2014. december 23., kedd

Everybody Hurts- Joe Cockerre emlékezünk

Gróf István Fotó: http://blogs.mcall.com


Joe Cocker a kékszemű soulzene leghíresebb képviselője, aki jellegzetes, érdes, mély hangjával, a koncertjein összerendezetlen, furcsa kézmozgásával, valamint igényes, az eredetieknél sokszor jóval színvonalasabb feldolgozásaival írta be nevét a rockzene nagykönyvébe. 1983-ban, az Egy tiszt és egy úriember c. film betétdaláért, az Up Where We Belong- ért, melyet Jeniffer Warnes-szel duettben énekelt Grammy-díjat kapott. 2007-ben megkapta a Brit Birodalom érdemrendjét. 21 stúdió- és 4 koncertalbuma jelent meg. December 22-én hunyt el.
John Robert Cocker 1944 májusában született egy Yorkshire-i kisvárosban, Sheffield-ben. Szegény gyerekként korán dolgoznia kellett: lakatos, gázszerelő, benzinkutas volt, mielőtt 1968-ban a Procol Harum menedzsere felfedezte. Előtte persze már sokat próbálkozott a muzsikálással, hiszen egyik kedvence, Lonnie Donegan mintájára bátya skiffle bandájában énekelt, majd másik példaképe, Ray Charles dalait adta elő az általa alapított Cavaliers- együttesben 1960-ban, 16 évesen.
A következő évben Vance Arnold and the Avengers nevű bandával - ahol Vance persze ő volt - már rendszeresen felléptek a kisváros pubjaiban, itt már Chuck Berry rock-okat játszva.
A szerencse először 1964-ben mosolygott rá: lemezre vette a Beatles slágerét, az I'll Cry Instead-et. Négy év múlva történt meg végül is az igazi áttörés: második kislemeze, a Marjorin bekerült a Top 40-be márciusban, de fél évvel később egy szintén Beatles szerzemény, a With A Little Help From My Friends már listaelső lett, nemcsak Angliában, hanem a tengerentúlon is.
A 24 éves énekes nemcsak befutott, hanem kialakította jellegzetes, egyéni stílusát is. Az Egy kis segítség c. dalával viharos sebességgel indult meg Joe Cocker karrierje felfelé. A lemezein szereplő stúdió-zenészek, így a későbbi Zeppelin-vezér Jimmy Page gitáros, vagy B. J. Wilson dobos profi muzsikusok voltak, de Joe-nak saját bandát kellett verbuválnia a koncertkörutakra. Ez lett a Grease Band, melynek vezéralakja az a Chris Stainton billentyűs lett, aki Joe-val együtt sok sikeres dalt is írt.
Jöttek a fellépések Angliában, '68 őszén a már befutott The Who-val, '69 telén a Marmalade-del és Gene Pitney-vel, majd ez év nyarán amerikai körút, mely során fellépési lehetőséget kapott a Newport-i, majd a Denveri, végül a leghíresebb, a Woodstock-i rockfesztiválon. '69 tavaszán első nagylemeze, a With A Little Help, egy fél évre rá, novemberben pedig már a második, a Joe Cocker című látott napvilágot. A már oly jellegzetes és híres női vokálkórussal előadott új dala, a Delta Lady a Top10-be is bekerült.
Egyrészt a hatszoros felvevő piac, másrészt a blues és a rock őshazájában learatandó siker elérése miatt az amerikai fellépések minden brit rockelőadó számára nagyon fontosak voltak. Így történt ez Cocker-rel is: az 1971-s nagy USA-beli turnéján 48 városban lépett fel immár 30 tagú kísérőbandájával együtt, melyben olyan nagy nevek voltak, mint Leon Russel zongorista, zenekarvezető, Bobby Keys tenorszaxis, akit később az ekkor egyenrangú vetélytársként muzsikáló Rolling Stones szipkázott el, vagy Rita Coolidge énekesnő, aki ekkor Joe vokalistája lett. A Mad Dogs and the Englishmen, azaz az őrült kutyák és az angolok nevű turnézenekar országjárása alatt folyt a whisky, szívták a marihuánás cigiket, úgyhogy a turnénak idő előtt véget kellett szakítani Cocker depressziója miatt. A legértékesebb helyszínen, a New York-i Fillmore East teremben a koncertről felvétel is készült, melyet a Mad Dogs and The Englishmen c. lemezen adtak ki.
A két évig tartó lelki rehabilitáció után Joe ismét munkához látott. Öreg haverjával, Chris-szel szövetkezett a nagyrészt saját dalok írására: az eredmény a negyedik, a Something To Say c. sikeres nagylemez lett '72 novemberében. A komoly szakmai munka folytatódott tovább, és a következő évben kiadott ötödik., újabb korongjáról is világsikert produkált: a Billy Preston által írt You Are So Beautiful-t, melyben, Nicky Hopkins-szal a zongora mögött egy igazán lírai, ugyanakkor férfias balladával lepte meg a hallgatóságot. A dalt később egy amerikai show-ban nagy példaképével, Ray Charles-szal is elénekelhette.
Ugorjunk 9 évet. Joe Cocker ebben az időszakban kiadott néhány nem túl kiemelkedő albumot, többször végigkoncertezte a nagyvilágot, és közben továbbra is előjöttek a marihuánához, és az alkoholhoz kötött mentális problémái. 1983-ban aztán újra megrázta magát a majd két évtizeden keresztül a rockszínpadokon még mindig népszerű, és nagyszerű lemezsikereket felmutató énekes, és a kilencedik, Sheffield Steel c. albumán ismét engedett a korai évek soul-os, blues-os stílusából, és a lírai balladák, valamint az akkor divattá vált reggae felé fordult.
Cocker-nek arany szíve volt. Rengeteg jótékonysági fesztiválon lépett fel, gázsiját nemes célokra, így a szklerózis-kutatások felgyorsítására ajánlotta fel. Anyagilag is rendbehozta magát a művész, rosszindulatú anekdoták szerint Rolls Royce-át a visszavitt üvegek árából vásárolta. Közben angliai otthonát elhagyva Ausztráliában telepedett le családjával. Hangját a nagy amerikai filmstúdiók is felfedezték. Talán mindenki előtt ismert a 9 és ½ c. film Kim Basinger sztriptíz-jelenetével, amely alatt Joe a You Can Leave Your Hat On c. dalát énekelte. Nemcsak ezért, de világsláger lett 1986-ban a dal, ugyanúgy, mint Ray Charles száma, az Unchange My Heart is a következő év őszén. Sohasem volt reunion-zenész. Egész életében, kisebb kihagyásokkal a színpadon állt, koncertezett, közben lemezeket vett fel. Legutolsó nagylemeze, a Hard Knocks 2010-ben került a polcokra, a Fire It Up világjáró koncertjére tavaly, 2013 tavaszán-nyarán került sor. 2014-ben új nagylemez megjelentetését tervezte. A tüdőrák azonban közbeszólt. Halála kimondhatatlan nagy veszteség a rockzene rajongóinak...
megjelent a wwww.vaskarika.hu, és a wwww. bluesvan.hu portálokon 2014. 12.23-án

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése