2015. június 24., szerda

EGÉSZESTÉS KAMARAJAZZ A BARTÓK TEREMBEN


Egészestés kamarajazz a Bartók Teremben - A Lamantin Jazz Fesztivál harmadik napja

2015.06.24. - 18:55 | Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin' 

A hely szellemének megfelelően - akárcsak az elmúlt években - a Bartók Teremben hallhatóak az akusztikus jazz-combo előadások az idén is. A jazzfesztivál harmadik napján a Bartók Teremben lépett fel a Binder Quartet, a Szőke Niki Quartet feat: David Friedman (USA) és a Bopcorn feat.: Korb Attila, Bert Boeren (NL).

Az improvizációs tábor hallgatóiból összeállított Csillag Quartet (női ének, gitár, zongora, basszus) meglepően élvezetes bevezetője után a Binder Quartet lépett színpadra. Fellépésük időpontján, fél 7-kor alig harmadáig telt fel a nézőtér. Ez persze nem zavarta az előadókat: a rutinos zenekarvezető-zongoristát, Binder Károlyt, a jolly joker fafúvóst, Borbély Mihályt, és a tegnap a Syrius Legacy Band-ben látott-hallott ritmusszekció tagjait, Fonay Tibor bőgőst és Benkó Ákos ütőst.
A Zeneművészeti Egyetem jazztanszékvezetőjének több évtizedes előadói munkássága napjainkban is töretlen. A harmincegynéhány évvel ezelőtti „nagy" Binder együttessel, benne Dresch Mihállyal és Benkő Róberttel alapozta meg hírnevét a zongorista- zeneszerző, aki többtucatnyi lemeze közül most a két legutóbbiról válogatott. A kezdő Tetraéder c. pergő ritmusú szám után az Örök visszatérés c. jazzballada szólalt meg, mindkettőben Borbély jellegzetes, magas tartományokban megszólaló szopránszaxofon szólamaival. Az együttes hangzásvilágára - és ez valószínű Borbély népzenei gyökereiből eredeztethető - a bonyolult, páratlan ritmusszerkezetekre épített keleties, balkáni zenei hatások a jellemzőek. Az In Illo Tempore c. korábbi albumukról beválogatott nótájukban Binder ütőhangszert vett a kezében, miközben Borbély basszusklarinétra cserélte szaxofonját. Megint más, ezúttal magyar zenei gyökerek voltak felfedezhetőek a következő,  Legénybúcsú c. számban, melyben Misi az utóbbi években egyre gyakrabban használt népi fúvóst, a tárogatót szólaltatta meg. Tiszta, precíz, zeneileg összetett, mégis néha talán „sterilnek" tűnő improvizációi mindig megtapsoltatták a közönséget, ugyanúgy, mint Binder ritkábban sorra kerülő zongorarögtönzései.

A Sodrásban c. őrületben már arab népzenei elemek is megjelentek, és monoton ritmusával Ravel Bolerójának hangulatát idézte fel. Az utolsóelőtti, 5/4-ben előadott számukban ismét a szopránszaxofon vette át a vezetést a bandában, ugyanúgy, mint az Ostinato c., jazzrockos kompozícióban. Az új nemzedékhez tartozó Benkó Ákos a 20-30 évvel ezelőtti dobstílustól alaposan eltérve határozottabb, hangosabb, mégis a ritmusváltásokat, a dinamikai variációkat szem előtt tartva dobolt, míg a Junior Príma-díjas Fonay precíz, határozott alapot biztosított társai számára hol basszusgitárján, hol elektromos bőgőjén. A kvartett ráadásként egy „kígyóbűvölő" hangulatú számmal búcsúzott a vastapssal hálás közönségtől.

Pillanat alatt megtelt ezután a Szőke Nikoletta Quartet előadására a nézőtér. A fiatal, szőke, fekete tüllruhát viselő énekesnő a hazai jazz énekesnők egyik legelismertebb alakja. Ma már szinte elvárás, hogy a csinos külső is szükségeltetik a jó karrierhez ebben a szakmában, de Niki inkább a tudására alapozta, alapozza hírnevét. Blokkjában az etno-jazz világából visszaugrottunk jó 50 évet, hiszen ezen a koncerten jól bejáratott jazz- sztenderdeket hallhattunk.
A kísérőzenekarának tagjai között két állandó tag, a zongorista Szakcsi Lakatos Róbert és a bőgős Barcza Horváth József mellett a Svédországból be-, azaz hazaugró Csörsz Zoltán lépett fel ezen az estén a sztárvendéggel, az amerikai David Friedman vibrafonossal kiegészülve. Az előadásra a nagyfokú profizmus, a tökéletes, hibátlan előadásmód volt a jellemző, és a visszafogott rögtönzések inkább 50-es évekbeli bárhangulatot, mint pezsgő jazzbulit adtak vissza a nézőknek. Az énekesnő, aki 2005-ben Montreaux-ban szakmai- és közönségdíjjal lépett be a hazai hírességek közé, szépen elénekelte a dalokat, szkettelései helyükön voltak, de talán a jazzfesztivál apropóján több spontán rögtönzést is szívesen vettünk volna tőle. Az If I Should Loose You, a klasszikus Shadow of Your Smile, a lüktető It's All With Me, a bluesosra fogott Summertime mind- mind tökéletes produkciók voltak, de a Friedman-nel duóban előadott ballada előadásáig várnunk kellett a megérintésig. Mert ez a dal a visszafogott, halk vibrafonkíséret mellett volt az est énekesi csúcspontja. Később a művésznő egyre jobban belejött, és az utolsó három számban már többet rögtönzött. A zenészek közül kiemelném a fiatalabb Szakcsi professzionális játékát: ahol időt és teret kapott, ott rögtönzött is. A genetika csodája talán, hogy 99 %-ban az apjától örökölte nemcsak tudását, hanem külsejét: szemébe húzott baseballsapka, a zongoraszékre rátelepedett súlyos testtartás, a billentyűkre belehajoló zongora technika mind- mind a 30 évvel ezelőtti papát, Bélát idézte.

A kitűnő bőgősnek, Barczának tökéletes kíséret mellett volt lehetősége egy kiadós bőgőszólóra, nem úgy a dobosnak, akit  pedig provokált egy kis „kérdezz- felelek" játékra az amerikai. A legnagyobb sikert a fúvóshangszer híján a kombó szólistájává előlépett Friedman aratta le. A Lionel Hampton, avagy az MJQ frontembere, Milt Jackson által a jazzben tökélyre vitt vibrafonjátékosok méltó követője az amerikai. Minden számban kapott lehetőséget a rögtönzésekre, melyek változatosak, üdék, hangulatosak voltak. A gyors, swinges futamokon elég volt a két ütő, de kíséretben mind a négy ütője használatban volt.  Nem csoda, hogy az énekes szólista mellett a legutóbb Chet Baker lemezén közreműködő zenész kapta a legtöbb tapsot. Diana Krall-hoz hasonlóan Nikoletta is már megválogathatja, hogy mi tetszik neki az eléneklendő dalok közül, és talán ezért választotta az East of The Sun-t ráadásként, sikeres műsora végére.

Ismét ugrottunk vagy 10-20 évet visszafelé. A következő előadó az a Bopcorn együttes volt, akik hagyományos swing zenét, vagy ahogy Szalóky Béla harsonás mondta a felvezetőjében: mainstream swing-jazzt játszanak. Berdisz Tamás dobos fejében született meg az ötlet idén tavasszal, hogy az egy irányba húzó, sokat próbált zenészeket összeterelje: magával együtt Juhász Attila zongoristát, Sárkány Sándor bőgőst és Szalóky Béla pozanos-trombitást. Ők szerepeltek tehát harmadikként a kedd esti műsorban, azonban az este fő szenzációja az volt, hogy két vendégelőadóval, a holland Bert Boeren és a magyar Korb Attila pozanjátékosokkal három rézfúvós legyen egyszerre a színpadon. Nos, ez be is jött! A ragtime, dixieland, swing, bebop örökzöldek, Count Basie-től Garlandig egymás után szólaltak meg, és mindenki lába egyszerre járt zenéjük ritmusára.
A nyitószám, a Chick to Chick dobta fel elsőként a hangulatot, melyben mind a három harsonás sorra került. Előbb Korb éles hangú, klasszikus akkordbontáson alapuló rögtönzését hallottuk, majd a holland jött fátyolosabb hangszínén, érzékibb hangulatú szólóival, végül a beltag Szalóky zárta a sort virtuóz technikájával. Érdekes, hogy nemcsak a zenészek közötti tudás, tapasztalat különböztette meg a szólókat, hanem a hangszerek márkája is. A sikeres bemutatkozást Mark Nightingale angol pozanos dala követte, majd egy megint más karakterű szám, John Hawkes amerikai zongorista Peecox c. szerzeménye következett, amelyben végre a zongorista is szóhoz juthatott egy ragyogó rögtönzés erejéig. A legnagyobb rutinnal, legtöbb tapasztalata révén Boeren játszott, aki még a neves Dutch Swing College Band tagja volt, jelenleg pedig a nem kevésbé nevezetes Jazz Orchestra of Concertgebauw harsonása.

A következő blokkban a fúvósok egyenként tettek tanúbizonyságot tudásukról. Előbb a csodagyerekként feltűnt Korb Attila játszotta el nekünk a slágergyanús Az összes tojásomat a kosaramba teszem című darabot, majd Bert következett (Makin Whoopee). Ő alaposan bemutatta a hallgatóságnak a rézfúvós hangszer minden titkát, hangzásban, szordínóval és anélkül, ritmikájában változtatva, majd az egyik legfoglalkoztatottabb harsonásunk, a házigazda, Szalóky Béla következett sokrétű repertoárjából válogatva.
Sok jazz rajongó idegenkedik az avantgarde harmóniáktól, a kakofón hangzástól, a megjegyezhetetlen dallamoktól, az aszimmetrikus ritmusoktól, amelyek a free jazz, a fusion jazz műfajait jellemzik. Nos, a Bopcorn utolsó számainak dallamait megőrizve ettől nem kellett tartaniuk: egyszerű, könnyen emészthető, vidám műsort hallhattunk a zsinagóga nagytermében általuk. Mert azért ilyen is kell!

megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2015. 06. 24-én

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése