2015. március 23., hétfő

AKASZTOTT SZÍVEK- CHICAGOI JAZZEREK SÁRVÁRON

Sűrített jazz programjain a Nádasdy-vár Művelődési Központ és Könyvtár az idén: még a tél hidege uralja a várost, és már a második koncertre került sor kedden a díszterem falai között. De ahogy halljuk, áprilisban már jön is a következő nemzetközi sztár. Hajrá!

A fiatal, 30 körüli Chris Weller és hasonló korú társai Chicagóból érkeztek hozzánk, és ahogy elmondták, egy többhetes, hosszú turné alkalmával Csehországban és Lengyelországban léptek fel előtte, és megálltak nálunk is. De jól tették!

A jazz hazájában, Amerikában, a bostoni Berklee College of Music a legpatinásabb konzervatóriuma a jazz- zenészeknek. Itt futottak össze a Chris Weller’s Hanging Hearts formáció tagjai egymással, a zenekarvezető tenorszaxis Cole Degenova billentyűssel és Devin Drobka dobossal. A kombó célja, hogy a jazz hagyományaira építve, a rock és a kísérletező kortárs zene elemeit beemelve, bátor kísérletet tegyenek improvizációikkal e zene kedvelőinek. Nos, hamar bizonyítottak, már a kezdőszámukkal, az Early Bird című sajáttal, mely kemény beat-alapra építkezett, – hoztuk is a négyeket lábunkkal rendesen –, majd folytatódott a Doo-Wop című vad bebop őrülettel. Az ’50-es évek és Charlie Parker szelleme szállt át ott akkor valahol a termen. A bőgőst megspórolván, – ilyet csak az utóbbi másfél évben láttam- hallottam idehaza én is, de rock-, és blues-bandáknál – Degenova hozta a basszust bal kezével, hol az elektromos zongora tetejébe tűzött kicsi Korg szintijén, hol az alaphangszere alsó billentyűin. Ez ember-spórolás ugyan, de ugyanakkor megköti a billentyűs kezét: nem tud úgy kiteljesedni a rögtönzések során, ahogy szeretne, hiszen a „szolgamunka” leköti bal keze játékát. És persze az olyan vad bop szerzeményeknél sem megy ez, mint a koncertjük második számaként előadottban.
A következő nótában Cole felfedezte a jó öreg zongorát is maga mellett, és átült mellé: egy gyönyörű ballada kerekedett ki belőle, és finom, halk, visszafogott játékát végül is nagy tapssal honorálta a közönség. A neve után feltételezhetően cseh származású dobos szerzeménye volt a Pilsen című, ismét kemény, rock-alapú szám, melyben most mégis Chris Weller remekelt. Amikor Adolphe Sax belga hangszerkészítő 1842-ben szabadalmaztatta a klarinét fúvókájával a bővített fémtestre ráépített, új technikájú billentyűzettel megszólaltatható új hangszerét, nem tudta, hogy 80 év múlva a jazz világában ez lesz a legelterjedtebb instrumentum. És azóta is az! Weller sohasem virgázott öncélúan tenorján: impróit inkább a mély hangok tartományában, dallamot, melegséget, komfortot adó előadásmódban tolmácsolta. Szinte elmosódtak nála a témafelvezetés és a rögtönzés határai.

A szünet előtti utolsó számban aztán Drobka hívta fel magára a figyelmet apró ritmushangszerei használatával: apró, játéknak tűnő, – avagy azok is? – felhúzott verkliket helyezett a cinre, és szólaltatta meg őket odaillően, majd egy mobiltelefonon keresztül közvetített különböző zörejeket, emberi beszélgetésfoszlányokat. Érdekes, és a zenével kompatibilis volt az is, hogy a billentyűs a fekete- fehér billentyűk helyett hol a hangszer belsejében a húrokat pengette a kísérletező jazz- számban, hol pedig a ritmusokat dobolt annak fedelén.

A szünet utáni kezdőszám ismét a modern jazzé volt. A szerző Weller belső lelki állapotot áttranszponáló szólói megragadóan szépen szóltak.
A tenorszaxi hangtónusa melegen és szomorúan szóló-búgó. A Lester Young, Coleman Hawkins, Sonny Rollins, avagy a popzenében Billy Vaughn által naggyá tett fúvós-hangszer mély, rezonáló búgása e hangszer jellegzetessége. És Chris tudja, hogy hogyan kell ezt jól csinálni. A D. Rover című saját szerzemény megint jazz-rock volt, talán a legjobb szám a koncerten előadottak közül. Degenova őrülten hozta billentyűin a basszust, míg Weller szólózott. Drobka igencsak szűkre szabott dobszerelésén keményen hozta a ritmust, miközben egy- egy párperces dobszólót is elengedett úgy, hogy csak a pergőt használta, időnként a lábdobbal besegítve. Fenomenális volt. A számnak olyan telt hangzása volt, mintha 5-6 tagú zenekar játszott volna ott. Ez egy lágy balladába torkollott, mely ismét a szaxofonos felségterülete volt. Két keményebb hangvételű számmal végződött a koncert, egy Drobka-szerezte blues-zal, és egy érdekes ritmusú, 5/4-ben a témát felhozó opussal, melyben Cole ismét a hagyományos zongorát használta – szerencsénkre!

A visszataps utáni ráadás szám egy Duke Ellington-ballada, a The Single Petal of a Rose volt, melyben a zenekarvezető nem adta ki kezéből a vezetést: gyönyörűen játszotta-búgta-fútta el a mester közismert örökzöldjét. Gratula, fiúk! Igencsak jól tettétek, hogy Nagyváradra tartva, megálltatok nálunk! Kösz az estéért!


megjelent a www.lathatatlansarvar.hu portálon 2015.03.23-án

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése