- standard, a
Walkin’ in The Park következett, hosszú, más, ismert rock- nóta részleteit is beépítő- ez Clempson jól bevált receptje egyébként- gitárszólóval. Feleslegesen hitték a „fiúk”, hogy meguntuk már a
Valentine Suite bonyolult dallamvilágát, mégis lecserélték azt egy újra: az
English Garden Suite egy Nick Steed szerzemény, szintén instrumentális, többtételes, ritmus-, hangnem-, és dinamikai váltássokkal tűzdelt darab igazi zenei desszert volt így, a
szünet előtti felhozatalok sorában.
A
Gipsy c., egyébként Clarke által kitűnően énekelt „új” nóta nem rendített meg, nem úgy, mint az azt követő Van Morrison-átirat, a frissen lemezre vett
Ain’t Gonna Moan c. gospeles- bluesos ballada, melyet Chris érdes tenorja uralt úgy, hogy még az előadás hevében egy
kérdezz- felel dialógust is belerögtönöztek a szaxofonossal. Ismét egy korábbi dal, a kortárs, hasonló stílusban alkotó- zenélő
Jack Bruce tollából származó dal, a
Morning Star következett ezután. A skót felföld borongós, misztikus hangulatát ragyogóan visszaadta Chris a refréneket, míg Mark a verseket magas tenorján zengett- énekelt duója. De nemcsak az énekesek, hanem a zenészek is kitettek magukért: Kim nem éppen jazzes hangszerkezelése most el lett felejtve: jó 10 perces szólót nyomott le ezúttal szopránszaxiján, és Mark is hozzátette a magáért egyre fokozódó felpörgetésével a basszusán, hogy az ördögi hangulatot a szólóénekes mellett éles, hangos, tercelő vokáljával a
Clem- Mark duó még magasabbra tornássza.
T-Bone Walker bluesfater legismertebb opusza, a
Stormy Monday Blues következett, mely állandó koncert-repertoáron tartott daluk. Chris uralta énekével, de mindhárom szólista is kitett magáért: a blues minden érzelmét kifejezni nemcsak lehetőség, kötelesség is. A
Hunters c. új daluk szintén az emészthetőbb kategóriába tartozott. Míg Nishikawara a fúvóshangszerével volt elfoglalva, a banda doyenjének, miközben szúrós tekintetű matek-tanárként nézett farkasszemet velünk, törölközőjével még mókázásra is maradt ideje és energiája: egy csoda. Még az is, hogy végigállta a koncertet. A
Lost Angeles szintén még az első aranykorból való, és itt sem nézték az órájukat a mesterek. A szám a Hammond-orgona és a szólóének alapjára épül, majd kibontakoztak a hangszerszólók. Ezen a koncerten újdonság, de máshol is hatásos a
szólógitár- basszusgitár felelgetős játéka, majd uniszónója, melyet itt is megkaptunk, magas színvonalon. Clempson pajkossága révén P. McCartney
Eleonor Rugby-je, vagy J. Bruce átírta
Spoonful-ja összekacsintást generált a nézőktől, és persze
visszatapsolást a hangszereiket lepakoló zenészek részére. Megint a blues- rock-jazz fenomén, Jack Bruce száma, a
Theme for An Imanigary Western volt a kiszemelt búcsúdal, immár rövidebb, de annál velősebb kivitelben. Csontig hatolt
nemcsak FArlowe, hanem Clarke éneke is, alig kiénekelhető, de mégis tiszta és erős magasságokban. A fiatal fúvós most az eddigi akkordfelbontásokhoz képest egészen jazzes- smoothos dallamokat produkált. A belengetett kétszer 40 perces buliból egy 50 perces első, és egy 70 perce második rész sikeredett: bízom, a
hazai értő közönség (be)nyomására is.
Örültem, hogy utoljára hallhattam a prog- rock királyait az eredeti programjukkal fellépni: nem valószínű, hogy folytatják már a turnézást. Az pedig hab volt a tortán, hogy menedzserük kérésére a holt fáradt, idősödő zenészek
dedikálták a hallatóság becsben tartott kincseit, vinyljeit, CD-jeit. Fülig érő szájjal vezettem haza éjszaka két és fél órát, miközben a lejátszóban a banda új CD-je harsogott. Csak azt kívánom, hogy legyen még sok hasonló élményem ezután is.
Szöveg: Gróf István , fotók:Bogdan Gomilko, lemezborító
