Nagysikerű bulival zárult a VII. Győri Nemzetközi Boogie-Woogie Fesztivál zárónapja szombaton este Richter-teremben. A fiatal, még csak huszonegynéhány éves Dániel Balázs zongorista, illetve szülei szervezik ezt a Győr határain messze túlmutató, december első hétvégéjére időzített programsorozatot, mely évről-évre egyre népszerűbb. A város komolyzenei központjában, a Richter- teremben az idei évben -a hatalmas érdeklődésre való tekintettel- már kétestés hangversennyel zárult a fesztivál.
Az akkori zongoristák elég mozgékonyak voltak. A gitárosokkal ellentétben nem vihették magukkal a hangszerüket, de ez terhet sem jelentett számukra: pillanatok alatt felpattantak a tehervonatra, hogy átmenjenek a következő városba. Az 1906-ban született Roosevelt Sykes, a korszak meghatározó mestere is így működött. 10 évesen a templomban orgonált, de 5 évvel később már St. Louis-i bárokban zenélt. 1930-ban, több zenésztársával egyetemben, Ő is Chicago-ban landolt. Itt volt divat az ún. "house rent party", azaz a lakbér-buli, ahol a pénzből kifogyott bérlő - hogy törleszteni tudja lakbérét - zongoristát fogadott és belépőt szedett. A zenészek zöme munka után ment játszani, fizetségük az elfogyasztott étel, ital volt. Talán ezért is volt Chicagóban minden zongorista Big Maceo-hoz hasonlóan 100 kiló feletti.
Az elektromos blues előretörése idején John Lee Hooker gitáros- énekes, a rock and roll időszakban pedig a fehér Jerry Lee Lewis és a színesbőrű Fats Domino voltak a műfaj nagyjai az 50-es évek végén. Azóta a boogie-nak voltak divatos és kevésbé népszerű korszakai, de egy biztos: a mai napig is népszerű ez a műfaj.
Induljon a show!
Mind egy egyre magasabbra tekeredő kígyó, úgy bontakozott ki tovább a buli. Hamarosan beszállt szájharmonikájával a német Albert Koch is, aki a műfaj népszerűbb, de keményebb, dögösebb változatát adta elő a már színpadon zenélő társaival. A helyszín aztán hamarosan teljesen benépesült: hogy ne csak a fülünknek, hanem a szemünknek is folytatódjon a káprázat, előugrottak a táncosok, a világ élvonalába tartozó svéd Ramsus és húga, Tove Holmqvist, valamint a lengyel Cherubinski testvérpár, Grzegorz és Agnieszka. Amit a rock and roll, boogie, és funky táncolásról tudni kell, azt ők mind tudták. Egyszerűen vonzották a tekintetet, de különösen a svéd fiú alkotott egyedit akrobatikus figuráival, rögtönzött tánc mozdulataival.
Már szinte egy gombostűnyi hely nem maradt a színpadon, mikor a legnevesebb csoport, a budapesti Mojo Workings trió is elhelyezkedett a stage hátulján, hogy negyedórás blues, boogie számokból álló műsorukkal megörvendeztessék a nagyérdeműt. A Honfi Imre és Horváth János gitáros, valamint Szabó Tamás szájharmonikás alkotta csapat mind a porondon játszó zenészekkel - pl. az Alligator's Tap, vagy a őrült ritmusú Choo Choo Train című számokat-, mind akusztikus trióban is muzsikáltak (Don't Wanna See You Again című, csodálatosan hangszerelt és énekelt blues-t, vagy a különleges, fél méteres mélységű akkordharmonikával kísért Pawn Shop c. dalukat). A 40-es évek nemcsak zenéjében, hanem külsejében is megjelent általuk: korabeli mellényes szürke öltönyben, kalapban zenéltek.
A szünet után a helyi színház színésze, aki a konferansz szerepét töltötte be, jó néhány percig sorolta fel a fesztivál támogatóinak sorát. Ez is bizonyítja, hogy egy helyi, önerőből, lelkesedéssel felépített rendszer hogyan tud felnőni odáig, hogy a támogatók serege a produkciók mellé álljon. A felvezető negyedórában ugyancsak a Dániel Balázs Trió zenélt, majd megható pillanatokat szerzett a huszonéves szólista azzal, hogy a feltörekvő új nemzedék képviselőjét is bemutatta: a Mosonmagyaróvárról érkező Slezák Csaba mindössze 14 éves, de lámpaláza ellenére olyan jó kis boogie-t zongorázott, amivel egy cseppet sem maradt el társaitól.
Majd ismét a konzervatívan, mellényes öltönyben, nyakkendővel fellépő amerikai pianista srácé volt a főszerep, aki azért egy kis ízlésfricskával jelezte, hogy nem hétköznapi: világoskék zokniban, fehér lakkcipőben nyomta a zongora pedálját, és hozta a nyolcakat. Egyébként a boogie- zongoristák fontos kelléke a lakkcipő: Dániel is élénk piros cipőt viselt aznap este. A régi feljegyzések szerint Fats Domino az 50-es években 50.000 km-t utazva 200 pár cipőt, és 30 öltönyt nyűtt el évente.
A boogiefolyamban Balázs kísérőzenészei következtek ezután, bizonyítva, hogy nem csak háttér zenészek. Előbb Zink Ferenc adta elő darabját jó kis rögtönzéseivel, melyben a Megy a gőzös Kanizsára műdalunktól a Smoke On The Water Deep Purple-klasszikusig mindent beleszőtt, majd a dobos, Koch Barnabás negyedórája következett. Ekkor már mindnyájan, alkalomhoz illően, mikulássapkát öltöttek. A sokoldalú, és mindig bulihangulatot produkáló Albert Koch aztán megint visszavette a frontember szerepét, és a Talk to the Baby című felelgetős blues-ával először lázba hozta, majd megénekeltette a közönséget.
Ezután elszabadult a pokol: miután a táncos fiúk bemutatták boogie-zongorista tudásukat is, a lengyel és a svéd táncospár szédületes táncokat mutatott be hasonlóképpen, mint a mi széki férfitáncosaink a kocsmában: hol az egyik, hol a másik páros került a színpad közepére, hogy rögtönzéseivel bemutassa tudását, és lehetőleg lepipálja társait. Végül a két fiú együtt is táncolt egy hatalmasat, a saját, és a közönség legnagyobb megelégedésére. Az érdekfeszítő produkciók sora a három szájharmonikás, Szabó Tamás, Edwin Kimmer és Albert Kock közös produkciójával folytatódott, majd az est másik sztárvendége, a 70-en túli neves jazzer, Benkó Sándor következett. Fellépése előtt meghatódottan említette, hogy aki két estén keresztül telt házat tud produkálni manapság ezzel a műfajjal, az előtt le a kalappal.
Aki egy balhéktól mentes, a hangversenyterem helyszínének tiszteletet adó közönség hallgatójaként, ugyanakkor egy felfűtött hangulatú, élvezetes előadás részese kíván lenni, annak kötelezően ajánlom a december első hetében megrendezésre kerülő győri Boogie Feszt alkalmait, amely - mint az idei is - a táncolni vágyók igényeire kihegyezett after party-val fog befejeződni. Ígérem, nem fognak csalódni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése