2014. december 16., kedd

Fél évszázados a magyar beat-zene- Teltházas Illés- buli a Veszprém Arénában

Gróf István - Fotó: veszpremarena.hu (nézőkép)

Amikor többezred magammal araszolgattunk a Veszprém Aréna nézőterére szombat este, meg kellett állapítanunk, hogy ez a koncert igazából a Nagy Generációnak szól: inkább 60 körüli volt az átlagéletkor, amit nevetgélve meg is állapított egy negyven körüli házaspár ismerősünk, hozzátéve, hogy egyáltalán mit is keresnek ők ott. Nem fogtok csalódni - előlegeztem meg az est sikerességét, és igazam lett.
Mintha pár perccel azelőtt vonultak le volna a kézilabdás lányok a pályáról, valamilyen porködszerűségben úszott az óriási terem, és kissé tompa fényben peregtek le Sándor Pál híres Illés filmjének kockái a színpad közepe felett felhúzott egyetlen kivetítőn. A zenéje amúgy is ismert volt számomra, és mivel a 90 km-es úton odafelé a sok közül pont az Add a kezed lemezük szólt a kocsiban, a dalok még jobban átjöttek. Amíg a koncert elkezdődött, volt időm feleleveníteni magamban találkozásaimat a nagy Illéssel.
1965 februárjában, a Rákóczi gimnázium II/c fiúosztály tanulójaként mentünk el társaimmal „testvérosztályunk" meghívására a Móricz gimi szalagavatójára, ahol „a fehér ing és nyakkendő még kötelező volt", és „a zenekar The Rolling Stones-t játszott", amely nem volt más, mint a három hónapja összeállt Illés együttes. 1966, Kisstadion, ahol szép óvatosan elővezették Illésék a nagy hangzavarban azért jól megkülönböztethető magyar nyelvű saját dalaikat, így a Légy jó kicsit hozzám-ot és az Óh, mondd-ot. Az 1967-es Alfa mozi vasárnapi matinéján Szabolcs nélkül léptek fel, hiszen, mint ahogy azt később megénekelte, másodszor is kopasz lett, azaz behívták katonának. A '67-es karácsonyi Egyetemi Színpadi bulijukon váltottak a zenei igényességük mellett - a Beatles Bors Őrmester című lemezének dalait is bemutatták a sajátjaikon kívül - a külsejükön is: ekkor jelentek meg először színes hippiruhákban, és hordtak vállig érő hajat. 1983 nyara: Királydomb, az István, a király bemutatója. Az Aczél György-i érában a nemzeti elkötelezettségűeknek ez az előadás volt az első jelzés, hívás, hogy a magyar Himnuszt hogyan kell teli torokból, felemelt tekintettel, szívre tett kézzel elénekelni. 1990 nyara: a nagy Népstadiont töltöttük meg reunion koncertjükre százezredmagunkkal, egy parádés buli résztvevőjeként. 2005. augusztus: Sziget, 0-dik nap, immár Pásztory Zoli nélkül, Örssel a dobok mögött, ahol az Illés újfent bebizonyította, hogy 60 évesen is a műfaj koronázatlan királyai maradtak.
Pár perccel 7 után a kigyúló fényszórók a három, még élő Illés- tagra irányultak: Szörényi Levente, Bródy János és Szörényi Szabolcs állt a dobogón. Ősz hajukat kiemelte sötétszürke öltönyük, fekete cipőjük, nyakkendőjük. Te jó Isten, mi lesz itt - gondoltam -, amikor ráadásul felfedeztem a háttérben néhány, a hegedűvonóját markolászó zenészt. De nem volt okom aggodalomra, hiszen Levente rögtön belevágott az egyik legkeményebb Illés nótába, a Ne gondold-ba. Ezt a két legkorábbi Illés dal, a Légy jó kicsit hozzám, és az Oh, mondd követte, tökéletes előadással. Majd Bródy János lépett a mikrofon mögé, hogy beavasson a koncert menetébe. Eszerint az új zenészgeneráció képviselői mutatkoznak be az „öregek" blokkjai közben, míg azok pihennek egy kicsit. Nos, így is történt: elsőként a hazai pályán fellépő, azaz veszprémi illetőségű Vastag-testvérek léptek a mikrofonok elé. Előbb Csaba énekelte el a Nézz rám-ot, tökéletesen, avagy ahogy régen mondtuk, 1 az 1-ben, majd az öltönyösen megjelenő Tamás a Történet M-ről című Levente- balladát. Megmondom őszintén, az eredeti dal hangulata nem jött át, sőt, egy kicsit Frank Sinatrás-ra sikerült a soundja. Kissé több volt a kelleténél a hangerő a Vastag- testvérek énekelte utolsó szám, a Gondolj néha rám esetében is. Telitalálat volt azonban a következő vendég, Szabó Ádám tangóharmonikával kísért Illés- száma, a ritkán előadott Nem akarok állni, melyet ötletesen, és hangulatába illeszkedően dolgozott fel a fiatal előadó. A jubiláló csapat második etapjára Szörényiék már átvedlettek trikó-farmer garnitúrára, és egy újabb, három számból álló slágerblokkban Levente a Kéglidalt, Szabolcs Az ész a fontos-t, míg Tini a Sárika című közismert dalát tolmácsolta szólóénekével. Ezután újabb vendégelőadók érkeztek, elsőként a fúvóskórussal megerősített, reggae-, és ska ritmusban karibi hangulatot árasztó PASO, azaz a Pannonia Allstars Ska Orchestra, akik a Kugli és a Szemétdomb c. számokat dolgozták át, nem csak ritmusában, de dallamvezetésében is, meglepően jól.

Az őket követő Anna and the Barbies Pásztor Anna szerepéhez igazítva
két Koncz Zsuzsa által énekelt Illés-dalt nyomott le az előbbiekhez képest nagyobb felhajtással. A Színes ceruzák és a Keresem a szót tolmácsolásuk nem rengette meg a világot, az azonban kiderült, hogy a gitáros Pásztor Samunak legalább olyan jó hangja van, mint szólóénekes lánytestvérének. A Fehér album bevezető szövegének az emberi jogokkal és a szabadsággal összefüggő hosszabb bejátszása előzte meg Feke Pál fellépését. A dalszínházakban előadó művész hangja alaposan beterítette ismét az Aréna minden szegletét, ám a kísérő vokalisták szintén erős háttéréneklése miatt nem tette élvezetesé a Kit választanál c. közismert Szörényi- dal interpretálását. A harmadik ős-Illés blokk előtt aggódtam amiatt, hogy csak a nagy, befutott slágereket éneklik el a fiúk, a kevésbé közismerteket nem. Szerencsére ez nem következett be, mivel egy, Bródy alkotói korszakából a társadalmi konfliktusokat feszegető szerzemények csokra következett: a pompásan eljátszott Elvonult a vihar után az 1848, majd az Európa csendes unplugged változata következett, a lemezen tolmácsolthoz képest megvariáltan, ami az együttes tagjai által ízléses, profi módon tolmácsolt vokáljaiban volt tetten érhető. A szó veszélyes fegyver megint egy nem sokszor játszott Illés- szám, és ezt is megvariálták Leventéék: filces verőket használó dob, a távolban lebegő orgonakíséret, és ebben is ragyogó kórusok tették emlékezetessé a számot. Majd a többiek magára hagyták Jánost, aki legsikeresebb protest-songját, a Ha én rózsa volnék-ot énekelte el olyan szuggesztív erővel, hogy előadása után a közönség visszahívó vastapsa miatt alig tudta átadni a helyét a következő alakulatnak. Voltak, akik politikai aktualitást fedeztek fel az énekelt dalban, ugyanúgy, mint a műsorzáró Sárga rózsában. Embere, és képzelete válogatja. A sikeres Illés- blokkot, amelyet a kezdetben még visszafogottabban szereplő beatzenészek addigra egyre nagyobb élvezettel játszottak, újabb vendégblokk követte. A Subscribe hardcore-metal banda alaposan átrendezte a színpadot. A két szólóénekessel fellépő csapat minden tagja mozgott, hadonászott, rohangált, közben dübörögtek a gitárok, és a Láss, láss, ne csak nézz, valamint a Bye-bye London c. Illés-dalok sorjáztak.

A közönség permanens letegezése a bevezetőben leírtakra tekintettel kezdetben még nem, később már disszonáns volt. Fiatal csapat volt az őket követő Ivan & The Parazol, de az ugyancsak tettenérhető, vad nyersességük valahogy simábban ment, mint az előttük fellépőké. Vitáris Iván énekes bevezetőjében el is mondta, hogy az Illés-féle beatzene hangulatának, zenei örökségének, társadalmi mondanivalóinak továbbvitele egyik céljuk. A legutolsó Illés LP-ről játszott két kemény dalt, a Nekem oly mindegy és az Add a kezed-et adták elő rendkívüli átéléssel. Balla Máté gitáros játékát figyelve-hallgatva a korai Keith Richards-ot juttatta eszembe, de ugyanilyen nagyfokú azonosulást véltem felfedezni Tanai János basszeros játékában is. A negyedik „Öreg-blokkban", melyre újra átöltöztek,- ezúttal fehér öltönybe- aztán elhangzott az Újra itt van, a Táncdalfesztivál-győztes Amikor én még kissrác voltam, amellyel hivatalosan is elismertették a beat zenét Magyarországon. A nagy, korszakindító felvételek közül a sorban Az utcán következett, majd, hogy minden dalukat felelevenítsék Illésék, egy 9 perces egyveleget tálaltak fel a vendégénekesekkel karöltve. Az énekhangosítás ekkor is túlzott volt, szinte zavaró, és a számok sem gördültek egymás mellé úgy, hogy sima legyen az átmenet. Mindenesetre jó volt hallani olyan ragyogó Szörényi zenéket, mint az Itt állok egymagam, vagy olyan Bródy költeményeket, mint a Nem érti más, csak én. A zárószám persze mi lett volna más, mint a Little Richard. Levente az első versszakban nehezen találta meg a hangot - rendkívül nehéz is a szám eléneklése -, aztán a régi hévvel és jókedvvel énekelték el a visszataps után még egyszer. A város polgármestere és a rendező PLT ügyvezetője a színpadon köszöntötték a zenészeket, majd a záródal, a Miért hagytuk, hogy így legyen volt, amelyben az aktív zenészek megemlékeztek két elhunyt társukról, Illés Lajosról és Pásztory Zoltánról. Nemes gesztus volt, ugyanakkor elkerülhetetlen is.
A kiáramló tömeg hangját hallva majd mindenki valamilyen véleményt fogalmazott meg: nagyon jó volt, minek léptek fel a fiatal bandák, túl hangos volt, avagy, melyik fogolytáborban töltötték Szörényiék a háború utáni éveket. Azaz sokféle reakció volt. Az enyém világos: sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem megyek el erre a koncertre. És ha megjelenik, a lemezt is meg fogom vásárolni majd. Mert a magyar beat megszületése 50 évvel ezelőtt volt. És ez nagy idő, ez már történelem a javából!
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése