INTERJÚ RÁDULY MIHÁLLYAL

"Nem élek a múltban!" - Ráduly Mihály-interjú

2015.06.29. - 00:30 | Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

"Az egész kultúrában a nagy fellendülés '68 és '73 között volt. Egyfajta kegyelmi állapot, egyfajta áldott állapot volt ez a korszak. Abba a rendszerbe, ahonnan elkezdődött, ahogyan kialakult, bele tudott férni az a fajta gondolkodás, mint pl. a párhuzamosan működő zenekarok egymásra találása. Az egy csoda volt." Ráduly Mihállyal, a legendás Syrius együttes zenészével a Lamantin Jazz Fesztiválon készítettünk interjút, a „Nagy Syrius” értékeit megőrző és továbbvivő Syrius Legacy Band koncertje előtt.

Gróf István: A máról, a tegnapról és a holnapról is lenne néhány kérdésem...
Ráduly Mihály: Arra gondolsz, hogy volt egy ilyen című Syrius lemez? Ennek nem sok köze volt a zenekarhoz...

Az interjú tartalma megegyezik a 2015. 07.23-án, a www.bluesvan.hu portálon megjelent cikkben leírtakkal. G.I.


GI: Azt,- feltételezem-, nem mered kijelenteni, hogy „mindenevő„ vagy, de fiatal korban nyilván voltak kényszerhelyzetek is.
RM: Nem vagyok „mindenevő"! A Mediterrán meg a vendéglátózás gimnazista koromban volt, érettségi tájékán. Akkori másféléves szaxofonos ténykedésem kifejezetten a megélhetésemet segítette. Közben is próbáltunk jazzt játszani, de sok lehetőség nem volt. Ma jóval több van, de ahhoz képest, hogy mennyi tehetséges fiatal van, és mennyi platform, bemutatkozási lehetőség alig nyílik meg előttük. És ez elég szomorú. De ez a világon mindenhol így van. A jazz sohasem volt egy népszerű műfaj.

GI: Tehát úgy érzed, hogy ezzel meg van mentve az örökség?
RM: Hát ez maradt: ebből kellett gazdálkodni!

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2015. 06. 29-én

IAN SIEGAL, LA MANTIN LOVAGJA!

2015.06.26. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Blues sátor helyett blues aula?! A bátor helyszíncsere – főtérről a színházaulára - tökéletesen bevált a Lamantin leglátogatottabb napján. 

A csütörtöki Blues Napon hatra meghirdetett kezdés háromnegyedórát késett, ami nem kedvezett a bemutatkozásra váró diákkombónak: időhiány miatt Tímár Péter egy háromperces menetre engedte „ringbe" őket, majd a menet végén kiszámolta őket. Így hamarosan a ritkán fellépő szombathelyi bandák közül a régóta működő, harsány sikereket ugyan nem, de tartósan nívós programokat játszó Westend Blues Band lépett a színpadra, hogy egyórás programját lenyomja. A 9 tagú, ebből 4 fúvóssal felálló bandának ez utóbbi adott jellegzetességet: a soul, a funky dalok mögött ott recsegett a jól összedolgozó rezesbanda, két trombita - szaxofon - harsona felállással.

 A ritmusszekció - benne a beugró dobos, Ziskó Olivér, a biztosan posztján álló basszeros, és a hihetetlenül fiatal, így a kottáját a kelleténél is többet böngésző zongorista, Wolford Benjámin - mellett a két szólista adta meg igazán a zenekar hangzását. Simon Tamás - aki egyébként a Lamantin fesztiválokon évek óta a moderátor szerepét is betölti - igen tehetséges gitáros, smirgli hangú bluesénekes az örökké mosolygó, örökmozgó harmonikással, Farkas Jánossal - aki szintén jó hanggal, és káprázatos virtuóz hangszeres tudással rendelkezik -, valódi show-t csináltak.

Repertoárjukban a Blues Brothers 2000-es dalai (6345-789, Gimme Some Lovin'), a '40-es évekből Louis Jordan, a jukebox népszerű királyának bluesos rockjai ugyanúgy megtalálhatóak voltak, mint a már a 60-as évekből üzenő Wilson Picket kőkemény soul-nótái, a '80-asakéból Albert Collins visszatapsot generáló funky-őrülete, vagy a hagyományos tizenkettes lassú bluesok, melyekben János pofagyalú szólói voltak kiemelni valóak. Simon Fekete Jenőt idéző  gitárjátéka ugyan nem túl brillírozó, de jól komponált, megfontolt szólóit díjazta  a közönség is. A ráadásszám az Ain't Got You blues standard, a korai Animals, Yardbirds repertoárjából jó emlékeket hagyott a közönségben a bandáról.

A második fellépő a műfaji besorolást nem tévő Tátrai Trend volt. Az ország mondhatni legelismertebb poprock gitárosa mindig változatos étlapon szolgáltatta - játssza zenéjét. Tibusz a 2000-ben Szűcs Antal Gáborral indult Latin Duó sikerére támaszkodva határozta el 2008 őszén a Tátrai Trend megalakítását. Az általuk játszott se nem jazz, se nem blues, se nem hardrock, inkább latinos- funkys- swinges műfajok köré épülő zene örömzene a játékosok számára: azt zenélnek, ami örömöt szerez nekik. Amikor beültek mind a négyen - Tátrai Tibor- gitár, Pintér Tibor - gitár, Czibere József-ütős hangszerek, és Glaser Péter- nagybőgő - a színpadra odakészített székekre, látványra Eric Clapton első, 1992-es, stílusteremtő unplugged koncertje ugrott be. Akkor még szokatlan volt az alig-félig erősített zene, de lám, bejött, és elterjedt szerte a világban.

Tátraiék egy közismert latin dallal kezdtek, majd egy gyorsabb szám következett,  melyből sokat nem hallhattunk a túl erős cintányér-csörömpölések miatt, de szerencsére a következő, már a híres szájgitárral megszólaltatott nótánál már helyreállt a ritmusok rendje. Funky, klasszikus gyorssodrású szving, 6/8-4/4 váltakozású szférikus zene, virtuóz country-s gitárfutamok: sokféle zene, sokféle ötlettel, becsempészett finomságokkal tálalva, izgalmas hangszerelésben hangzottak el a koncerten. Az utolsó előtti, szintén szájgitárral bevezetett funky-őrületnél érte el a tetőfokát a koncert. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a zenészek izgalma a közönséget is befogja: a valódi extázis percei voltak ezek, a szó nemes értelmében. Tátrai nem engedte ki kezéből az irányítást, így a tehetséges fiatal gitáros, Pintér Tibor is többször bemutathatta virtuozitását, persze a főnöknél kevesebb időtartamban. Glaser bőgőjátéka tökéletesen belesimult a produkcióba, Czibere dobolása - főleg a kongákon előadott akusztikus dobolásnál - összhangban volt a szólistákkal. Egy jó kis hatásos kérdezz- felelek gitárpárbajt azért el tudtunk volna képzelni még a koncert végén, de így is hatalmas tapsvihar köszönte meg Tibuszék produkcióját. Mind az utolsó, mind pedig a ráadásszám kongával kísért, vérbő latin gitárzene volt. Úgy éreztem akkor, mintha Szabó Gábor szelleme repült volna át a színpad felett.

Akik már hallották - Szombathelyen harmadszor lépett fel -, azt állították, hogy az est fénypontja a 44 esztendős brit Ian Siegal koncertje lesz. Ez beigazolódott, hiszen az egykor a bluesból jött, majd az évek folyamán egyre szélesebb zenei területet átfogó zenész és csapata igazi örömzenét adott nekünk. Már az első pillanatban kiderült, hogy itt európai zenészekkel van dolgunk: kemény külső, pózmentes színpadi munka, sörök- borok a művészek előtt. Más világ, mint az amerikai zenészeknél: fehér frottírtörölközőjükkel, mentes vízzel kezükben.
Ian fehér texas-kalapban, Levy's farmerben, mellénnyel hajolt a mikrofonhoz, hogy egy kemény, hardrock nótával, a Writing On The Wall-al meglepjen bennünket. A koncert szintén keményen folytatódott: a Brandy Balloon c. funky- ban  James Brown-t idézte meg az énekes-gitáros, és persze annak Sex Machine-jával. A harmadik dalnál, a stílszerűen monoton, zakatoló ritmusú I'm a Train-nél derült ki az, hogy Ian nem gitáros-énekes, hanem elsősorban énekes, aki jól is gitározik. Későbbi dalaiban egyre jobban előjött a közönséggel állandó kontaktusban levő, (nem öncélú) show-t bemutató elkötelezett művész énje, és ez az előadás végéig egyre teljesebbé vált. A Jockey Full of Bourbon c. Tom Waits-klasszikus egy szuggesztív ballada, a finomabb zene kategóriája, melyben már nem a kőkemény gitár vitte a prímet.

Az ezt követő lassú bluesban Siegal megmutatta azt, honnan jött, és itt már ő is rögtönzött egy jót Dusty Ciggaar mellett, aki félelmetesen jó, minden váratlan Siegal-feladványra ötletesen reagálni tudó szólógitáros volt. A szicíliai maffiózóra emlékeztető Dusty mindent tudott a szólógitárról, amit tudni kell, és ez a teljesítménye az elfogyasztott néhány pohár bor hatására még fantasztikusabb lett! Nem kevésbé hangszerének tökéletes mestere az angyalarcú holland basszeros, Billy Mookhoek is, akihez hasonló jó basszusjátékot az utóbbi években nem hallottam. A szintén Amsterdamban „felszedett" dobos, Raphael  Scwiddessen okosan, pontosan, mindig odaillő dinamikával dobolt, figyelve persze főnöke percről- percre változó, testbeszéddel továbbított utasításait. A Mississippi Mudbloods együttes repertoárjából, melynek tagja volt egy ideig Ian is, egy Fred McDowellnek dedikált bluest, a Devil In Her-t adta elő a banda, ismét a főnök szuggesztív énekével kiemelve.

Majd a brit gitárt cserélt, és üvegnyak-technikával a slide gitárján játszott, mielőtt egy szám erejéig magukra hagyta a fiúkat. A trió - Dusty főszereplésével - Stevie Ray Vaughan stílusában egy olyan bluest nyomott le, hogy elállt a lélegzetünk. Majd  a banda nagy mexikói-hangulatú slágere, a Gallo del Cielo következett, latin ritmusokkal, hogy a Bring it On Home To Me blues örökzölddel egybegyúrt Falling Down c. dallal befejezzék koncertjüket. Az eredetileg 70 perces buli végül 120 percesre sikeredett, mivel az átizzadt, fáradt zenészeknek eszük ágában sem volt elslisszolni a koncert végén. Négy ráadásszámot adtak,  köztük olyan 6/8-os folk- rock balladával, mint a Hard-Pressed. Már 1964-ben David Crosbyék a Byrdsben bebizonyították, hogy a lebegő-úszó-hullámzó Stratocasterrel is lehet extázisig fokozni a hangulatot.
Jó volt ott lenni csütörtök este az Ian Siegal Band koncertjén. Reméljük, negyedszer is találkozunk velük Szombathelyen...
Megjelent a www.vaskarika.hu  és a www.bluesvan.hu portálokon 2015. 06.26-án

TELTHÁZAT VONZOTT A PREMETZ- GYÁRFÁS TRIÓ

2015.06.25.Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'  

Akárcsak hétfőn, szerdán este ismét a Krúdy Klub adott otthont a szombathelyi jazzfolyam egyzenekaros koncertjének. Szerdán a nemrég alakult Premecz - Gyárfás Trio az 50-es évek végén és a 60-as évek elején világhódító útjára indult stílust idézte fel, természetesen némiképp mai köntösben. Emléket állítottak olyan jazz-óriásoknak, mint Jack McDuff, Jimmy Smith, Larry Young vagy Richard „Groove" Holmes.

Mint mindig, ezúttal a Tábor hallgatóiból verbuválódott tehetséges fiatalok bemutatkozása előzte meg a hangversenyt. Most leírom az alkalmi banda nevét is: a Lóhalál formációban Bolyki Sára énekesnő olyan biztosan és szépen énekelte kísérőivel (zongora, basszus, dob) azt a 4 számot, amit lehetőségük volt eljátszani, hogy nem kell nagy jósnak lenni: a hölgyről még sokat fogunk hallani.
Hogy ekkora igény van 2015-ben Nyugat-Magyarországon a jó öreg Hammond-orgona zenéjére, az kiderült tavaly Szilveszterkor is, és tegnap is ugyanazon helyszínen, ez utóbbin már szűknek bizonyuló étterem falai között. A hallgatóság akár a jazz, a blues, a progresszív rock idősebb, a funky, a soul fiatalabb nemzedékéből jött el tegnap ide. Tény, hogy nemcsak körbeálltak a terem falainál, hanem még a külső teraszt is megtöltötték. Premecz Mátyás a Kéknyúl trióval december 30-án már bemutatkozott a helyieknek, a jazz mellett a blues, és főleg a funky, a soul irányából közelítve. A hangszertörténet, és a nagy elődök a fenti írásban nyomon követhetőek.

Tegnap más megközelítésből járt itt Mátyás: Gyárfás Istvánnal, napjaink legtöbbet foglalkoztatott jazzgitárosával és itt tanító kollégájával, Jeszenszky György dobossal közösen felidézték az 50-es, 60-as évek nagy Hammondosainak, Jimmy Smith-nek, Jack McDuff-nek zenéjét. Jimmy is minimum trióban játszott úgy, hogy a dob mellett Kenny Burrell gitárossal hangzásban új iskolát teremtettek az akkori jazz világában.

Két ütemes számmal indítottak (I've never Been In Love Before, Limehouse Blues), melyekben főleg Premecz brillírozott a tél óta "felerősített", Lesley miatt erőteljesebben szóló orgonáján, Gyafi főleg nevezetes akkordmeneteivel kápráztatott el. Harmadikként a 60-as évek házibulijainak ritmusa miatt családalapító számnak nevezett lassú ballada, a Flamingo következett. Matyi csodálatos harmóniákat csalt ki hangszeréből, amelyek a Hammond egyedi, csak erre a hangszerre jellemző hangzás sokszínűségét mutatták be, miközben lábával a pedálokon folyamatosan hozta a bőgős személyét „megspóroló" basszust. Ez magában sem kis teljesítmény, az ötletdús, harmonikus, de sokszor kísérletező akkordfelbontásos rögtönzései, a néha gyors, oktávokon átnyargaló virgázásai, (On a Misty Night) a lassú bluesokban a megfontoltan megnyújtott, kitartott, fantáziadús dallamszövései (Gershwin: It Ain't Necessarily So) teszik inkább emlékezetessé művészi teljesítményét.

Gyárfás magabiztos technikai tudása az őrült gyorsasággal lejátszott akkordfutamokban nyilvánult meg legtöbbször (Ted Dameron- szám, kedvence, Wes Montgomery Road Song-ja), de a buli végén játszott Benson-dalban már sokat rögtönzött szólóban a felső húrokon is. Jeszenszky tanár úr mindent tudott a hangszerén aznap este: 50-es évekbeli seprőkkel keverő swing-et, 60-as évekbeli lassú blues-t, 70-es évekbeli kemény jazzrockot. És meg sem izzadt!

Az utolsóelőtti szám, egy improvizációkra ösztönző shuffle ((Indiana) után az est fénypontja, a Flame of the Blues következett, B. B. King-i tanításoknak megfelelően: erőteljes a kezdés, majd hatásszünet, dinamikai és ritmikai visszafogás, halk előadásmód, hogy aztán elementáris erővel a csúcsra törjön ismét a hangulat. A nyilvánvalóan megjósolható hosszú vastaps után Elek István bariton- szaxissal kiegészülve (a'la J. Smith- Stanley Turrentine) George Benson vad bop-jával zártak a fiúk. Varázslatosan szólalt meg a kis combo előadásában a három hangszer erőteljes uniszónójában a témafelvezetés, de a három, egymást követő rögtönzés sem volt akármi (szaxi, orgona, gitár). Ezek után nem volt kérdéses, hogy második ráadás számot is kellett játszaniuk Gyafiéknak: Jimmy Smith kemény, hatásos soul- blues-át, a Back At the Chicken Shack-et.
A koncert végével az emberek többsége percek alatt "elpárolog". Tegnap este azt vettem észre, hogy ha többen nem is, de kevesebben sem lettünk a teremben. Mindenki beszélgetett, a Hammondot vizsgálta, iszogatott, azaz jól érezte magát. Jé, már este 11 óra!
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2015. 06. 25-én

EGÉSZESTÉS KAMARAJAZZ A BARTÓK TEREMBEN

2015.06.24. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin' 

A hely szellemének megfelelően - akárcsak az elmúlt években - a Bartók Teremben hallhatóak az akusztikus jazz-combo előadások az idén is. A jazzfesztivál harmadik napján a Bartók Teremben lépett fel a Binder Quartet, a Szőke Niki Quartet feat: David Friedman (USA) és a Bopcorn feat.: Korb Attila, Bert Boeren (NL).

Az improvizációs tábor hallgatóiból összeállított Csillag Quartet (női ének, gitár, zongora, basszus) meglepően élvezetes bevezetője után a Binder Quartet lépett színpadra. Fellépésük időpontján, fél 7-kor alig harmadáig telt fel a nézőtér. Ez persze nem zavarta az előadókat: a rutinos zenekarvezető-zongoristát, Binder Károlyt, a jolly joker fafúvóst, Borbély Mihályt, és a tegnap a Syrius Legacy Band-ben látott-hallott ritmusszekció tagjait, Fonay Tibor bőgőst és Benkó Ákos ütőst.
A Zeneművészeti Egyetem jazztanszékvezetőjének több évtizedes előadói munkássága napjainkban is töretlen. A harmincegynéhány évvel ezelőtti „nagy" Binder együttessel, benne Dresch Mihállyal és Benkő Róberttel alapozta meg hírnevét a zongorista- zeneszerző, aki többtucatnyi lemeze közül most a két legutóbbiról válogatott. A kezdő Tetraéder c. pergő ritmusú szám után az Örök visszatérés c. jazzballada szólalt meg, mindkettőben Borbély jellegzetes, magas tartományokban megszólaló szopránszaxofon szólamaival. Az együttes hangzásvilágára - és ez valószínű Borbély népzenei gyökereiből eredeztethető - a bonyolult, páratlan ritmusszerkezetekre épített keleties, balkáni zenei hatások a jellemzőek. Az In Illo Tempore c. korábbi albumukról beválogatott nótájukban Binder ütőhangszert vett a kezébe, miközben Borbély basszusklarinétra cserélte szaxofonját. Megint más, ezúttal magyar zenei gyökerek voltak felfedezhetőek a következő,  Legénybúcsú c. számban, melyben Misi az utóbbi években egyre gyakrabban használt népi fúvóst, a tárogatót szólaltatta meg. Tiszta, precíz, zeneileg összetett, mégis néha talán „sterilnek" tűnő improvizációi mindig megtapsoltatták a közönséget, ugyanúgy, mint Binder ritkábban sorra kerülő zongorarögtönzései.

A Sodrásban c. őrületben már arab népzenei elemek is megjelentek, és monoton ritmusával Ravel Bolerójának hangulatát idézte fel. Az utolsóelőtti, 5/4-ben előadott számukban ismét a szopránszaxofon vette át a vezetést a bandában, ugyanúgy, mint az Ostinato c., jazzrockos kompozícióban. Az új nemzedékhez tartozó Benkó Ákos a 20-30 évvel ezelőtti dobstílustól alaposan eltérve határozottabb, hangosabb, mégis a ritmusváltásokat, a dinamikai variációkat szem előtt tartva dobolt, míg a Junior Príma-díjas Fonay precíz, határozott alapot biztosított társai számára hol basszusgitárján, hol elektromos bőgőjén. A kvartett ráadásként egy „kígyóbűvölő" hangulatú számmal búcsúzott a vastapssal hálás közönségtől.

Pillanat alatt megtelt ezután a Szőke Nikoletta Quartet előadására a nézőtér. A fiatal, szőke, fekete tüllruhát viselő énekesnő a hazai női előadók egyik legelismertebb alakja. Ma már szinte elvárás, hogy a csinos külső is szükségeltetik a jó karrierhez ebben a szakmában, de Niki inkább a tudására alapozta, alapozza hírnevét. Blokkjában az etno-jazz világából visszaugrottunk jó 50 évet, hiszen ezen a koncerten jól bejáratott jazz- sztenderdeket hallhattunk.
A kísérőzenekarának tagjai között két állandó tag, a zongorista Szakcsi Lakatos Róbert és a bőgős Barcza Horváth József mellett a Svédországból be-, azaz hazaugró Csörsz Zoltán lépett fel ezen az estén a sztárvendéggel, az amerikai David Friedman vibrafonossal kiegészülve. Az előadásra a nagyfokú profizmus, a tökéletes, hibátlan előadásmód volt a jellemző, és a visszafogott rögtönzések inkább 50-es évekbeli bárhangulatot, mint pezsgő jazzbulit adtak vissza a nézőknek. Az énekesnő, aki 2005-ben Montreaux-ban szakmai- és közönségdíjjal lépett be a hazai hírességek közé, szépen elénekelte a dalokat, szkettelései helyükön voltak, de talán a jazzfesztivál apropóján több spontán rögtönzést is szívesen vettünk volna tőle. Az If I Should Loose You, a klasszikus Shadow of Your Smile, a lüktető It's All With Me, a bluesosra fogott Summertime mind- mind tökéletes produkciók voltak, de a Friedman-nel duóban előadott ballada előadásáig várnunk kellett a megérintésig. Mert ez a dal a visszafogott, halk vibrafonkíséret mellett volt az est énekesi csúcspontja. Később a művésznő egyre jobban belejött, és az utolsó három számban már többet rögtönzött. A zenészek közül kiemelném a fiatalabb Szakcsi professzionális játékát: ahol időt és teret kapott, ott rögtönzött is. A genetika csodája talán, hogy 99 %-ban az apjától örökölte nemcsak tudását, hanem külsejét: szemébe húzott baseballsapka, a zongoraszékre rátelepedett súlyos testtartás, a billentyűkre belehajoló zongora technika mind- mind a 30 évvel ezelőtti papát, Bélát idézte.

A kitűnő bőgősnek, Barczának tökéletes kíséret mellett volt lehetősége egy kiadós bőgőszólóra, nem úgy a dobosnak, akit  pedig provokált egy kis „kérdezz- felelek" játékra az amerikai. A legnagyobb sikert a fúvóshangszer híján a kombó szólistájává előlépett Friedman aratta le. A Lionel Hampton, avagy az MJQ frontembere, Milt Jackson által a jazzben tökélyre vitt vibrafonjátékosok méltó követője az amerikai. Minden számban kapott lehetőséget a rögtönzésekre, melyek változatosak, üdék, hangulatosak voltak. A gyors, swinges futamokon elég volt a két ütő, de kíséretben mind a négy ütője használatban volt.  Nem csoda, hogy az énekes szólista mellett a legutóbb Chet Baker lemezén közreműködő zenész kapta a legtöbb tapsot. Diana Krall-hoz hasonlóan Nikoletta is már megválogathatja, hogy mi tetszik neki az eléneklendő dalok közül, és talán ezért választotta az East of The Sun-t ráadásként, sikeres műsora végére.

Ismét ugrottunk vagy 10-20 évet visszafelé. A következő előadó az a Bopcorn együttes volt, akik hagyományos swing zenét, vagy ahogy Szalóky Béla harsonás mondta a felvezetőjében: mainstream swing-jazzt játszanak. Berdisz Tamás dobos fejében született meg az ötlet idén tavasszal, hogy az egy irányba húzó, sokat próbált zenészeket összeterelje: magával együtt Juhász Attila zongoristát, Sárkány Sándor bőgőst és Szalóky Béla pozanos-trombitást. Ők szerepeltek tehát harmadikként a kedd esti műsorban, azonban az este fő szenzációja az volt, hogy két vendégelőadóval, a holland Bert Boeren és a magyar Korb Attila pozanjátékosokkal három rézfúvós legyen egyszerre a színpadon. Nos, ez be is jött! A ragtime, dixieland, swing, bebop örökzöldek, Count Basie-től Garlandig egymás után szólaltak meg, és mindenki lába egyszerre járt zenéjük ritmusára.
A nyitószám, a Chick to Chick dobta fel elsőként a hangulatot, melyben mind a három harsonás sorra került. Előbb Korb éles hangú, klasszikus akkordbontáson alapuló rögtönzését hallottuk, majd a holland jött fátyolosabb hangszínén, érzékibb hangulatú szólóival, végül a beltag Szalóky zárta a sort virtuóz technikájával. Érdekes, hogy nemcsak a zenészek közötti tudás, tapasztalat különböztette meg a szólókat, hanem a hangszerek márkája is. A sikeres bemutatkozást Mark Nightingale angol pozanos dala követte, majd egy megint más karakterű szám, John Hawkes amerikai zongorista Peecox c. szerzeménye következett, amelyben végre a zongorista is szóhoz juthatott egy ragyogó rögtönzés erejéig. A legnagyobb rutinnal, legtöbb tapasztalata révén Boeren játszott, aki még a neves Dutch Swing College Band tagja volt, jelenleg pedig a nem kevésbé nevezetes Jazz Orchestra of Concertgebauw harsonása.

A következő blokkban a fúvósok egyenként tettek tanúbizonyságot tudásukról. Előbb a csodagyerekként feltűnt Korb Attila játszotta el nekünk a slágergyanús Az összes tojásomat a kosaramba teszem című darabot, majd Bert következett (Makin Whoopee). Ő alaposan bemutatta a hallgatóságnak a rézfúvós hangszer minden titkát, hangzásban, szordínóval és anélkül, ritmikájában változtatva, majd az egyik legfoglalkoztatottabb harsonásunk, a házigazda, Szalóky Béla következett sokrétű repertoárjából válogatva.
Sok jazz rajongó idegenkedik az avantgarde harmóniáktól, a kakofon hangzástól, a megjegyezhetetlen dallamoktól, az aszimmetrikus ritmusoktól, amelyek a free jazz, a fusion jazz műfajait jellemzik. Nos, a Bopcorn utolsó számainak dallamait megőrizve ettől nem kellett tartaniuk: egyszerű, könnyen emészthető, vidám műsort hallhattunk a zsinagóga nagytermében általuk. Mert azért ilyen is kell!

	Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2015. 06. 24-én

IZGALMAS JAZZROCK BULI SYRIUS-NÓTÁKKAL A LAMANTIN JAZZ FESZTIVÁLON

Izgalmas jazzrock buli Syrius-nótákkal a Lamantin Jazz Fesztiválon

2015.06.23. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Baronits Zsolt 1999-ben, Veszelinov András 2007-ben, Orszáczky Jackie rá egy évre ment el örökre, Pataki László pedig önkéntes száműzetésbe vonult: Bécsben telepedett le. Így a Syrius legendás ötöséből egyedül Ráduly Mihály - aki épp ellenkezőleg, 8 éve tért haza Amerikából - lett az, akire a veretes zenei örökség megmentése és a köztudatba való újrajáratása hárult. Ő örömmel teszi ezt napjainkban is, ahogy azt a tegnapi esten is láthattuk: a fiatal utódokat instruálta régi dalaik felelevenítésére.

Az 1970-74 között a szakma által egyértelműen a legjobb magyar zenekarnak titulált Syrius pályafutása során százszor elhangzott sztereotípiákat - mint hogy évekkel megelőzték korukat, hogy túl bonyolult volt zenéjük a népszerűséghez, nem fértek bele az akkori szocialista kultúrelvárásokba, avagy világhírességek lehettek volna, ha nem úgy intézték volna ügyeiket itthon - nem ismétlem. A beatzene oldaláról, a rockhagyományok felől, a jazz, a blues és a soul irányából közeledtek egymáshoz a banda tagjai, és oly szerencsés volt a találkozásuk, hogy zenetörténelmet írtak akkor, a 70-es évek elején- közepén. Hogy el ne vesszen ez a hagyaték, tavaly ősszel fiatal zeneakadémistákból megalakult a Syrius Legacy Band, akik a Lamantin első koncertestéjén mutatkoztak be a szombathelyi közönségnek.

Dr. Puskás Tivadar polgármester köszöntője, és az azt követő hivatalos megnyitója után kezdődött el a Weöres Színház Krúdy-termében helyet kapó esemény. A „nagy előd" hangszerösszetételében felállt csapat 25-32 év közti fiatalból állt, vezetőjük, szervezőjük, dobosuk, és a műfajban ritka párosítással énekesük, Benkó Ákos a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazztanszékének végzős hallgatóiból verbuválta a bandát Maloschik Róbert menedzser segítségével. Tagjai még: Ludányi Tamás - tenor-,és szopránszaxofon, Vidakovich Izsák - tenorszaxofon, fuvola, Fonay Tibor basszusgitár, és Tempfli Erik billentyűs. A 2014 júliusában a Debreceni Jazz Napokon debütált, majd augusztusban Tatabányán, októberben pedig Budapesten bemutatkozó egyfajta tribute band hamar közismert lett zenéjével, melynek alapja a Syrius 1971-ben a boltokba került, és a szakmai szavazatok alapján minden idők legjobb magyar nagylemezének választott Az ördög álarcosbálja.

A mintegy másfélórás koncerten 3 dal kivételével ennek a lemeznek anyagát adták elő a fiúk, a hallgatóság legnagyobb megelégedésére. A címadó szerzeménnyel kezdtek, melyben meglepett a dobos-énekes Jackie-hez hasonlatos, a himnikusan ereszkedő számban érdes, erőteljes, bluesos hangja. A meghatározó improvizáció ebben a dalban a fiatal billentyűshöz köthető, aki balett-táncosokat megszégyenítő módon végig lábujjhegyen mozogva segítette ki magából a dallamokat. Ámbár elég nagy különbség volt felfedhető Pataki merész dallamvezetései, egész billentyűzetet nyaggató agresszív orgonajátéka, és Tempfli visszafogott, finom jazzes szólói között, az eredmény kitűnő volt. De azért a „mindentudó" Roland-szinti nem tudja a Hammond- soundot utolérni.
A következő dal, a fülbemászó Voltam már azelőtt c. 6/8-os bluesballada erőssége ismét Ákos lírai, mégis markáns éneke volt, mely számot az igencsak progresszív Ráduly-dal, az In the Bosom of a Shout követte, ördögi szaxikórusokkal, felkavaró dallammával és fergeteges ritmusával. Ludányi altszólója élményszámba ment, mind dallamvezetésében, mind ritmikailag fantáziadús volt. Vidakovich tenorimprója más felépítésű volt: akkordfelbontásokkal lentől felfelé törő dallamai hatásosan szóltak. Az ezzel a számmal egybegyúrt, magyar nyelven előadott Virágtánc megpihentette a füleinket egyszerű dallamvilágával. Az eredetiben soha meg nem jelent Széttört álmok szvit utolsó tételét ismét egy Álarcosbálon kívüli dal, a Ne sírjatok, lányok című film Syrius által előadott felvétele követte, majd a sokat idézett híres lemez Egy becsületes ember észrevételei című darabja, amolyan félig unplugged hangszerelésben.

A ritmusváltásokkal többszörösen áttört lassú ballada szintén teret adott a rögtönzéseknek: Temfli orgonaimpróit, Ludányi ezúttal a dal hangulatához igazodó szopránszaxofon szólóit, és Vidakovich kitűnő fuvolaelőadását élvezhettük benne. Kár, hogy ez utóbbit csak részben, mivel a technikus késett a mikrofon beadásával. Veszelinov Andrásnak, a Syrius-szal idővel a progresszív dobolás magaslatára felkerült dobosnak ajánlotta „örököse" a Psychomania, címében ráutalóan pszichedelikus Orszáczky-szerzeményt, amelyben a dobos mellett a koncerten végig öthúros basszusán a biztonságos alapot rendíthetetlenül hozó Fonay is bizonyította nem mindennapi tudását. A visszatapsot generáló koncert ráadásszáma a szintén ritkán megszólaltatott Elfáradtam én már c. közös Pataki-Orszáczky dal volt, amely mind a smirglihangon előadott balladai énekével, mind a mindhárom szólistának teret engedő rögtönzéseivel mély nyomott hagyott a hallgatóságban.

Nem csoda, hogy a fiatalok ezzel a nem mindennapi újítással megnyerték néhány médium tetszését: szeptemberben, alig egyéves születésnapjukon stúdióba vonulnak, hogy rögzíthessék első nagylemezüket. Nyugat-Dunántúl köszöni a zenéteket, és további szép sikereket kíván!
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 06. 23-án, a jazzma.hu portálon 06. 23-án, és a www.bluesvan.hu portálon 06. 25-én

HANGULATJELENTÉS RYAN MCGARVEY KONCERTJÉRŐL

Ryan tábornok megmentett bennünket – hangulatjelentés Ryan McGarvey koncertjéről

2015-06-12 | kritika

Amikor 1966 őszén az angol-skót Eric Clapton – Jack Bruce – Ginger Baker összeállítású Cream, majd az ír Rory Gallagher vezette Taste, vagy komoly kihívó nélkül a mai napig a Sárgolyó legjobb gitárosa címet utcahosszan vezető néger-indián származású Jimi Hendrix és az Experience átvette a hatalmat a rockzene fővárosában, Londonban, egy új korszak született meg: a blues rock gitárhősök korszaka. Őket az ugyancsak nagy tudású vezető gitáros vezérszerepére építő alakulatok, így a Dave Edmunds irányított Love Sculpture és a David ’Clem’ Clempson által vezetett Bakerloo követte, de bővített bandájával hamarosan megjelent a színen Peter Green a Fleetwood Mac-kel, Stan Webb a Chicken Chack-kel, Kim Simmonds a Savoy Brown-nal, hogy csak a legkorábbi formátumokat említsem. Nos, ebből az 50 évvel ezelőtt divattá vált, de abból soha ki nem ment korszakból idézett meg hangulatokat Ryan McGarvey, a New-Mexico-i születésű amerikai fehér gitáros-énekes a múlt hétvégi budapesti A38 Hajón adott koncertjén.

Ryanről már hallottunk, és nem közlegényként vártuk. A fiatal, idén 30 éves zenész a 2007-ben debütáló, „csak” 200000 példányban eladott albumával, a Foward In Reserve cíművel még nem futott be, de amikor 2010-ben a Clapton által szervezett Crossroads Guitar Festivalon a több mint 4000 versenyző közül Ő győzött, és nyerte el a fesztiválon való bemutatkozás lehetőségét, egyszerre sztár lett. 2012-ben jelent meg második albuma Redefind címmel, 2013-ban a Guitar Player Magazin az év gitáros tehetségének választotta, míg tavaly az European Blues Awardson megkapta a Best Guitarist díjat, az öreg kontinensen tett útjai eredményeképpen. Legfrissebb lemezének, a The Road Chosen-nek a svájci, német, holland, osztrák és cseh városokat érintő bemutatókörútján került sor a budapesti fellépésére. McGarvey-nak nem csak a ’60-as évek közepének „white boys blues” nótái sajátjai, hanem a későbbi heavy metal korszakindító Led Zeppelin kőkemény gitár riffjei is felismerhetők dalaiban, csakúgy mint Stevie Ray Vaughan nyers, tiszta rockhangzása, de Gary Moore-hoz és Joe Bonnamassa-hoz köthető nagy ívű dallamos gitárszólók is visszaköszönnek számaiban.

A trióban fellépő gitáros legújabb lemezéről a ZZ Topos hangzásvilágú Memphis című slágerével kezdett, majd találkozását a műfajjal énekelte meg a Blues Knocking In My Doorban. A Les Paul Gibson keményen hasított a további pár számban is, mint a Down Right Insane, vagy a Goodbye Blues címűekben, majd a csengőbb, élesebb hangszínű Fender Stratocasterre váltott, hogy lassú tizenkettes bluesaival elérzékenyítsen bennünket. Egy folkos hangulatú, Crosby, Stills, Nash and Young típusú dal, a To An End elhangzása után ismét a Gibson percei következtek. Közben többször megrázta magát a fiatal mester, és egy-egy vadabb hard rockot is lenyomott, mint a debütáló lemezéről a koncert standard Texas Specialt, a másodikról a Never Seems To Learnöt, és a legutolsó albumáról a Mean Thinget. Jó volt látni a saját kezűleg a gombokat kapcsolgató zenészt, amint a régi jó Marshall erősítőkön állítgatott. Sehol egy tagbaszakadt road, sehol egy idegesen átszaladó technikus. A ráadás előtt Logan Miles Nix dobos megmutatta a dobolásban való jártasságát szólóban is. Sajnos Sam Miller, a basszeros ezt nem tette meg, túlzottan is csak a kíséretre koncentrált, és a kemény rock világában gyakori, az alsó húron bömböltetett késleltetett futamokat is hiába vártuk tőle. A főnök, McGarvey azonban alaposan kitett magáért. Nemcsak a már beharangozott, biztos, profi tudás birtokában megszólaltatott gitárjátéka volt tökéletes, improvizációi ötletdúsak, és nem öncélúan végnélküliek, hanem meglepően jó énekhangot is produkált az amerikai muzsikus. Utolsó, a Zeppes riffekkel indító Joyride-dal, ráadásszámukkal köszöntek el a koncertnek optimális helyet adó, ez esetben mégis a teltházat messze el nem érő hajó gyomrában tőlünk.

Többünk számára zenéje nem is annyira a Cream, hanem a Taste fantáziadús dallam-, hangszerelés- és ritmusvilágát idézte inkább. A „white boys blues” tengerentúli kiválósága, akinek példaképei között ott vannak a fekete mesterek, Robert Johnson, Muddy Waters, Freddy King, vagy a napokban elhunyt B.B. King, mégis a brit blues vonal mellé fejlődött fel, ugyanúgy, mint sok ottani fehér zenésztársa is. Csak kevesen, mint pl. John Hammond tudják, merik(?), választják a fekete gyökerek eredeti hangzású adaptálását zenéjükben. De ez így van jól, ettől színes az egyébként kötött sémára épülő blues muzsika. Éljen is még sokáig e műfaj, ilyen fiatal tehetségek interpretálásával, mint McGarvey tábornok.

Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)
megjelent a www.bluesvan.hu portálon

RYAN TÁBORNOK MEGMENTETT BENNÜNKET!

RYAN TÁBORNOK MEGMENTETT BENNÜNKET!
- Ryan McGarvey koncertje az A38 hajón

Szédületes koncertet adott június 5-én, pénteken este a blues-rock gitárosok nemrég feltűnt új csillaga, Ryan McGarvey az A38 hajón.

2015.06.08. Gróf István - Fotók: Mernyó Ferenc

Ryan McGarveyról már hallottunk, és nem közlegényként vártuk. A fiatal, ma 30 éves zenész 2007-ben debütáló, „csak" 200 000 példányban eladott albumával, a Foward In Reserve cíművel még nem futott be, de amikor a 2010-ben az Eric Clapton által szervezett nevezetes Chicago-i Crossroads Guitar Festivalon a több mint 4000 versenyző közül ő győzött, és nyerte el a fesztiválon való bemutatkozás lehetőségét, egyszerre sztár lett. 2012-ben jelent meg második albuma Redefind címmel, 2013-ban a Guitar Player Magazin az év gitáros tehetségének választotta, míg tavaly Európában megkapta a Blues Awards díját, az öreg kontinensen tett szorgalmas útjainak eredményeként. Legfrissebb lemezének, a The Road Chosen-nek bemutatókörútján került sor a mostani, angol, német, osztrák, cseh, holland városokban való fellépése során a budapestire is.
Nem csak a 60-as évek közepének, és John Mayall munkássága során kiforrott „white boys blues"-nótái sajátjai, hanem a későbbi heavy metal korszakindító Led Zeppelin-szerű kőkemény gitárriffek is felismerhetők dalaiban, de Stevie Ray Vaughan nyers, tiszta rockhangzása, továbbá a közönséghez könnyebben eljutó, ma divatját élő Gary Moore-hoz, majd Joe Bonamassa-hoz köthető nagyívű, dallamos gitárszólók is visszaköszönnek számaiban.

A trióban fellépő gitáros legújabb lemezéről a Z.Z. Top-os hangzásvilágú Memphis c. slágerével kezdett, majd találkozását a műfajjal énekelte meg a Blues Knocking In My Door-ban. A Les Paul Gibson keményen hasított az első pár számban, majd a csengőbb, élesebb hangszínű Fender Stratocaster-re váltott, hogy lassú 12-es blues-aival elérzékenyítsen bennünket. Egy folkos hangulatú, Crosby, Stills, Nash and Young típusú dal, a To Un End elhangzása után ismét a Gibson percei következtek, és a nagyívű, instrumentális gitárfantáziák úgyszintén, mint a negyedórás Mystic Dreams is, mely a már a több mint kétórás buli legvégén hangzott el.
Jó volt látni a sajátkezűleg gombokat kapcsolgató zenészt, amint a Marshall-erősítőkön állítgatott. Sehol egy tagbaszakadt road, sehol egy idegesen átszaladó technikus, sőt, még operatőrt sem láttam a színpad körül éktelenkedni. Reméljük, az utókornak azért megmarad ez a jól sikerült koncert.

A ráadás előtt Logan Miles Nix dobos megmutatta dobolásban való jártasságát szólójában is. Sam Miller basszeros ezt nem tette meg, sőt, túlzottan is csak a kíséretre koncentrált, és a kemény rock világában gyakori, az alsó húron bömböltetett, késleltetett futamokat is hiába vártuk tőle.
A főnök, McGarvey azonban alaposan kitett magáért. Nemcsak a már beharangozott, profi tudás birtokában megszólaltatott gitárjátéka volt tökéletes, improvizációi ötletdúsak és nem öncélúan végnélküliek, hanem meglepően jó énekhangot is produkált az amerikai muzsikus. Utolsó, Zepp-es riffekkel indító ráadásszámukkal köszöntek el a koncertnek optimális helyet adó, ez esetben mégis a teltházat messze el nem érő hajó gyomrában.

Ryan megmutatta, hogy milyen színes az egyébként kötött sémára épülő bluesmuzsika. Éljen is még sokáig e szeretett műfaj, ilyen fiatal tehetségek interpretálásával, mint McGarvey. Várjuk a folytatást az idei nyáron, Szombathelyen, Pakson, Budapesten...

megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2015.06.08-án