2014. december 3., szerda

ÁBRAHÁM NYOMÁBAN- TÖRÖKORSZÁGI CSAVARGÁSOK V.

A törökországi kaland utolsó fejezete Sardisról, Pergamonról és Izmirről szól, és összefoglalja az országgal kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat, tapasztalatokat.

 Reggel szomorú szívvel indultunk útnak és hagytuk magunk mögött Pamukkalet, hiszen utolsó napunk következett. Izmirbe indultunk vissza, Sardis és Pergamon ógörög városok érintésével. Sardisig az út nagyon monoton volt, csak nyomtuk a gázt, és közben rácsodálkoztunk az érdekes tájakra és településekre.
Sardis - ahol az ókori világ legelső és legnagyobb zsinagógája áll

A Sart falu melletti Sardis valamikor Lükia fővárosa volt. Állítólag itt volt az ókori világ első pénzverdéje, amelyet Krőzus, a fényűzéseiről hírhedté vált egykori király állíttatott fel. A város jelentős szerepet töltött be egészen addig, amíg meg nem épült egy új kereskedelmi út Konstantinápoly és a többi tartomány között, amely elkerülte a települést. Sardis ettől fogva az enyészeté lett. Egészen 1960-ig az ókori város egy romhalmaz volt, majd amerikai régészeknek sikerült rekonstruálni az egykori épületeket. Sart falu egy tipikus török település, ahol minden turistát kíváncsisággal fogadnak a helybeliek. Nagyon készségesen megmutatták, hogy hol találjuk meg az egykori zsinagóga épületét. A monumentális épületről, - amely a falu központjában egy zöldellő réten található - kiderült, hogy az ókori világ legelső és legnagyobb zsinagógája, ugyanis Sardis a késő római kor legjelentősebb zsidó központja volt. A falu határában találtuk meg a soha be nem fejezett Artemisz templom oszlopait, mellettük meg egy téglából épült bizánci templom maradványát.
Pergamon - libegés ég és föld között

Kimondhatatlan nevű török városokon, - Salihli, Turgutlu, Manisa és Menemen - mentünk át, mire újra az Égei-tenger partjára kerültünk. Északra vettük az irányt Bergama (Pergamon) felé a rendkívül forgalmas úton. Szombat lévén nagy volt a jövés-menés, ilyenkor török családok ezrei indulnak útra rokonlátogatásra. Az ókori görög település, Pergamon, a mai Bergama város körül fekszik. Eddig még nem tévedtünk el egy török városban sem, de itt olyan nagy volt a káosz az útfelújításoknak és úteltereléseknek köszönhetően, hogy a végén már azt sem tudtuk, hol vagyunk. Még arra sem volt lehetőségünk, hogy egy pillanatra megálljunk és érdeklődjünk, nem volt szabad parkolóhely sehol. Végül egy információs táblát követve megtaláltuk a fellegvárra vezető utat, de arról később kiderült, hogy az egy libegőhöz vezet, amivel szintén fel lehetett jutni a hegyre. Pár perces libegéssel ég és föld között, a domboldalon legelő birkák felett átsuhanva a felvonó meg is érkezett az 1063 m magasan fekvő Akropoliszra. A hegyről lenyűgöző kilátás nyílik a környező hegyekre, a mélyben fekvő városra és az északi oldalon látható mélyzöld színű mesterséges tóra, amely egy völgyben bújik meg.
A várost a görög mitológia szerint Zeusz unokája alapította a Kr. e. 8. században. Virágzását Kr. e. 197-160 között élte, ekkor épült meg a híres Zeusz oltár is, amelyet jelenleg Berlinben őriznek a Pergamon múzeumban. A hegytetőre épült város egyre nagyobb lett, és terjeszkedni kezdett minden irányba. Ekkor épült meg a könyvtár, amely közel 200.000 könyvvel rendelkezett. Az Akropoliszon található az Athéne-templom maradványa, a könyvtár romjai, a Traianus-szentély, valamint Attalosz és Eumenész palotájának megmaradt falai. A színház a meredek domboldalon épült meg, kihasználva annak természetes lejtését, az alsó és a felső széksor között 30 m a szintkülönbség. Egy monumentális kőre letelepedve előkerestük szendvicseinket hogy megebédeljünk, de annak illatára az Akropoliszon élő valamennyi kóbor kutya megjelent körülöttünk. Cseppet sem tolakodóan körbeálltak bennünket, és illedelmesen, tisztes távolságra leültek tőlünk. Látszott rajtuk, hogy nekik nagyobb szükségük van eledelre, mint nekünk, így habozás nélkül megosztottuk velük a kajánkat. A belvárosba visszavezető út mentén megpillantottuk a Vörös-bazilika romjait, amely egykor templomként működött. Mivel az elmúlt két napban több görög romvárost is megcsodáltunk, magamban felállítottam egy képzeletbeli toplistát a látottakról. Így utólag egyértelműen megállapítottam, hogy Aphrodiziasz volt az, amelyik nekem a legjobban tetszett, talán érintetlensége és elhelyezkedése miatt.
Izmir, ahol a lakosság számával arányosan nő a macskáké is

Izmirbe még napvilág sikerült megérkeznünk. A kinyomtatott térképet nézegetve egészen egyszerűnek tűnt megtalálni szállodánkat. A széles, több sávos sugárúton félelmetesen nagy volt a forgalom. Aluljárók, felüljárók, iparvidékek és lakótelepek jöttek egymás után. Szállásunkat az óváros egyik szállodájában foglaltuk le Hiába kerestük a szálloda pontos címét, mert az egy olyan utcában állt, amelynek még neve sem volt, csak száma. Bármennyire is figyeltünk, elég volt egy apró tévedés, nevezetesen egy hibás sávváltás, és rögtön letértünk a helyes útról. Ennek ellenére rövid időn belül megtaláltuk azt a környéket, ahol a szállásunk volt. A Hotel Resat Izmir autentikus óvárosában található, a Konak negyedben, egy olyan utcában, ahol mindegyik takaros faerkélyes házban szálloda működött. De nem ám puccos, külföldieknek való, hanem helybelieknek, török vendégeknek. Mindegyik szálloda előtt ott ült egy kisszéken a tulajdonos, és várta a vendégeket. Nagy nehezen bekanyarodtunk az egyirányú, névtelen szűk kis utcácskába, szinte súrolva a házak falát, és leparkoltunk az egyik szomszédos szálloda piciny parkolójába, hogy bevigyük bőröndjeinket. Parkolásunk miatt hatalmas vita és veszekedés tört ki, hogy rögtön vigyük el az autót onnan. A vita lényegében nem nekünk szólt, hanem a nekünk segédkező szállodatulajdonosunknak, merő féltékenységből, hogy bezzeg őhozzá jöttek vendégek. Valami hihetetlen nyugodt fazon volt a tulajunk, egy kiöregedett török amorózó, hátrafésült, illatos olajjal bekent hajjal, hamiskás bajusszal, fényes fekete öltönyben és tükörfényes lakkcipőben. Nem sok nyelven beszélt, de azt tisztáztuk, hogy tévedésből a következő napra foglaltunk szállást, ám ez nem jelentett nála gondot. Egy nagyon kényelmes és minden igényt kielégítő szobát vehettünk birtokba hamarosan. Az autónkat még időben sikerült kimenekíteni a szomszédos hotel féltékeny tulajdonosának parkolójából, és egy közeli foghíjas telken elhelyezni.
Az egykori Szmirna Isztambul és Ankara mögött Törökország harmadik legnagyobb városa a maga 3 és fél milliós lakosságával. Akárcsak Isztambulban, az itt élők száma is évről-évre nő, a jobb élet reményében nagyon sokan költöznek ide. Isztambulhoz hasonlóan, a lakosság számával arányosan nő a városban élő macskák száma is. Úgy mondják, hogy Isztambulban háromszor annyi macska él, mint ember, és ez a 15 milliós lakosságot figyelembe véve igencsak magas szám lehet. Hát körülbelül ez van Izmirben is macskafronton. 1922-ben a város szinte porig égett, így történelmi emlékei megsemmisültek. Első pillantásra modern városnak tűnik felhőkarcolóival és széles sugárútjaival, ennek ellenére a hangulatos Konak negyed bizonyíték arra, hogy milyen lehetett korábban. Csak pár métert kellett megtennünk, és már ott is voltunk a széles Atatürk sugárúton, amely egészen a tenger partjáig vezet le.
Rettenetesen éhesek voltunk, és látva a kebab- árusok hihetetlenül olcsó árait, dupláztunk, sőt, tripláztunk a csirkés dönerből. Az árak töredékei voltak az isztambuli és kappadókiai áraknak, így ezt nem is lehetett kihagyni. Egy török líráért isteni frissen facsart gránátalmalét szürcsölgettünk az úton sétálgatva. A Konak Meydani a város leghíresebb tere, a tenger partján. Rögtön két látnivaló is van itt, a tér közepén álló díszes óratorony, amelybe a még ma is működő óraművet II. Vilmos német császár adta ajándékba. Az óratoronnyal szemben áll a nyolcszögletű, csempével díszített Konak mecset.
Betévedtünk a tengerpartra épült, Eiffel által tervezett hatalmas, valamikor talán raktárként működő épületbe, amely manapság plázaként a világ leghíresebb divatmárkáit árusító elegáns butikoknak ad otthont, de mivel tornacipőben és laza turistás öltözékben nem illettünk bele a képbe, nagyon hamar távoztunk. Szombat lévén a fedett bazár már kora este bezárt, így lassan visszaindultunk a szállodába. A tulajdonos kedvesen fogadott, majd amikor megtudta, hogy korán, reggel 5 órakor indulunk a repülőtérre, megnyugtatott, hogy ne izguljunk, ébreszteni fog bennünket, és forró kávéval fog kedveskedni. Még szerencse, hogy a telefon ébresztőjét beállítottam, és valami miatt nem bíztam az ígéretben, mert ahogyan az ébresztést, úgy a kávét is elfelejtette kedves török barátunk, aki hajnalok hajnalán ott aludt összegömbölyödve a recepció mögötti kanapén, fényes nadrágjában. Mivel alig volt forgalom az utakon, a repülőtérre vezető utat hamar megtaláltuk. Útközben még utoljára üdvözöltük a hegyoldalba faragott magányos Atatürköt. A kis Hyundai leadása gyorsan ment, és pár óra múlva Törökország már csak egy emlék lett. Egy csodálatos emlék.
Amit Törökországról feltétlenül tudni kell

PS: Törökország valóban egy rendkívüli ország, változatos tájakkal, történelmi emlékekkel. Az ország területéről 13 helyszín került fel a Világörökség listájára, ebből utunk során hatot sikeresen bejártunk. Rendkívüliek maguk a törökök is, úgy gondolom, nagyon sokat lehetne tőlük tanulni, mert hihetetlenül kedvesek és vendégszeretőek, segítőkészségükről nem is beszélve. Nyitottak, őszinték, és rendkívül jó pszichológusok! Mindegyik török árus egy szakképzett lélekbulvár, nagyon résen kell lenni, hogy a kedves baráti megszólításra, miszerint "Gyere barátom, itt minden olcsó" el ne vesszünk, mert akkor hamarosan egy feltekert kilimmel vagy török lámpással a hónunk alatt távozunk, a pénztárcánkban pedig lényegesebben kevesebb pénzzel. Ha nem akarunk semmit vásárolni, jobb, ha eleresztjük a fülünk mellett a kedvesen invitáló hangokat, mert ha erre megállunk az üzlet ajtajában, akkor már az eladó nyert.

Ha muzulmánok lakta országban vagyok, teljesen lenyűgöz a müezzin hangja, és a karcsú minaretek égbe nyúló kecses sziluettje. Míg a keresztények a harangot, addig a muzulmánok a müezzint használják imára híváshoz. Igaz, hogy már nem hús-vér ember kiáltja naponta ötször a minaret tetejéről a négy égtáj felé, hogy „Gyertek imádkozni! Allah a legnagyobb! Nincs más Isten, csak Allah!", mert az imára hívás a XXI. században már hangfelvételről jön. De hogy az úton levő muzulmánok se maradjanak le az imáról, az utak mentén, benzinkutaknál számtalan olyan kis dzsámiszerű épület van, amelybe a hithű muzulmán elvonulhat, sőt, a technikának hála, a török mobiltelefonok egy olyan programmal is rendelkeznek, amelyik a tartózkodási hely függvényében meghatározza a pontos imaidőt. De talán még a müezzin hangjánál is jobban lenyűgöz az, ahogyan az imára hívó szóra bezárnak a boltok, üzletek, kiürülnek a terek és a kávéházak, mert aki él és mozog, az mecsetbe igyekszik.
És nagyon sokan mentek, fiatal és öreg férfiak egyaránt, mert aki ott vallásos, az gyakorolja is vallását. Nem kényszerből, nem azért, mert úgy illik, hanem meggyőződésből. A törökök nagyon komolyan veszik hitüket, és annak megfelelően is élnek. Az iszlámban a nőknek nem kötelező mecsetbe járni, és részt venni a férfiak számára fenntartott kötelező imádságon, a nők otthonuk intimitásában imádkoznak. Az iszlám vallás öt alappillérét,- miszerint Allah az egyetlen isten, és Mohamed az ő prófétája, a napi öt kötelező ima Mekka irányába fordulva, a szegényeknek való adakozás, az egy hónapig tartó ramadánnak, vagyis a böjtnek a megtartása, valamint a mindenki számára kötelező egyszeri mekkai zarándoklat - minden hithű muzulmán követendőnek tekinti. Természetesen nem mindenki jut el Mekkába, hogy hétszer megkerülje a Kába szentélyben őrzött Fekete Követ, amelyre a muzulmánok úgy tekintenek, mint Allah földre szállt jobb kezére. A zarándoklat csak azoknak kötelező, akik egészségileg és anyagilag erre képesek. Törökországban a vallásnak nagy hatása van az ott élők viselkedésére, hagyományaira, és az ország lakosságának 99%-a muzulmánnak vallja magát.
1923 októberében Törökországban kikiáltották a köztársaságot, így megszűnt létezni a közel ezer éves Oszmán Birodalom. Az új köztársaság első miniszterelnöke Mustafa Kemal Atatürk lett, aki a függetlenségi háborúban az elvesztett területek visszaszerzésével rátermettségét bebizonyította. Az Atatürk vezetéknevet a Török Nemzeti Országgyűlés adományozta neki, jelentése a „törökök atyja". Atatürk nem csak a köztársaságot, mint államformát vezette be, hanem számos reformot is, amelyeknek az volt a céljuk, hogy az országot gazdaságilag és gondolkodásmódban felzárkóztassák a nyugati világhoz. A modern török állam létrehozása érdekében megtett első intézkedéseinek egyike volt a vallásnak és az államnak a szétválasztása. Ezáltal ketté lett választva ezek irányítása, ezt követően egyik sem szólt bele a másik dolgába. Megszüntette a dervisrendeket, a vallási alapítványokat, és az alkotmányból kivetette azt a pontot, amely kimondta, hogy az ország vallása az iszlám. A vallást, mint olyant egyszerűen kigyomlálta a mindennapi életből. A modern állam jegyében betiltatta a többnejűséget, a törvény előtt egyenlővé tette a férfiakat és a nőket, és mindenkinek egy vezetéknevet kellett választania, mert addig senkinek sem volt családneve. Lépéseket tett annak érdekében, hogy az európai öltözködésmódot bevezesse az országba, és megtiltotta a hagyományos oszmán eredetű fejfedőnek, a feznek a viselését a férfiak számára. Az arab írás helyett bevezette a latin ábécét, amelyet mindenkinek kötelező volt megtanulni. Sok esetben Atatürk maga járta az országot táblával és krétával, és ő maga tanította az embereket írni. Bár a vallást igyekezett a perifériára szorítani, az iszlám továbbra is a török nemzeti identitás fontos eleme maradt, hogy aztán Atatürk halála után újra teret hódítson.
Atatürköt most is nemzeti hősként tisztelik Törökországban, minden településen állítottak neki szobrot, de arcképe mindenhol látható, üzletekben és éttermekben is. Emlékének megsértése súlyos bűncselekményt jelent. Amíg élt, reformjaival nem mindenki értett egyet, mert nagyon radikálisnak tartották azokat, ugyanakkor a változások is túl gyorsak voltak minden téren. Több esetben is merényletet kíséreltek meg ellene, de azokat mindig időben sikerült leleplezni. Halálának évfordulóján, minden év november 10-én reggel 9 óra 5 perckor szó szerint megáll az élet Törökországban, legalábbis pár percre. Megállnak az autók, az utasok kiszállnak a járművekből, és a gyalogosokkal együtt egy percig némán állnak, mialatt a szirénák és a dudák folyamatosan szólnak. Majd elhalkulnak a szirénák, és felhangzik a török himnusz, amelyet az egész ország egy emberként énekel. Az Atatürk kultusz jelenleg is él és virul, az arcképével díszített csészéket, tálakat és zászlókat a törökök előszeretettel vásárolják. Mindenki szereti őt, és könnyes szemmel beszél róla, de nekem, akinek középiskolai és egyetemi éveit a Ceausescu-éra szelleme határozta meg, úgy tűnik, egy kicsit színpadias az egész, és nem tudom, hol kezdődik a valóság, és hol ér véget a mese.

A törökországi tömegközlekedésről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, és itt eltekintek a Konya-Izmir közötti vasútvonalon történt durva késéstől, ennyi ázsiai rendezetlenség még belefér a dicséret mellé. Az országban már évekkel ezelőtt átadásra került több nagysebességű vasútvonal, az Isztambul - Ankara közötti vonalat pedig ezen a nyáron avatták fel. Ha rágondolok a MÁV döcögő és lassú vonataira, a büdös és lepusztult kocsikra, fényévnyi távolságra vannak ezektől a 250 km/óra sebességgel suhanó modern nagysebességű vonatok (Hizli Tren). Isztambul tömegközlekedéséből is lehetne ötleteket meríteni, mert a metropoliszban ezen a téren minden jól működik. Mondjuk, nagyjából jól működik, és itt a hiányos kora reggeli járatokra gondolok. Alacsony padlós, Franciaországban gyártott Alstom villamosok és új autóbuszok szállítják az utasokat, van metró, a budavári siklóhoz hasonló vonat, meg fogaskerekű is, valamint menetrend szerint közlekedő hajók. A közlekedés kártyás rendszerrel történik, az Isztambul kártyát pedig minden közlekedési eszközön használni lehet. Mivel a villamos peronra és a metróhoz eleve csak a kártyával lehet bejutni, a bliccelés gondolata fel sem merülhet. De nincs is miért, mert maga a tömegközlekedés nem egy drága dolog.

Az utazásunkról készült költségvetést látva kiderült az, hogy magának a közlekedésnek a költsége volt a legnagyobb, beleértve itt a repülő, a bérautó és az üzemanyag költségét is. Ugyancsak jelentős tétel a múzeumi belépőjegyek ára, Isztambulban egy kisebb vagyont is el lehet költeni, ha minden híres látnivalóra kíváncsiak vagyunk. De hát a Haghia Sofiát és a Topkapi Palotát mindenkinek látnia kell, a Kék Mecsetbe szerencsére ingyenes a belépés. A legkisebb költséget a napi megélhetés, tehát a szállás és az étkezés jelentette. A kebab árusok ínycsiklandozó kínálatát bűntudat nélkül végig lehet kóstolni, naponta akár többször is, mert azok a magyar árakhoz képest is olcsók. Mivel a muzulmánok alkoholt nem isznak, vagy legalábbis nem túl gyakran, az amúgy rendkívül finom Efes sörnek húzós ára van, pedig a nagy melegben itatja magát. Mivel az ára az általunk megszokotthoz képest magas volt, csak óvatosan, beosztva kortyolgattuk. Ha még egyszer Törökország felé kacsintunk lehetséges úticélként, már tudom azt, hogy mit tennénk másképpen és hová mennénk. A Pegasus török légitársaságnak hihetetlenül olcsó belföldi járatai vannak, amelyek Isztambulból 4-5 ezer Ft-ért az ország legkeletibb pontjáig repítik az embert, lomha Renault és fürge Hyundai igénybevétele nélkül is. És egyszer azért szívesen eljutnék az Araráton túlra is....
G.K.Enikő
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2014.12.03-án

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése