ISMÉT RÉVFÜLÖP VOLT A NYÁRI BLUES FESZTEK CSÚCS- HELYSZÍNE

ISMÉT RÉVFÜLÖP VOLT A NYÁRI BLUES FESZTEK CSÚCS-HELYSZÍNE - 1.
Szöveg és fotók: Gróf István

Immár a 17. Blues Fesztivált rendezték meg szokás szerint a Balaton- parti településen az idén, augusztus első hétvégéjén, három napon keresztül. Ugyanúgy, mint két héttel előtte, a 10. Country Music Fest-en, rendesen megtelt a Szabadtéri Színpad nézőtere, és nemcsak azért, mert rendhagyó módon ingyenesek voltak a koncertek, hanem mert ismételten minőségi programokat kaptunk.

Csütörtök este elsőként a Fekete Jenő and the Band állt színpadra. Az estek házigazdája immár évek óra az a Benkő Zsolt gitáros, aki nem csak felvezeti, bekonferálja a műsorokat, és minden fellépő zenekarban vendégzenészként közreműködik, hanem zenével illusztrált blues-történeti öt-percekkel a műfaj rejtelmeibe, annak szépségeire is rátereli a figyelmet. A kettős jubileumot tartó, 60 esztendős és zenei pályafutását 40 éve beindító Fekete Jenő gitáros- énekes mellett a Palermo-ban is játszó régi harcostárs, Bacsa Gyula- zongorázott, Szatai Zsolt basszusozott, Móré Attila dobolt, és egy háromtagú fúvós- szekció színesített: Abbas Murad- harsonán, Sári Szabolcs- trombitán és Stencli Tamás- szaxofonon. Az utóbbi évforduló adta az ötletet, hogy nemrég, áprilisban kiadják a Sárarany c. dupla LP- jüket. Erről is bemutattak dalokat a nemzetközileg elfogadott angol nyelv helyett magyarul előadva.

Az első, Magyarországi autentikus blues formáció, a Palermo Boogie Gang (1988-1997), majd a Muddy Shoes (1996-) alapítója, frontembere hosszú hajával, fekete kalapjában mintha mindig itt lett volna köztünk. Személyét ismerősként, programját izgalommal vegyített kíváncsisággal fogadtuk. A koncert programjában színes műfaj- kínálat szerepelt: Az I’m Satisfied után néhány saját jött: „de csak szeretném, hogy legyen hosszú még az út”- énekelte slide- gitáron kísérve magát az Úton c., még a Muddy Shoes-zal 2004-ben készült számában. Ezután az említett Sáraranyról következett három nóta, az Olcsó boogie- szintén üvegnyak gitárral megbűvölve, majd a címadó dal, hangulatos és szép, dallamos szaxi- szólóval bélelve, végül a Holvoltholnem c. popdal, igencsak slágeresre fogva azt. Behunyt szemmel mintha Soltész Rezsőt hallottam volna énekelni a refrénekben. DE ezután visszahozták a jó öreg Clarence Gatemouth Brown hangulatát az 50-es, 60-as évek elektromos bluesából: a Let the Good Times Roll erről szólt. Jenő jellegzetes, szaggatott gitárszólói mellett a jól illeszkedő rezes-kórusból ismét Stencli volt az, aki rázós improvizációra szánta el magát szaxijával. Freddy King Big Legged Woman c. szerzeményében Jenő egy felejthetetlen szájgitár rögtönzéssel lepett meg minket, míg a Dance with Me c. szerzeményben a T. Bone Walker-os villanygitár hangulatát hozta vissza. És megint váltás, a színes repertoárból most Wilson Picket korai soul- dala, a Mustang Sally szédületes átdolgozásával folytatták, melyben igencsak oda kellett figyelnünk Szatai Zsolt Jack Btuce-os spektrumban dolgozó basszusjátékára, majd ezután két őrületbe kergető Freddy King nótát (I’m Tore Down, Goin’ Down) nyomtak le immár Benkő Zsoltival kiegészülve: mennyire másképp hangzik egy gitár más felfogásban játszva, de a kérdez- felel gitár-párbajok ezeket a különbségeket hamar elfedték.

A szaporább ritmusa I’m Ready után lejátszott Mary Ann c.-, lengőbasszussal kísért opusban végre Bacsa is bemutatott már tudásából a billentyűk mögött - jót improvizált. Ráadásként az Ask Me no Question médium blues-zal, Zsoltival kiegészülve, majd a What’d I Say c., a szerzőjének, Ray Charles-nak is koncertzáró rock-jával zártak. Kitelt volna néhány jó-torkú a zenészek közül is, így kár, hogy a refrénben a közönségre osztották a válasz-kórusokat. A sikeres koncert után hamar levonultak a zenészek, hogy átadják helyüket a következő bandának, még a zenekar bemutatása is elmaradt!

Hosszú átszerelés után következett a 2006-ban alakult BluesSteel együttes. Más zene jött, hangosabb, keményebb. A 2018 óta együttmuzsikáló quartet Vámos Péter- gitár, ének, Horváth András - billentyűk, Vajda Tibor- basszus és Kárpáti Zoltán – dobok összeállításban állt színpadra, egy szaxisból és egy trombitásból álló fúvósszekcióval kiegészülve. Ők is több számot lenyomtak a Who Cares?- Kit érdekel? 2021-ben készült, saját dalokat tartalmazó CD-jükről, melyek angol nyelven hangzottak el, így, többek között a Sitting Down the Corner, vagy a Who Cares? is. De a jól (Junior Wesss: Messing with the Kid), vagy kevésbé ismert (Robben Ford) cover- dalok, mint az előző banda esetében, nagyobb lelkesedést váltottak ki bennünk. Megemlékeztek a fehér blues koronázatlan királyáról, John Mayallról Maydell című dalukkal, a Peter Green korszakából a So Many Roads-szal, majd a Put it Right Back-et is lenyomták tőle,

melyekben főleg Vámos remekelt gitárjátékával, de sokszínűen szólaltatta meg gondosan beállított billentyűit Horváth is. A két fúvós is gyakran szólózásra emelte kezét, és hangszerét, az ötletesebb, innovatívabb rögtönzéseket Kecskés Ferenc követte el kettejük közül, megtekerve a tenor-, és a ritkán hallható baritonszaxiját. András különszáma a vége-felé különleges élmény volt: hosszú zongoraszóló, majd orgona- teríték után ő is énekelte a lassú bluest, melybe beszállt Benkő is gitározni, és a sokáig a dinamikailag kevésbé árnyalt, dübörgő fém-zenét szépen visszacsillapították. Az „öreg” Ten Years Aftertől egy rock, a fiatal Jonny Lang repertoárjából egy shuffle tapsolásra késztette a nagyérdeműt, többen táncoltak is a színpad előtt. Ritka az a munkamegosztás, amikor nem a frontember a zenekar szószólója: ezt a szerepet kiválóan megoldotta mély, férfias hangjával az öthúros basszusát kőkeményen pengető Vajda Tibor, némi humorral is tetézve. A választékot színesítette egy, tavaly a veszprémi Blues feszten hallott Matt Schofield szerzeménye, és hogy a gitár-irodalom legnagyobbja, Jimi Hendrix se maradjon ki, a Foxy Lady riffjei hatoltak agyunkba, főleg Péter jóvoltából, aki kiválóan teljesítette a „lejátszhatatlannak” vélt szólókat. Énekhangja nem egyéni, megkülönböztethető, de tökéletesen megfelelt a rock- bluesban elvártakéhoz.

A ráadás egy B.B. King klasszikus, a Thrill is Gone volt, ahol a négy, zenekari szólista és a vendéggitáros több körben szólózásra alkalmat kapva, több, mint 20 percig izzították a hangulatot a tetőfokára. Nem nézték az órájukat, csak mi a végén: éjfél is elmúlt, mire vége lett pénteken a csütörtöki koncerteknek.