BYE-BYE, BALATONHENYE
Gróf István, fotó: Grófné dr. Kerekes Enikő, Gróf István
A
Balaton- felvidékbe, azon belül a
Káli- medencébe való beleszerelmesedés egy véletlen műve volt. El sem merem árulni: kettő millió forintért vásároltunk meg
Szentbékkállán egy egyedül élő 82 éves nénitől
1996 júliusában egy, a falu közepén fekvő ép, de felújítandó házat. (Az egykori tulajdonost a gyerekei Győrbe, a nagyvárosba vitték, ahol fél éven belül meghalt.) Három éven keresztül tartott a felújítás: első évben az első- tiszta-, és hátsó –
cseh süveges- boltíves szoba rendbetétele történt meg, amelyet egybenyitottunk a mögötte levő kamrával. Százszámra talicskáztam fel a kitermelt sittet a falu közepén elhelyezett konténerbe, a kőműveseknek kevesebbet hagyva. A következő évben a konyha- fürdőszoba páros következett, már magasabb számlákkal kibélelve. A végére maradt az istálló, a szín és a terasz rendbetétele,
és az épület-
Somogyi Győző tervei alapján „kódisállást” is kapott. A Káli- medence tradicionális építészet elemeit felhasználni- friss
bebíróként- kötelességünknek éreztük.
2002-ben történt válásunk után a ház eladásra került. A „félpénzből” vásároltam meg-
a Káli- medencét nem elhagyni! felkiáltással-
2003-ban az, egy fiatal házaspár által lakott
Balatonhenyei házunkat. Ez is közel állt a
két évszázados korhoz, kőből épült, a szigetelés is elmaradt akkoriban ugyanúgy, mint a tető alatt a betonkoszorú. Idősebb is lettem, anyagi forrásaim is korlátozottabbak lettek, így „csak” használtuk az ingatlant.
A szükséges kisebb felújításokat pedig saját magunk végeztük el. Ebben
oroszlánrészt vállalt feleségem, Enikő aki a belső vakolatveréstől a festésen keresztül a külső burkolatpótlásig mindenben élen járt.
Huszonkét évig laktuk! Testvérekkel, gyerekekkel, unokákkal, barátokkal megosztva. Egy emberöltőnyi kor emlékei vésődtek be emlékezetünkbe…
- Ahogy megyünk le a Káli- medencébe- ez több-százszor megtörtént- Tapolca után már kibontakoztak a
felejthetetlen hegyek: a szív már itt, Gyulakeszi mellett megdobbant a paplanrepülősök fellegvára, a
Csobánc látványán. Jobbra a tekintélyt parancsoló,
koporsó alakú
Szent-György hegy, középen a két süveg, a
Gulács és a
Tóti- hegy, távolabb a másik, még híresebb koporsó, a
Badacsony. A
Szigligetet innen nem lehet látni, de az is a csapathoz tartozik. Továbbautózva tűnik fel Szentbékkálla és Balatonhenye közös háttér- hegye, a
Fekete- hegy, majd Zánka felé haladva az egykori szocialista bányászat legnagyobb szégyene, a félig lebontott, kibányászott
Hegyestű.
-
Vizibuziként- családi hagyomány, apám, öcsém is ilyen- elképzelhetetlennek tartottamazt, hogy az évente 10-15 ott-töltött hétvégeken a
Balatonban nagyokat ne ússszak. Zánka, Ábrahámhegy, legutóbb inkább
Pálköve strandja volt a helyszíne ezeknek. Óránként egy- egy 10-15 perces úszás, majd az összecsukható vászonszékben olvasás- ez volt a saját magam diktálta penzumom, akár egyedül voltam, akár másokkal. Június elejétől szeptember végéig élveztem a vizet. A 19-20 fok is megfelelt nekem, de a 23 felettit már nem díjaztam. A legemlékezetesebb úszó- emlékek ötévente Amerikából hazalátogató öcsémhez kötöttek, óriásikat pancsoltunk a tó közepén, nagyokat beszélgetve közben, de három fiatal vejem is gyakran társamul szegődött ebbéli kalandjaim során.
- A szűk környéken, a faluban tett rövid délelőtt
i kirándulásaink Artúr, majd
Füge kutyánkkal megszokott eseményei voltak henyei tartózkodásainknak, ugyanúgy, mint a hosszabb kirándulások a Káli- medencében, és környékén.
Köveskál rendezetlennek tűnő országút-mentéjét ellensúlyozta a „belváros” a mosóval, a két templomával, a peremrészekkel, a Kővágóörs felé vezető út pedig a
Kornyi- tó mellett pedig többszázadszor is kikényszeríti a sokszor ismételt mondatot:
óh, de gyönyörű! Kővágóörs egykori kisvárosának minden utcáját élmény bebarangolni,
Kékkút kicsi faluját nem kevésbé.
Mindszentkálla, majd az általunk is lakott
Szentbékkálla zegzugos utcácskái, a Kőtenger, az itt is, mint minden Káli- medencei faluban megcsodált,
Szűcs Endre nyomdokain, hagyományőrző módon rekonstruált házak sétáink gyakori helyszínei voltak ugyanúgy, mint a Medence skanzen- faluja,
Salföld, amely építészete folytán leginkább őrzi a múlt századok hagyományait.
Gyakran átmentünk innen
KisÖrsre, ahol csak a villanyvezetékek emlékeztetnek a XX., XXI századra, a mellette levő bányatóval, melyet mi
hippi- tónak tituláltunk, és egyszer sem hagytuk ki átúszását első feleségemmel,
Babával és fiammal,
Bencével akkor még élő
Násfa vizslakutyánkkal egyetemben.
Monoszló, a szomszéd zsákfalú, Henyéhez hasonlóan megint csak csendessége, provinciális hangulata miatt volt vonzó.
- Gyakori esti programunk volt – miután feljöttem a partról- lemenni
Révfülöpre. Ilyenkor beültünk vacsorázni hol a
Gombába, hol a
Tóth vendéglőbe, valamikor „csak” a Rév bisztróba. Majd, ha már esteledett,
kisétáltunk a mólóra, néztük a holdat, a csillagokat, a tükröződő tó vizét, (amit máson leverünk a giccsesség címkéjével, azt ilyenkor elnézzük magunknak) a szemközti part fényeit, a kikötő hajókat, a hattyúk, vadkacsák örökké éhes csapatait, a hajóállomás szemrevaló épületét,
fagylaltunkat nyaldosva.
-
És akkor a ház. Örökké nyikorgó, megszoruló vaskapunkon lehetett bejönni a házba az útról a
Burnót- patakon átvezető vékony hídon át. A ház hosszú volt, a telek jobb oldalára épült, és a néhol omladozó vakolatot jótékony vadszőlő borította.
Az előszoba és a
konyha egy légtérben van: két félköríves ablak választja el egymástól. Jobbra a hálószoba, balra az elnevezésünk szerint a
„parasztszoba” helyezkedett el.
Ez utóbbi a benne elhelyezett festett parasztbútorok miatt kapta tőlünk a nevét. Néhányszor
hét- nyolc ember is elaludhatott bennük. Egy- egy vékonyka helység, egy komfortos fürdőszoba, átellenben egy spájz volt még benne. Az épület hátulján egy nagy területű kamra, egykori istálló volt, és innen vezetett fel lépcső a padlásra. Az épület végére tyúk-, és disznóólat, fáskamrát illesztettek. A kertben
hat alma-, egy körte-, egy sárgabarackfa teremte gyümölcseit, de volt még két magasra nőtt nyírfa, és egy óriásira nőtt, nem meghatározott lombos fa is.
Minthogy állandó lakóhelyünkön is nagy kert van, amit ápolni - gondozni kell, az idő előrehaladtával a
henyei látogatásaink tavaszi hónapjai, az április, a május, de még néha a június is a takarításon kívül az ottani
kert ápolásával teltek, és ez sok volt. Nemcsak füvet kellett nyírni, és bodzabokrokat írtani,
hanem zabolátlanul nőtt a vadszőlő is a ház falán, és a borostyán, a pulykataréj is mindenhol, ahol nem kellett volna. Az almafák is ontották zömében apró, étkezésre alkalmatlan termésüket, melyet el kellett hordani. De aztán
június közepétől szeptember közepéig Henye volt a Paradicsom. A nyarat itt valóban élvezni lehetett. Augusztusban szentjánosbogarakat szedtünk csoportba bokraink közé, szeptemberben tőlünk 50-100 méterre szarvasbikák bőgése tette izgalmassá otttartózkodásunkat. Délelőtt
Kántor Gyuszi helybéli barátom jött át beszélgetni, délután csobbantunk, este feloldottuk a magányt a tóparton, majd utána ismét
borozás mellett éjfélig tartó beszélgetések következtek, gyertyafénnyel, a kerti asztalka mellett. Apropó: a rizlinget 20 éve a közeli,
Tagyon-hegyi Molnár Zoltán pincéjéből veszem, a mai napig. Másnap aludhattunk kedvünkre: nekem már régebb óta nem kell munkába járnom, feleségemnek pedig a szabadsága adta ezt a lehetőséget.
-
Az idei őszön eladtuk a henyei házat. Több lépcsőben történt költözéseink során mindig elsirattuk magunkban a nyaralónkat. Most azt tervezzük, hogy jövőre majd
kiveszünk itt pár napra egy szobát, hogy emlékezzünk (is). Biztosan így lesz majd az elején. Majd ritkulni fognak a látogatások a Káli- medencébe, netán el is maradnak. Mert ugyan az idő könyörtelenül múlik, de az
emlékek megmaradnak. Főképp a szépek!
( a harmadik fotón Zoltán öcsémmel és Marika hugommal grillezünk a kertben, a 12. fotón a kertünkben nyíló tamariskabokor látható)
