2011. április 10., vasárnap

NEM VAGYOK AMERIKAI- ÚTIKALANDOK MEXIKÓBAN II.

Nem vagyok amerikai! – Útikalandok Mexikóban II. rész

Mexikói utazásunkról szóló beszámolónk második részében arról olvashatnak, hogyan jutottunk el Escarcéga városáig, amit elkerülnek a turisták, valamint Palenque-ba, ami az egykori maja birodalom délnyugati részének legfontosabb városa volt. Bejártuk a romvárost, majd ellátogattunk Yaxchilánba. Az oda vezető úton minden indián faluban volt egy vadonatúj aszfaltozott kosárlabdapálya. Csónakáztunk az Ucumacinta folyón, majd megállapítottuk, hogy Chiapas volt addigi mexikói utunk során a legautentikusabb, legzöldebb és legszebb állam.

A Hotel Puerta Calakmul bungalófaluban töltött éjszaka kísérteties csöndben telt el, csak az erdőben kószáló állatok hangja hallatszott olykor-olykor. Már készen álltunk az út folytatására, amikor azzal szembesültünk, hogy a Calakmul romvárosában tett 120 km-es kitérőnek hála benzinkészletünk alaposan megcsappant, és a következő nagyobb lakott településig, Escarcégáig nem jutunk el. A recepción szolgálatot teljesítő helybeli készségesen megsúgta nekünk, hogy a legközelebbi maja falucskában, az út bal oldalán, a kisbolt melletti kék házban lehet vásárolni benzint. Soha nem hittem volna, hogy fiatalkori emlékeim egyike, az „erdélyi benzin biznisz" Mexikóban köszönt újra rám!
A faluban valóban virágzott a benzinkereskedelem. Valószínűleg nem mi voltunk az első bajba jutott turisták, ha ez kiépülhetett. Senki és semmi nem figyelmezteti az erre járókat arra, hogy 200 km-es távolságon belül nem lesz benzinkút, és tankoljanak az utolsó lehetőségnél. A kis kék házban, amely szemlátomást jobb módú volt, mint a szomszédos házikók, ballonszámra állt a benzin, amelyet némi felárral árusított a testes indián asszonyság. Amíg férjem a benzintartály teletöltésével foglalatoskodott, a család többi tagja beinvitált engem a házba. Rendkívül megtisztelőnek tartottam azt, hogy bepillantást nyerhetek a szerény, de barátságos és rendkívül tiszta otthonba. Még ebben a gazdagabb házban is döngölt földpadló volt, és annak ellenére, hogy kanapék álltak a háziak rendelkezésére, a gerendáról lógtak a függőágyak, amelyben éjszaka aludtak.
A sikeres „tankolást" követően Escarcéga városa volt a következő állomás, ahol megálltunk. Innen ágazott el az út Palenque felé, ahol két éjszakára volt szállásunk. Az út már Bacalártól kezdve autópálya szélességű és minőségű volt, ennek ellenére nagyon kevés autóval találkoztunk. A 27 ezer lélekszámú városkában megálltunk egy rövid időre, elsősorban azért, mert elfogyott a mexikói pesónk, és szerettünk volna amerikai dollárt beváltani, ugyanakkor annyira tipikus mexikói kisvárosnak tűnt, hogy nem szabadott elmenni csak úgy mellette. Ezt a várost elkerülik a turisták, hiszen távol esik minden fontos látnivalótól, ezért jelenlétünkkel elég nagy feltűnést keltettünk. Mindenki mosolygott ránk az utcán és rendkívül készségesek voltak, ha valamit kérdeztünk.
A kisváros főterén, a szökőkút és a piros-fehér-zöldre festett modern szobor mellett, a kocka alakúra nyírt fák alatt zajlott a helybeliek társadalmi élete. Az egész olyan volt, mintha egy mexikói szappanopera kellős közepébe csöppentünk volna mellékszereplőknek.
Ami a dollár beváltását illeti, szombat lévén egy bank sem volt nyitva, így esélyünk sem volt a tranzakcióra. A szállodák recepciósai ellenben az amerikai dollár szó hallatára egyszerűen süketnek és hülyének tetették magukat, mintha nem értenék, miről is van szó, és hogy mit is akarunk. Nem sikerült pénzt váltani, de szerencsére a város szélén hitelkártyával tudtunk tankolni.
Kora délután, több mint 200 km megtételét követően érkeztünk meg Palenque városába. A szállás elfoglalása előtt felkapaszkodtunk a dombra épült település szűk utcáin a színesre festett házak között, bankot vagy váltóirodát kerestünk, mert annyi pesónk sem maradt, hogy a romváros megtekintésére a belépő jegyeket megvásároljuk. Végül sikerrel jártunk, ennek örömére egy bevásárlóközpontban be is vásároltunk, gyümölcsöt és zöldséget, mexikói kukoricasört és ásványvizet, amiből rengeteg elfogyott minden nap.
Ez a város teljesen más volt, mint Escarcéga. Rendezett volt, tiszta és elegáns, rengeteg turista és helybeli sétált az utcákon, a szokásos kocka alakúra nyírt fák alatt a főtér padjain öregek és fiatalok tárgyalták meg a világ fontos kérdéseit. A sétálóutca tömve volt divatos üzletekkel, éttermekkel és internetkávézókkal, mindenhonnan hangosan szólt a zene.
Szállásunk a romváros és dombra épült városka között volt, szállodák és éttermek között, a Hotel Villas Kin-Ha elnevezésű bungalófaluban, amely egy trópusi virágokkal teleültetett és maja szobrokkal díszített parkban szétszórt ovális házacskákat és egy hatalmas kültéri medencét foglalt magába.
Palenque, amely ma a Világörökség része, az egykori a maja birodalom délnyugati részének legfontosabb városa volt. Virágkorát a 7. században, Pakal király uralkodásának idején élte, ekkor épültek a legjelentősebb épületek.
Az itt látható létesítmények teljesen egyediek, sem az adott korszakra, sem más maja településekre nem jellemzőek, ugyanakkor építészetileg rendkívül harmonikusak. A legfontosabb épület a Palota, amely 10 m magas, 75 m széles és 100 m hosszú. Ebből emelkedik ki a négyemeletes szögletes torony, amely vagy csillagvizsgálóként, vagy pedig katonai megfigyelőhelyként szolgált. A Palotával szemben áll a Feliratok temploma, amelynek bejáratát hat oszlop támasztja alá. 1949-ben egy mexikói régész fedezte fel azt, hogy a templom belseje egy sírkamrát rejt. A szarkofág tetején levő domborműből derült ki, hogy Pakal király holttestét találták meg. A király egy zöld jade kövekből készült halotti maszkot viselt, ehhez hasonlót a legtöbb ajándéktárgyakat árusító üzletben lehetett vásárolni.
A Kereszt épületegyüttes három különálló templomból áll, a Kereszt, a Leveles Kereszt illetve a Nap templomából, ezeket már Pakal király halála után a fiai építették. Említést érdemel még a Gróf temploma, az épület a nevét a maják rajzait és domborműveit tanulmányozó francia felfedezőről kapta, aki a kutatásai idején az akkor még romos épületben lakott.
Palenque építészeti emlékeinek nagy része máig nincs feltárva, az őserdő rejti azokat foglyul, annak ellenére, hogy az elmúlt években kutatók és régészek folyamatosan dolgoznak a romok helyreállításán. A romváros bejárata előtt rengetegen voltak, mindenki el akart adni valamit, főtt kukoricát, gyümölcsöt, ajándéktárgyakat, ásványvizet, vagy pedig a parkolásban kívántak önkéntesen és lelkesen segédkezni. Annak ellenére, hogy Palenque távol esik úgy a maja Riviérától, mind Mexikóvárostól, meglepően sok volt a turista. Számos mexikói család, és helybeli kisiskolás volt a romok között, ez utóbbiak osztálykirándulás keretében érkeztek. Számomra roppant érdekesnek tűnt, hogy nálunk a budapesti iskolások Kőszegre, a kőszegiek pedig Budapestre mennek osztálykirándulásra, a mexikói diákok pedig Palenquébe!
Maga a romváros gyönyörű helyen terül el, egy magaslaton, közvetlenül a sűrű őserdő mellett, gondozott, virágokkal teli pázsitos parkban. Hatalmas, 50-60 m nagyságú fák vették körül az épületeket, és a bőgőmajmok több kilométerre elhallatszó hangjától visszhangzott az egész környék. Külön szépsége a helynek, hogy a parkot több, a maják által szabályozott patak keresztezi, és a romok melletti vízesések csodálatos környezetet és hangulatot nyújtanak. Palenquében a magas páratartalom és a gyakori esőzések miatt minden hatalmasra nő, a virágok, a fák, a levelek, olykor úgy éreztem magam mellettük, mint Gulliver az óriások földjén.
Minden épületet megmásztunk, amelyet lehetett, a palotát, a domboldalon elhelyezkedő Kereszt épületegyüttest, a Feliratok temploma ellenben nem látogatható. A romvárost két-három óra alatt körbe lehetett járni. A szálláshelyre visszatérve örömmel konstatáltuk, hogy a bungalók tele vannak európai, pontosabban szlovák turistákkal, akik egy autóbuszos körutazáson vettek részt. A szálloda területén található medencében úszkálva gyanakodva méregettük egymást, valószínűleg ők is meghallották, hogy magyarul beszélünk, és majdnem „földiek" vagyunk.
Este a városba mentünk vacsorázni. A fő téren egy színpad volt felállítva, amelyen különböző helybeli együttesek léptek fel, és a színpad előtt gyermekek táncoltak a zenére. Az egyik internetkávézóban sikerült minden aggódó ismerősünknek e-mailt küldeni, hogy megnyugtassuk őket, még megvagyunk. A tér mellett, egy hangulatos étteremben vacsoráztunk, a jelenlevők egy hatalmas kivetítőn a guatemalai focicsapat és egy európai csapat játékát követték, egyhangú, hangos kiáltásokkal biztatva a szomszédos Guatemala játékosait. Az étterem tulajdonosa minden ablakot és ajtót kinyitott, hogy a téren sétáló, gyöngyöket és karkötőket árusító gyermekek és felnőttek is láthassák a meccset.

Másnapra terveztük be utunk talán legizgalmasabb helyszínének megtekintését, az Usumacinta folyó partján található, őserdőben levő Yaxchilánt.
Yaxchilán egy ókori maja város, amely a klasszikus maja korszakból származik, Kr. u. 250-900 között a déli területek fontos városa volt. Mivel a folyó egyik természetes kanyarulatában fekszik, három oldalról víz veszi körül, és a mai napig csak a folyón vagy kisrepülővel lehet megközelíteni. Egy keskeny, 160 km-es út vezet Palenqueből a lakandon indiánok földjét érintve Frontera Corozalba, ahonnan lehetőség van csónak bérlésére.
A guatemalai határig vezető út kisebb és nagyobb indián falvacskákon vezetett át. Nagyon figyelmesnek kellett lennünk vezetés közben, mert az út széle tele volt papayát, mangót és kukoricát áruló kisebb és nagyobb gyermekekkel, akik szaladtak a kocsi mellett. Nagyon szegény települések voltak, kis bambusznád kunyhókkal, olykor takarosabb iskolaépületekkel. Utunk során lovasokkal is találkoztunk, akik a ranchre igyekeztek, és asszonyokkal, akik a fejükön, ki tudja milyen messziről, színes korsóban szállították az ivóvizet. A legfurcsábbnak mégis az tűnt, hogy mindegyik indián faluban volt egy vadonatúj aszfaltozott kosárlabdapálya, amely teljesen elütött a környezettől. Egyszerűen nem értettük meg azt, hogy a mexikói államnak miért kosárlabdapályák építésével kell segítenie az amúgy 160 cm-nél nem magasabb maja indiánokon!
Elképesztő alakú hegyek mellett kanyargott az út, csodálatos azúrkék folyók felett mentünk át, amelyekben gyermekek úszkáltak. Nagyon sok kukoricaültetvényt lehetett látni, mivel Mexikóban a kukorica képezi a legtöbb étel alapanyagát, sok esetben kétszer is terem évente a klímának köszönhetően.
Az egyik falu előtt fekete maszkot és terepszínű ruhát viselő csoportosulás zárta el az utat keresztbe. Fogalmunk sem volt, hogy kik ők, de nagyon vidám, kedélyes volt a hangulat közöttük, velünk meg udvariasak voltak. Azt mondták, hogy ők zapatisták, és egy bizonyos összeget kérnek tőlünk útdíj gyanánt, másképpen nem mehetünk tovább. Mivel jelképes összegről volt szó, meg hát nem is tehettünk mást, gondolkodás nélkül átadtuk a pénzt. Chiapas államra jellemző a zapatisták jelenléte. Mozgalmuk a legendás mexikói forradalmár, Emiliano Zapata után kapta a nevét, akinek a kultusza a mai napig él az ország emlékezetében, különösen a szegények körében. Ő volt az egyik vezetője az 1910-es évekbeli mexikói forradalomnak, amit egy földreform követett, ebből viszont a zömmel indiánok által lakott Chiapas állam kimaradt. Bár a zapatisták gerilláknak vallják magukat, az erőszak nem a kenyerük, kivéve, ha közösségüket támadás éri. Két évtizede állnak ki mind a környék, mint egész Mexikó indián lakosságának jogaiért és megvalósítottak egy többé-kevésbé függetlennek mondható, közvetlen demokráciát az ország határain belül. Tevékenységük nem mindig mondható sikeresnek, mert a zapatista falvak ki vannak téve a mexikói hadsereg és a kormány által fizetett milíciák folyamatos zaklatásának. A nem zapatista chiapasi települések sok segélyt kapnak az államtól, míg a lázadóké még áramot se mindig.
Frontera Corozal a Guatemalát Mexikótól elválasztó Ucumacinta folyó partján található falucska, amelyet egy rossz minőségű úton lehet megközelíteni. Yaxchilánnak és az idelátogató turistáknak hála, a helybeliek fő pénzkereső tevékenységét a romvároshoz vezető csónakos túrák jelentik, ugyanakkor Tikalba, az egyik leghíresebb guatemalai romvárosba is itt, a folyón át visz az út Mexikóból. Amikor elindultunk Palenqueből, fogalmunk sem volt, hogy mire számítsunk, hogy hogyan működik a csónakok bérlése, lesz-e egyáltalán csónakos a folyóparton, vagy nekünk kell keresgélnünk erre vállalkozókat a faluban. Szerencsére a folyó partján rengeteg nádfedeles, keskeny motorcsónak állt, turistákra várva. Mivel egynek a bérlése kettőnk számára költséges lett volna, várni kellett, hátha jön még turista. Hamarosan befutott egy turistabusz, a Palenqueben már megismert szlovák csoporttal, akik szívesen megengedték volna, hogy csatlakozzunk hozzájuk, csakhogy ők a folyó túloldalára, Guatemalába igyekeztek. Végül egy idegenvezetővel utazgató középkorú belga párral kötöttünk egyezséget és béreltünk közösen csónakot.
Az Ucumacinta folyó Tisza nagyságú, 100-130 m. széles, de az esős időszakban valóságos folyammá duzzad. A csónakot vezető indián megmutatta, hogy milyen magasságig ér olyankor a víz. A lélekvesztő,- mert másnak nem lehetett nevezni a csónakot- ha örvénybe kerültünk, valósággal beleremegett a víz sodrásába.
Mivel nem vagyok egy gyakorlott úszó, folyamatosan arra gondoltam, hogyan fogok kiúszni a partra, ha netán süllyedünk, de férjem megnyugtatott, hogy ilyen gondom ne legyen, a folyó tele van krokodilokkal, nem lesz úszásra szükség. Valóban, a két parton száraz farönkként napoztak a hatalmas állatok, de a folyóban is felbukkant néhánynak a feje. A csónakos viccesen megjegyezte, hogy lehetőleg ne dugjuk a kezünket a vízbe, mert a piranhák miatt nem látjuk azt viszont. A krokodilok jelenléte ellenére a folyó guatemalai oldalán gyermekek fürödtek a sekélyebb vízben, miközben teheneket itattak.
Egy órás utazás után érkeztünk meg Yaxchilánba. A folyó itt már jóval keskenyebb volt, alig volt sodrása. Néhány csónak már állt a rögtönzött kikötőben. Útitársainkkal úgy egyeztünk meg, hogy három óra múlva találkozunk a csónak mellett, annyi időt engedélyeztünk magunknak a romváros felderítésére.
Ez a hely nagyon vadregényes volt. Turista alig volt, árus egy sem, ellenben már az első lépések megtétele után bőgőmajmokat fedeztünk fel az ösvény melletti fákon, déli sziesztájukat tartották éppen. A romváros területére egy épületen át lehetett csak bejutni,- feltéve, ha valaki nem akart az erdőn át csapást vágni. Ezen az épületen több, kúp alakú nyílás is volt, ezeknek a tetejéről denevérek lógtak, de a sok közül csak az egyik volt az igazi, labirintusszerű bejárat, ezért mindegyikkel próbálkozni kellett.
A romvárosban az épületek a folyóval párhuzamosan helyezkedtek el, ezek mind a klasszikus maja korszakban, tehát Kr. U. 300-900 években épültek. Yaxchilán II. Páncél Jaguár király uralkodása alatt élte fénykorát. A várost 1881-ben fedezték fel, a XX. század elejétől pedig megkezdődött a romok feltárása. A nagyobb épületeken kívül sok faragott kő, sztéle volt látható, a legtöbb közülük Madár Jaguár királyt és feleségét ábrázolta.
A leghíresebb épületekhez, így a 33-as számot viselő, dombon található templomhoz lépcsőket kellett mászni, ami a 36 fokos hőségben megerőltető volt.
A belga házaspárra kevés időt még várni kellett, addig üldögéltünk a folyó partján. Az Ucumacinta túloldalán, Guatemalában, tőlünk 200 m-re egy kis kunyhóból szállt fel a füst, és mi arra gondoltunk, hogy egy indián asszony épp most főzi az ebédet családjának.

A Yaxhilántól 30 km-re található, színes freskóiról híressé vált Bonampak volt a következő állomásunk. A város még a spanyol hódítók érkezése előtt elnéptelenedett és feledésbe merült, csak a környék erdeiben élő lakandon indiánok tudtak a létezéséről. 1946-ban a helyiek elvezettek egy amerikai fényképészt a romokhoz, amelyben szépen kifestett termek vannak, azóta tudnak a tudósok és régészek a létezéséről. Az épületek tetején becsordogáló esővízből kicsapódott kálcium karbonát vonta be a freskókat olyan védőréteggel, hogy színük az évszázadok alatt alig fakult. A lakandon indiánok falvaiban szállásra is van lehetőség, néhány pesóért függőágyat lehet kibérelni a házakban.
A romváros felé vezető út elején néhány indián férfi várta a turistákat, hosszú kibontott fekete hajjal és hófehér ruhában. Nagyon udvariasan tájékoztattak bennünket, hogy saját gépkocsival a területükre nem mehetünk be, ellenben ha átülünk az ők- meglehetősen rozoga állapotban levő - autójukba, akkor elvisznek bennünket csekély összegért a romokhoz. Amikor kiderült, hogy a kisbusszal való oda-vissza utazás, valamint a romok bejárása több mint három órát vesz igénybe, úgy döntöttünk, kihagyjuk Bonampakot. De ezt azóta is rettenetesen bánjuk!
Mielőtt visszatértünk Palenquebe, elmentünk a Misol Ha vízeséshez, amely 20 km-re található a várostól. A 40 méter magas vízesés mögött egy 50 méter mély barlang is található, ehhez kiépített járdán lehet eljutni. A vízesés környékén nagyon szép vendégházak épültek, és aki akar, egy keskeny ösvényem felmehet a vízesés tetejére.
Utolsó palenquei esténket újra a városban töltöttük el, ez alkalommal egy helybeli , Tropi Tacos elnevezésű gyorsétterembe tértünk be vacsorázni. Elmondhatom, hogy a sok izgalmas mexikói étel közül itt ettük a legfinomabbat és legemlékezetesebbet. A szállásra vezető úton sajnos sikerült elütnöm egy arra sétáló magányos tobzoskát, ami miatt nem sikerült nyugodtan aludnom.
Másnap reggel elindultunk Campeche államba, ahol szállásunk az óceánparton található Campeche városában volt. Közel 350 km megtétele várt ránk, de előbb még vissza kellett menni ugyanazon az úton Escarcéga városáig, amelyben már ismerősként üdvözöltük a település szélén levő maja asszony szobrát.
Escarcéga előtt megpillantottunk egy temetőt az út mellett, ami felkeltette a kíváncsiságunkat.
Színes házak jelképezték a sírokat, házak, amelyek rikító, élénk színre voltak mázolva. Mintha a házban élne az elhunyt személy. Olvastuk, hogy Mexikóban az élők nagyon másképpen viszonyulnak a halottaikhoz, mint mi itthon. Ott a halottak napja egy népünnepély, nem a gyászról szól. Halottak napján minden család oltárt épít otthon, amelyre kiteszi elhunyt szerette arcképét, a sok narancssárga virág és papírból készült csontvázak közé. Sokan a csokrokon kívül a halott kedvenc ételeit és italait is elhelyezik az oltáron, de a tequila sem maradhat el, valamint az ánizzsal fűszerezett édes cipó, a halotti kenyér, amelyet csak ilyenkor sütnek a pékek. Este a családok kimennek a temetőbe, csokoládékoponyákkal ajándékozzák meg egymást, majd a sírok mellett esznek-isznak, jól berúgnak, és hangos zenét hallgatnak reggelig. Mindezt azért teszik, mert azt hiszik, hogy halott hozzátartozóik visszajönnek a túlvilágról, ezért étellel, itallal és zeneszóval várják őket. A mexikóiak úgy tartják, hogy a halál az élet természetes része, és nem azon kell búslakodni, hogy a szeretett személy eltávozott, hanem annak kell örülni, hogy itt volt köztünk, részese volt életüknek. Talán maga az elhunyt is jobban örül a túlvilágon, ha a családtagjait jókedvűnek látja, és nem szomorúnak.
A temetőkben minden családnak van egy takaros kriptája, ami gyönyörűen ki van festve a legelképesztőbb színekre, rózsaszínűre, kékre, zöldre, és természetesen itt is minden tele van virággal és gyertyával. Ezek a ház- kripták olyanok, mint az igazi házak, ablakokkal, csinos csipkés függönnyel, ajtóval. Mintha a majákat az evilági életnél sokkal jobban érdekelné a túlvilág, mert minden, aminek köze van természetfelettihez és a halálhoz, túlcsordul a színektől.
Escarcégát elhagyva nagyon lelassultunk, útépítés volt hosszú-hosszú kilométereken át.
A táj is megváltozott, az út melletti élénkzöld esőerdőt felváltotta az alacsony, bozótos sűrű erdő. Nagyon nehéz szívvel búcsúztunk el Chiapastól, mexikói utunk során ez volt a legautentikusabb, legzöldebb és a legszebb állam.

G.K.Enikő
megjelent a wwww.vaskarika.hu portálon 2014.03.21-én

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése