Ismét Révfülöp volt a nyári blues- fesztek csúcs- helyszíne - 2.
Szöveg és fotók: Gróf István
A pénteki nap első fellépője a
Jumping Matt and his Combo volt.
Pribojszkí Mátyás csapata- féltucat nagylemezen jóval túl- angol nyelven énekelve saját számokat adott elő. Érdekes volt a zenekar összetétele: először állította össze ezt a szájharmonikás- énekes gitáros nélkül, így a már törzstag
Csizmadia László- basszusgitár és
Molnár Dániel- dob mellett az „új fiú”
Hamvas Viktor volt billentyűi mögött. Szintén kerek évfordulót ünnepelt a csapat: a
főnök 50-ik születésnapját. A műsorban Matyi a jól bejáratott stíluselemeit használta: a bluesét, a boogie-ét, a swingét, a rock’n’roll-ét, néha egy kis soul-os, funkys mázzal burkolva.
Az eddigi koncertekhez képest változásként észleltem, hogy a
kromatikus harmonikákat, a fehér Hohnert és a piros Suzukit többször, műsorának felében használta a harmonikaművész a (kicsi) tízlyukú diatonikus mellett. A kezdő dalában is ezzel brillírozott megnyerő magabiztossággal- ahogy ezt megszoktuk- jumpjában, majd egy lassú után egy gyors boogie
(Wet lips) következett, mely utóbbiban Hamvas is bemelegítette hangszerét szédületes rögtönzéseivel. Jó választás volt az új zenész, mint ez kiderült az azt következő, jazzes hangulatú, e-piano hangszínben játszott számnál, tetézve eddigi teljesítményét. A
Danger Zone c. korai, 2004-es keletkezésű swingben a jazzben magasra tett frazírozó énekesi feladatokat is jól vette Pribojszki, arról nem is beszélve, hogy harmonkkáját meg is beszélgettte, amit a jó öreg
Sonny Boy Williamsontól tanulhatott. Funkys kemény basszus alapozta meg Muddy waters
She’s Nineteen c. lassú bluesának átdolgozását. A kromatikust le sem téve sodró lendülettel jött a címében is ráutaló
Swinging all Nigh Long, majd a sikerét bebiztosító 2013-s
Treat c. nagylemez buli- száma, a
Zydecola boogie.
A gyors futamok egymást érték, a zenész a színpadon előre állt, és ott fújta- szívta pofagyaluját. A vendégként beállt Benkő is bizonyította, hogy igencsak elfér egy gitár is a számban. Ismét egy koppintás jött, B. B. King
Standing on The Edge of love c. opusa, ezután majd egy évszázadot visszarepültünk,
Toots Tielemans jazzes stílusát idézte meg Pribó piros kromatikusán, és persze a műfaj adta lehetőséggel Viktor is élt zongorája mögött. a koncert a zenekar brandjét adó gyors rock’n’rollal (
Full Time Baby), majd egy dögös rock- blues-zal, szintén vendég-gitározással megspékelve zárult. A stafétabot átadása igencsak forró hangulatban történt, pedig (akkor éppen) nem is volt nagy meleg.
A magyar rockzene állócsillaga, a szakmai körökben egyre nagyobb elismertséget és a közönségnél egyre nagyobb népszerűséget szerző
Ripoff Raskolnikov és bandája következett ezután. Az átállás a tegnapinál gyorsabb volt, így fél 9-es kezdés nem tolódott ki. A Band felállása: Ripoff Raskolnikov- gitár, ének,
Nagy Szabolcs- billentyűk,
Varga Laca- basszus, valamint aznap
Koncsecsko Péter ugrott be dobolni. A
happy birthday-t elénekeltük előtte, mivel Ripoffnak aznap volt a 69. szülinapja, de a Pribojszki Matyit is megtapsoltuk élőben a már említett félévszázados évfordulóján. A tavalyi, itteni koncertjén „csak” vendégzenész volt Raskolnikov, így
Kovács „Pepi” Péter főszervező- nagyon helyesen- úgy gondolta, hogy az idén kapjon saját csapatával egész estés műsort. Legutóbb a
soproni Búgócsigában hallottam az egykor gráci, most hegyhátszentpéteri lakos gitáros- énekes- zeneszerzőt, koncertjük, a vendég
Roberto Luti slide- gitárossal felejthetetlen volt. Lemezminőségben játszottak, mégis igazi, magával-ragadó koncert-hangulatot teremtettek a kis klubban, ugyanúgy, mint itt, és most, a szabadtéri színpadon. R.R. későn érő típus, ahogy maga nyilatkozott, a 20-30 évvel ezelőtti munkáit inkább elfelejtené. De a mostaniakra büszke, és ez leesik nálunk is: valójában nyomon is követhettük, hogy egyre jobbak a dalok, egyre jobban átjönnek a koncerteken.
Dire Straits-es áradással indult a buli.
Americana stílus a neve annak a muzsikának, amely a zenész munkáját jellemzi: az improvizációkkal dúsított blues, a folk-zene és a városi ballada-énekesek (
Bob Dylan, Tom Waits) zenéjének ötvözete. Tucatnál több lemezbe vésett korongjáról válogatott mára a zenész: nem volt nehéz a sok közül a legátütőbbeket műsorába beválogatni, (a művésznek tetszik, a menedzser lát üzletet a számban, a közönség visszasúgott, a média érdeklődik rá) és meghökkenve, elismerő tapsokkal, bekiabálásokkal nyugtázni azokat. Izgalmas Bo Diddley ritmusban jön a következő, a
Virgo Angel, majd az egyik legrégebbi száma, a
Strange Ways of Love.
Majd a
Sharks: Bob Dylan-es ének, americana stílus, folk- ballada akusztikus gitárral. (Négyet hozott ezekből, megadva a módját, de láttam már hat gitárt is maga mellet felállítani az állványra 80 főnyi közönség előtt játszva.) Teljes odaadás, a maximális minőségre törekedés ez, de, sajnos, ugyan ki törődik ezekkel manapság. A blues elillan, a fontos mondanivalót közvetítő énekes parlando mesél, a zongorista 7-ek, 9-ek helyett egyszerű dallamokat játszik a maga tökélyével. És újabb balladák jönnek, a helyi technikusok
misztikus világoskékben világítják meg a színpadot, ahol a
Blue Afternoon c. Nagy- Raskolnikov mestermű megszólal:
„hova mentél, mikor elhagytál?” Ripi gitárja lelke bánatát kiöntve felsír, Szabi- akkordfelbontásokra épülő dallamvariációi – visszhangosítva dupla elementációval, a sebzett lélek tétova menedékkereséseit közvetíti. A nagy „sláger”, a
Get Away from jellegzetes dübörgő ritmusába a zongora mintha orosz dallamokat csempészett volna be. Jó! Az
Against to the Wall már sodró, mégsem séma rock’n’ roll, majd egy kis funky alapú ballada színezi a palettát, hogy aztán egy igazi, 6/8-ossal, a Mura partján komponált
So Much Water-ben egy történetet meséljen el az magyar- osztrák. Három keményvonalas dal, elsőként a
Dead End Blues szigorít a ritmusszekciónál: Laca basszusa a gyomrunkban rezeg ugyanúgy, mint a harmadiknál, a
Stone Desert-nél. A vége fele hevül a hangulat, gyorsul a ritmus, a gitáros is feláll székéből, nem bírja már ülve, meg hát hadd lássa a közönség is a fekete ingjén a mellére kitűzött piros rózsát, bejáratott brandjét. Az
It’s Not Easy-ben Benkő Zsolti mellett Pribojszki Matyi is bejön jamelni. Utóbbi az éneklésbe is beszáll, minden páros versszakot ő énekel.
A koncertzáró darab mégsem őrjítő ritmusú, hanem az egyik legszebb ballada, az
Abalone Earrings. Az elbeszélő- énekes talán megért, és átadott keserű szerelmi története méltó befejezése volt a hangversenynek.
(A szombati koncerteken nem tudtam részt venni, de így, a két napon történt zenei események is talán visszaadják a Balaton-parti település színpadján hallott- látott és tapasztalt, óriási sikerrel megrendezett fesztivál hangulatát.)
