2014. december 10., szerda

Még a nézőtéren is táncoltak - 7. Boogiefeszt Győrben

Nagysikerű bulival zárult a VII. Győri Nemzetközi Boogie-Woogie Fesztivál zárónapja szombaton este Richter-teremben. A fiatal, még csak huszonegynéhány éves Dániel Balázs zongorista, illetve szülei szervezik ezt a Győr határain messze túlmutató, december első hétvégéjére időzített programsorozatot, mely évről-évre egyre népszerűbb. A város komolyzenei központjában, a Richter- teremben az idei évben -a hatalmas érdeklődésre való tekintettel- már kétestés hangversennyel zárult a fesztivál.
 Egy kis boogie-woogie történelem A zongora-blues alapjában véve kétszólamú: a kérlelhetetlenül gördülő basszusszólam, és az erre játszott jobbkezes melodikus futamok. A lassú blues-sémák gyorsabb változatát nevezték el boogie-woogie-nak, először 1924-ben, Chicagóban. Itt, a szeles városban született 1907-ben első nagymestere, Albert Ammons is. Az Atlantában, 1905-ben született Big Maceo Merriweather is Chicagóban, a nagy bulizások fellegvárában kötött ki a 40-s években, ahol Tampa Red, az akkor már menő blues-gitáros hamar a bandájába vette az erőteljesen játszó zongoristát. A boogie történelem egyik legdinamikusabb felvételét, a Chicago Breakdown-t is ő játssza.

A blues,- illetve a belőle kifejlődött és szorosan hozzákötődő boogie-woogie zongoristák egy másik korai mestere Meade Lux Lewis volt. Az 1901-ben született Little Brother Montgomery nem a gyapotföldeken szorgoskodók környezetéből jött. Apja egy Louisiana-i, fenyvesek borította hegyen működő fűrésztelepen üzemeltetett egy lebujt, ahol a favágók egyetlen szórakozása a barrelhouse, a hordósház volt. Itt egy-egy üveg whisky mellett elszórakoztatta őket egy zongorista. A tulaj fia nemcsak alkalmi beugró volt.
Az akkori zongoristák elég mozgékonyak voltak. A gitárosokkal ellentétben nem vihették magukkal a hangszerüket, de ez terhet sem jelentett számukra: pillanatok alatt felpattantak a tehervonatra, hogy átmenjenek a következő városba. Az 1906-ban született Roosevelt Sykes, a korszak meghatározó mestere is így működött. 10 évesen a templomban orgonált, de 5 évvel később már St. Louis-i bárokban zenélt. 1930-ban, több zenésztársával egyetemben, Ő is Chicago-ban landolt. Itt volt divat az ún. "house rent party", azaz a lakbér-buli, ahol a pénzből kifogyott bérlő - hogy törleszteni tudja lakbérét - zongoristát fogadott és belépőt szedett. A zenészek zöme munka után ment játszani, fizetségük az elfogyasztott étel, ital volt. Talán ezért is volt Chicagóban minden zongorista Big Maceo-hoz hasonlóan 100 kiló feletti.
Az elektromos blues előretörése idején John Lee Hooker gitáros- énekes, a rock and roll időszakban pedig a fehér Jerry Lee Lewis és a színesbőrű Fats Domino voltak a műfaj nagyjai az 50-es évek végén. Azóta a boogie-nak voltak divatos és kevésbé népszerű korszakai, de egy biztos: a mai napig is népszerű ez a műfaj.
Induljon a show!
A szombati koncertet a házigazda, Dániel Balázs boogie zongorista, -aki rajongóitól kiérdemelte a Mr. Firehand, azaz a tüzeskezű jelzőt-, valamint két kísérője, Koch Barnabás dobos és Zink Ferenc bőgős- basszusgitáros alkotta trió kezdte, félelmetesen lehengerlő zenékkel. Már a második szám után dobogott alattunk a színház padozata. Érdekes volt a színpad hátuljára elhelyezett óriáskivetítő programja: nem élőképeket, nem is legyártott klipeket mutatott. A rögzített kamera a műsor ideje alatt végig a baloldalon elhelyezett hangversenyzongora billentyűzetét mutatta alulról, az alsó A hangtól felfelé, ahogy a zenészek játszottak rajta. A felvezető számok után még egy fokkal megemelkedett a hangulat, mikor a szintén fiatal amerikai Chase Garrett ült az említett hangszer mögé, és nyomta a gyors boogie-kat, amellett, hogy ő kiválóan énekelte is dalait.
Mind egy egyre magasabbra tekeredő kígyó, úgy bontakozott ki tovább a buli. Hamarosan beszállt szájharmonikájával a német Albert Koch is, aki a műfaj népszerűbb, de keményebb, dögösebb változatát adta elő a már színpadon zenélő társaival. A helyszín aztán hamarosan teljesen benépesült: hogy ne csak a fülünknek, hanem a szemünknek is folytatódjon a káprázat, előugrottak a táncosok, a világ élvonalába tartozó svéd Ramsus és húga, Tove Holmqvist, valamint a lengyel Cherubinski testvérpár, Grzegorz és Agnieszka. Amit a rock and roll, boogie, és funky táncolásról tudni kell, azt ők mind tudták. Egyszerűen vonzották a tekintetet, de különösen a svéd fiú alkotott egyedit akrobatikus figuráival, rögtönzött tánc mozdulataival.
Már szinte egy gombostűnyi hely nem maradt a színpadon, mikor a legnevesebb csoport, a budapesti Mojo Workings trió is elhelyezkedett a stage hátulján, hogy negyedórás blues, boogie számokból álló műsorukkal megörvendeztessék a nagyérdeműt. A Honfi Imre és Horváth János gitáros, valamint Szabó Tamás szájharmonikás alkotta csapat mind a porondon játszó zenészekkel - pl. az Alligator's Tap, vagy a őrült ritmusú Choo Choo Train című számokat-, mind akusztikus trióban is muzsikáltak (Don't Wanna See You Again című, csodálatosan hangszerelt és énekelt blues-t, vagy a különleges, fél méteres mélységű akkordharmonikával kísért Pawn Shop c. dalukat). A 40-es évek nemcsak zenéjében, hanem külsejében is megjelent általuk: korabeli mellényes szürke öltönyben, kalapban zenéltek.
Az első rész egyik sztárvendége, az ugyancsak német Edwin Kimmler ezután ült a zongora mögé: nemcsak boogie-kat, rock-okat, hanem stílusközeli slágereket is énekelt nekünk magas, talán Dr. John-hoz hasonlítható hangján, így a Fever c. soul örökzöldet, vagy Ray Charles közismert dalát, a Hit The Road Jack-et. A mindkét fülében fülbevalót viselő énekes- zongorista, aki a harmonikázáshoz és a gitározáshoz is értett, rutinosan bánt a közönséggel, megtapsoltatta, megénekeltette őket, és a leglátványosabb show-t adta.
A szünet után a helyi színház színésze, aki a konferansz szerepét töltötte be, jó öt percig sorolta fel a fesztivál támogatóinak sorát. Ez is bizonyítja, hogy egy helyi, önerőből, lelkesedéssel felépített rendszer hogyan tud felnőni odáig, hogy a támogatók serege a produkciók mellé álljon. A felvezető negyedórában ugyancsak a Dániel Balázs Trió zenélt, majd megható pillanatokat szerzett a huszonéves szólista azzal, hogy a feltörekvő új nemzedék képviselőjét is bemutatta: a Mosonmagyaróvárról érkező Slezák Csaba mindössze 14 éves, de lámpaláza ellenére olyan jó kis boogie-t zongorázott, amivel egy cseppet sem maradt el társaitól.
Majd ismét a konzervatívan, mellényes öltönyben, nyakkendővel fellépő amerikai pianista srácé volt a főszerep, aki azért egy kis ízlésfricskával jelezte, hogy nem hétköznapi: világoskék zokniban, fehér lakkcipőben nyomta a zongora pedálját, és hozta a nyolcakat. Egyébként a boogie- zongoristák fontos kelléke a lakkcipő: Dániel is élénk piros cipőt viselt aznap este. A régi feljegyzések szerint Fats Domino az 50-es években 50.000 km-t utazva 200 pár cipőt, és 30 öltönyt nyűtt el évente.
A boogiefolyamban Balázs kísérőzenészei következtek ezután, bizonyítva, hogy nem csak háttér zenészek. Előbb Zink Ferenc adta elő darabját jó kis rögtönzéseivel, melyben a Megy a gőzös Kanizsára műdalunktól a Smoke On The Water Deep Purple-klasszikusig mindent beleszőtt, majd a dobos, Koch Barnabás negyedórája következett. Ekkor már mindnyájan, alkalomhoz illően, mikulássapkát öltöttek. A sokoldalú, és mindig bulihangulatot produkáló Albert Koch aztán megint visszavette a frontember szerepét, és a Talk to the Baby című felelgetős blues-ával először lázba hozta, majd megénekeltette a közönséget.
Ezután elszabadult a pokol: miután a táncos fiúk bemutatták boogiezongorista tudásukat is, a lengyel és a svéd táncospár szédületes táncokat mutatott be hasonlóképpen, mint a mi széki férfitáncosaink a kocsmában: hol az egyik, hol a másik páros került a színpad közepére, hogy rögtönzéseivel bemutassa tudását, és lehetőleg lepipálja társait. Végül a két fiú együtt is táncolt egy hatalmasat, a saját, és a közönség legnagyobb megelégedésére. Az érdekfeszítő produkciók sora a három szájharmonikás, Szabó Tamás, Edwin Kimmer és Albert Kock közös produkciójával folytatódott, majd az est másik sztárvendége, a 70-en túli neves jazzer, Benkó Sándor következett. Fellépése előtt meghatódottan említette, hogy aki két estén keresztül telt házat tud produkálni manapság ezzel a műfajjal, az előtt le a kalappal.
Ezután Memphisből New Orleansba állította át a váltót, és egy Gene Krupa számmal, majd a hölgyeknek ajánlott Petit Fleur c. jazz- standard-dal, harmadikként a vérbő dixie- számmal, a Sweet Georgia Brown-nal mutatta be ma is páratlan klarinéttudását. Végül mindenki a színpadra jött, hogy a majd háromórás buli zárószámaként a Bye- Bye, Baby, Bye-bye-jal elköszönjenek. A visszataps után a tizenhat szereplő mindenki megelégedésére Chuck Berry Johnny B. Goode-jával köszönt el az addigra a visszafogottságából sokat engedő közönségtől: a fennállva tapsolók széksorai között néhány néző nem bírta türtőztetni magát, és a keskeny széksorok között rockizni kezdett.
Aki egy balhéktól mentes, a hangversenyterem helyszínének tiszteletet adó közönség hallgatójaként, ugyanakkor egy felfűtött hangulatú, élvezetes előadás részese kíván lenni, annak kötelezően ajánlom a 2015. december 4-5-i győri Boogie Feszt alkalmait, amely - mint az idei is - a táncolni vágyók igényeire kihegyezett after party-val fog befejeződni. Ígérem, nem fognak csalódni!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése