2015.06.25.Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'
Akárcsak hétfőn,
szerdán este ismét a Krúdy Klub adott otthont a szombathelyi jazzfolyam
egyzenekaros koncertjének. Szerdán a nemrég alakult Premecz - Gyárfás
Trio az 50-es évek végén és a 60-as évek elején világhódító útjára
indult stílust idézte fel, természetesen némiképp mai köntösben. Emléket
állítottak olyan jazz-óriásoknak, mint Jack McDuff, Jimmy Smith, Larry
Young vagy Richard „Groove" Holmes.
Mint mindig, ezúttal a Tábor hallgatóiból verbuválódott tehetséges
fiatalok bemutatkozása előzte meg a hangversenyt. Most leírom az alkalmi
banda nevét is: a Lóhalál formációban Bolyki Sára
énekesnő olyan biztosan és szépen énekelte kísérőivel (zongora,
basszus, dob) azt a 4 számot, amit lehetőségük volt eljátszani, hogy nem
kell nagy jósnak lenni: a hölgyről még sokat fogunk hallani.
Hogy ekkora igény van 2015-ben Nyugat-Magyarországon a jó öreg Hammond-orgona zenéjére, az kiderült tavaly Szilveszterkor is, és tegnap is ugyanazon helyszínen, ez utóbbin már szűknek bizonyuló étterem falai között. A hallgatóság akár a jazz, a blues, a progresszív rock idősebb, a funky, a soul fiatalabb nemzedékéből jött el tegnap ide. Tény, hogy nemcsak körbeálltak a terem falainál, hanem még a külső teraszt is megtöltötték. Premecz Mátyás a Kéknyúl trióval december 30-án már bemutatkozott a helyieknek, a jazz mellett a blues, és főleg a funky, a soul irányából közelítve. A hangszertörténet, és a nagy elődök a fenti írásban nyomon követhetőek.
Tegnap más megközelítésből járt itt Mátyás: Gyárfás Istvánnal, napjaink legtöbbet foglalkoztatott jazzgitárosával és itt tanító kollégájával, Jeszenszky György dobossal közösen felidézték az 50-es, 60-as évek nagy Hammondosainak, Jimmy Smith-nek, Jack McDuff-nek zenéjét. Jimmy is minimum trióban játszott úgy, hogy a dob mellett Kenny Burrell gitárossal hangzásban új iskolát teremtettek az akkori jazz világában.
Két ütemes számmal indítottak (I've never Been In Love Before, Limehouse Blues), melyekben főleg Premecz brillírozott a tél óta "felerősített", Lesley miatt erőteljesebben szóló orgonáján, Gyafi főleg nevezetes akkordmeneteivel kápráztatott el. Harmadikként a 60-as évek házibulijainak ritmusa miatt családalapító számnak nevezett lassú ballada, a Flamingo következett. Matyi csodálatos harmóniákat csalt ki hangszeréből, amelyek a Hammond egyedi, csak erre a hangszerre jellemző hangzás sokszínűségét mutatták be, miközben lábával a pedálokon folyamatosan hozta a bőgős személyét „megspóroló" basszust. Ez magában sem kis teljesítmény, az ötletdús, harmonikus, de sokszor kísérletező akkordfelbontásos rögtönzései, a néha gyors, oktávokon átnyargaló virgázásai, (On a Misty Night) a lassú bluesokban a megfontoltan megnyújtott, kitartott, fantáziadús dallamszövései (Gershwin: It Ain't Necessarily So) teszik inkább emlékezetessé művészi teljesítményét.
Gyárfás magabiztos technikai tudása az őrült gyorsasággal lejátszott akkordfutamokban nyilvánult meg legtöbbször (Ted Dameron- szám, kedvence, Wes Montgomery Road Song-ja), de a buli végén játszott Benson-dalban már sokat rögtönzött szólóban a felső húrokon is. Jeszenszky tanár úr mindent tudott a hangszerén aznap este: 50-es évekbeli seprőkkel keverő swing-et, 60-as évekbeli lassú blues-t, 70-es évekbeli kemény jazzrockot. És meg sem izzadt!
Az utolsóelőtti szám, egy improvizációkra ösztönző shuffle ((Indiana) után az est fénypontja, a Flame of the Blues következett, B. B. King-i tanításoknak megfelelően: erőteljes a kezdés, majd hatásszünet, dinamikai és ritmikai visszafogás, halk előadásmód, hogy aztán elementáris erővel a csúcsra törjön ismét a hangulat. A nyilvánvalóan megjósolható hosszú vastaps után Elek István bariton- szaxissal kiegészülve (a'la J. Smith- Stanley Turrentine) George Benson vad bop-jával zártak a fiúk. Varázslatosan szólalt meg a kis combo előadásában a három hangszer erőteljes uniszónójában a témafelvezetés, de a három, egymást követő rögtönzés sem volt akármi (szaxi, orgona, gitár). Ezek után nem volt kérdéses, hogy második ráadás számot is kellett játszaniuk Gyafiéknak: Jimmy Smith kemény, hatásos soul- blues-át, a Back At the Chicken Shack-et.
A koncert végével az emberek többsége percek alatt "elpárolog". Tegnap este azt vettem észre, hogy ha többen nem is, de kevesebben sem lettünk a teremben. Mindenki beszélgetett, a Hammondot vizsgálta, iszogatott, azaz jól érezte magát. Jé, már este 11 óra!
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2015. 06. 25-én
Hogy ekkora igény van 2015-ben Nyugat-Magyarországon a jó öreg Hammond-orgona zenéjére, az kiderült tavaly Szilveszterkor is, és tegnap is ugyanazon helyszínen, ez utóbbin már szűknek bizonyuló étterem falai között. A hallgatóság akár a jazz, a blues, a progresszív rock idősebb, a funky, a soul fiatalabb nemzedékéből jött el tegnap ide. Tény, hogy nemcsak körbeálltak a terem falainál, hanem még a külső teraszt is megtöltötték. Premecz Mátyás a Kéknyúl trióval december 30-án már bemutatkozott a helyieknek, a jazz mellett a blues, és főleg a funky, a soul irányából közelítve. A hangszertörténet, és a nagy elődök a fenti írásban nyomon követhetőek.
Tegnap más megközelítésből járt itt Mátyás: Gyárfás Istvánnal, napjaink legtöbbet foglalkoztatott jazzgitárosával és itt tanító kollégájával, Jeszenszky György dobossal közösen felidézték az 50-es, 60-as évek nagy Hammondosainak, Jimmy Smith-nek, Jack McDuff-nek zenéjét. Jimmy is minimum trióban játszott úgy, hogy a dob mellett Kenny Burrell gitárossal hangzásban új iskolát teremtettek az akkori jazz világában.
Két ütemes számmal indítottak (I've never Been In Love Before, Limehouse Blues), melyekben főleg Premecz brillírozott a tél óta "felerősített", Lesley miatt erőteljesebben szóló orgonáján, Gyafi főleg nevezetes akkordmeneteivel kápráztatott el. Harmadikként a 60-as évek házibulijainak ritmusa miatt családalapító számnak nevezett lassú ballada, a Flamingo következett. Matyi csodálatos harmóniákat csalt ki hangszeréből, amelyek a Hammond egyedi, csak erre a hangszerre jellemző hangzás sokszínűségét mutatták be, miközben lábával a pedálokon folyamatosan hozta a bőgős személyét „megspóroló" basszust. Ez magában sem kis teljesítmény, az ötletdús, harmonikus, de sokszor kísérletező akkordfelbontásos rögtönzései, a néha gyors, oktávokon átnyargaló virgázásai, (On a Misty Night) a lassú bluesokban a megfontoltan megnyújtott, kitartott, fantáziadús dallamszövései (Gershwin: It Ain't Necessarily So) teszik inkább emlékezetessé művészi teljesítményét.
Gyárfás magabiztos technikai tudása az őrült gyorsasággal lejátszott akkordfutamokban nyilvánult meg legtöbbször (Ted Dameron- szám, kedvence, Wes Montgomery Road Song-ja), de a buli végén játszott Benson-dalban már sokat rögtönzött szólóban a felső húrokon is. Jeszenszky tanár úr mindent tudott a hangszerén aznap este: 50-es évekbeli seprőkkel keverő swing-et, 60-as évekbeli lassú blues-t, 70-es évekbeli kemény jazzrockot. És meg sem izzadt!
Az utolsóelőtti szám, egy improvizációkra ösztönző shuffle ((Indiana) után az est fénypontja, a Flame of the Blues következett, B. B. King-i tanításoknak megfelelően: erőteljes a kezdés, majd hatásszünet, dinamikai és ritmikai visszafogás, halk előadásmód, hogy aztán elementáris erővel a csúcsra törjön ismét a hangulat. A nyilvánvalóan megjósolható hosszú vastaps után Elek István bariton- szaxissal kiegészülve (a'la J. Smith- Stanley Turrentine) George Benson vad bop-jával zártak a fiúk. Varázslatosan szólalt meg a kis combo előadásában a három hangszer erőteljes uniszónójában a témafelvezetés, de a három, egymást követő rögtönzés sem volt akármi (szaxi, orgona, gitár). Ezek után nem volt kérdéses, hogy második ráadás számot is kellett játszaniuk Gyafiéknak: Jimmy Smith kemény, hatásos soul- blues-át, a Back At the Chicken Shack-et.
A koncert végével az emberek többsége percek alatt "elpárolog". Tegnap este azt vettem észre, hogy ha többen nem is, de kevesebben sem lettünk a teremben. Mindenki beszélgetett, a Hammondot vizsgálta, iszogatott, azaz jól érezte magát. Jé, már este 11 óra!
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2015. 06. 25-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése