2013. május 1., szerda

Egy Beatle földi élete és halála- George Harrison

2013.05.01. - Gróf István

Egy Beatle földi élete és halála - Különleges mozifilm George Harrison-ról

A Savaria Mozi levetítette rocksorozatának negyedik, egyben utolsó előadását, a George Harrison: Living in the Material World – c. , 2011-ben készült alkotást.
Ez a film azonban sokban eltért az eddigiektől. Egyrészt egy neves filmrendező, Martin Scorsese alkotta meg, akinek e zenei birodalom nem ismeretlen: annak idején a Woodstock-i fesztivál dokumentumfilmjének segédrendezője volt, hazája fekete népzenéjéről, a bluesról pedig hétrészes, egészestés filmet forgatott, de a Rolling Stones legutóbbi világturnéjának, a Shine a Light -nak New York-i koncertjét is ő rögzítette filmszalagra. A másik differencia pedig az, hogy ez a film semmiképpen sem nevezhető zenés filmnek. Ez szigorúan egy dokumentumfilm, régi, fekete-fehér film-bejátszásokkal, számtalan egyéb dokumentációval, 37 riportalanyt megszólaltatva. Harmadrészt a film kétrészes volt, több mint két és negyedórán át tartott, nem úgy, mint a figyelmet talán ily hosszú ideig lekötni nem tudó koncertközvetítések.
Sok mindent tudtunk mi már a híres Beatles együttesről, még abban az időben is, mikor a diktatúra hivatalos kultúr-propagandája sem a támogatott, sem a tűrt, hanem a harmadik 't', a tiltott kategóriába sorolta a beatzenét kezdetben. Aztán a 60-s évek közepén ez a nézet sokat puhult, köszönhetően a műfaj hazai művelőinek, az Illésnek, az Omegának, és már nemcsak a Radio Luxembourgról, vagy a Szabad Európa rádióból szólhattak a dalok, hanem a Magyar Rádió műsorai is játszották a lemezeiket, és a TV-ben láthattuk a sikolyokkal tarkított koncert-bejátszásokat is.
De sok mindent nem tudtunk. A bejátszások időrendben haladtak: George gyermekkora, testvérei nyilatkozatával. A következő jelenetek Németországban, a hamburgi St. Pauli negyed mulatójában lettek rögzítve, a zenekar összekovácsolódásának helyén és idején. Az, hogy az akkor ott játszó 5 fiatal, John Lennon, Paul McCartney, hősünk, a gitározni már akkor kiválóan tudó George Harrison, Pete Best dobos és Stuart Sutcliffe gitáros hogyan jött arra rá, hogy az 50-es évek vad amerikai rock'n'rollját, a mézszirupos amerikai ének-stílust, a doo-wah-t, valamint a brit Lonnie Donegan által sikerre vitt skiffle-hatást olyan optimálisan ötvözze, hogy abból új, világot megrengető stílus, a beatzene szülessen meg, az örök rejtély marad. Ehhez kellett John pimasz, a hagyományokat semmibe vevő forradalmisága, Paul intuitív zenei tehetsége, kitartó szorgalmával együtt, George profi hangszertudása, majd később Ringo Starr, az addigiaknál jóval keményebb, határozottabb ütősmunkája is.
A nyilatkozók között sokat tudtunk meg Klaus Woormanntól, aki akkor rajongója, később, mint basszusgitáros, zenésztársa volt majd mindannyiuknak. Astrid Kircherr, a szép német lány, az ötödik Beatle, Stu kedvese szerényen nem mesélt arról, hogy a lumpen szálláshelyen alvó, tisztálkodni és rendesen étkezni nem tudó srácoknak ő biztosította lakásán a normális életkörülményeket.

1963: Liverpool- Cavern Club. Már a másfél milliós kikötőváros legnépszerűbb zenekaraként hódítanak a fiúk, napról-napra kristályosítva zenei stílusukat, az eddigi koppintott dalok helyett egyre több saját dalt gyártva. Talán nem kellett volna a híres, közismert akkori slágerek magyar fordítását feltüntetni: kiderült, hogy nagyon átlagos, mondhatni együgyű szövegekkel került ki a '63-64-es dalaik többsége a kifejezetten új, dinamikus, forradalminak számító énekstílus és hangszerelés mellett. George Martin, a lemezgyár hangmérnöke eleinte egy vezéregyéniséget akart a fiúk közül kiemelni, de - interjújában erre utalt - pár héttel később belátta, hogy ez így újszerű, és úgy lehet üzlet belőle, ha 4 egyenrangú srác alkotja a Beatlest. A beatle- mánia 1965-66-os túlzott viselkedésformáiról már volt tudomásunk: a filmbejátszásokon azok a képsorok kerültek elő, melyben a zenészek próbálják csendesebb tetszésnyilvánításra bírni a nagyobbrészt tinédzser lányrajongókat. Hogy ez sikertelen maradt, annak később az lett a következménye, hogy a banda hamar leállt a nyilvános szereplésekkel.
Az 1967-es dokumentum-bejátszásoknál már megszólaltatták a még élő két zenekari tagot, a „hetvenkedő", de kiváló karban lévő Pault és Ringót is. Minthogy a zajos sikerek után, melyeket az egyszerű, tiszta dalaikkal értek el, többre vágytak, elkezdődött az eltérő egyéniségek harca az együttes új zenei arculatának kialakításáét. Mivel a világ vezető rockbandájának nem volt egységes zenei koncepciója, elkezdtek kísérletezni, ami a Bors őrmester albumukkal vette kezdetét. John és Paul ezután maguknak írták a dalokat, amelyeket ők énekeltek, a többiek zenei kíséretével. És itt jött az egyik, eddig nem köztudott dolog: a szerény, csöndes, visszahúzódó George képességén alul kapott szerepet a megjelenő lemezeken, melyek persze az erkölcsi sikereken túl, többmilliós eladott példányszám esetén, anyagi előremenetelt is hozhattak. Pedig George egyre több jó dalt szerzett, de ezek vagy sohasem jelentek meg a Beatles albumain, vagy késéssel. Az 1967 utáni albumokon már 1-2 dallal reprezentálhatott a gitáros-énekes, mint pl. a Something, vagy a Here Comes the Sun, melyek bizonyítottak, és világslágerek lettek. A banda ezidőtájt ismerkedett meg az LSD-vel, amely fogyasztása jó pár éves késéssel lett legális Nagy-Britanniában is. A tagok, legalábbis az együttlétük alatt, sohasem vitték túlzásba a drogok fogyasztását, mint ahogy a dokumentumok is ezt bizonyították.

Főszereplőnk, a 22 éves fiatalember ekkortájt jutott válaszút elé: hit nélkül nem szeretett volna élni, de akkori hite nem volt követhető számára. Ekkor ápolt zenésztársi barátságot az indiai szitárművésszel, Ravi Shankarral, akitől az egzotikus zenei elemeket elsajátítva be is építette dalaiba. Később, indiai utazása során megismerte a hindu vallást. A materialista Harrison ettől kezdve spirituális Harrisonná változott, élete végéig. A filmben talán a kelleténél több az indiai jógik, zenészek által adott interjúk száma, és az is feltűnt, hogy mindegyikük, akár köldökig érő szakállal, akár kopaszon nyilatkozott, kiválóan beszélt angolul, azaz több időt töltöttek a mesterek a fejlett Nyugaton vallásukat, zenéjüket eladva, mint otthon. Egy biztos azonban, George rajongását a hindu vallás iránt először átvitte zenekari társain, akik szintén Indiába mentek el meditálni, majd talán az egész fejlett nyugati világban divattá tette azt.
A film bejátssza azokat a felvételeket, mikor a banda tagjai már a feloszlás felé menetelnek: Paul kivételével egyikükben sem volt már meg a közös munka folytatáshoz szükséges akarat, ő pedig feladta egyoldalú törődését a Beatles összetartása ügyében. Erről a végzetes időszakról nem csak a még mindig macsós kinézetű basszusgitáros - akivel George a legtöbbet veszekedett - vagy az azóta rendkívüli magabiztosságot szerzett dobos nyilatkozott, hanem John Lennon özvegye, Yoko Ono is. George önálló művészi karrierjének beindulásáról mesélt a nyugati világ legfelkapottabb impresszáriója, Phil Spector is, aki a hirtelen magára találó gitáros mellé állt, és segédkezett első önálló albumának, az All Things Must Pass c., a rocktörténelem első tripla albumának létrejöttében. A My Sweet Lord nemcsak e lemez, nemcsak Harrison életművének, hanem a beattörténelemnek is egyik csúcsdarabja lett. Majd jött a rockvilágban azóta közkedvelt jótékonysági koncertek első, a nevéhez köthető megrendezése, a bangladeshi szegények megsegítésére összeverbuvált bulija, melyet New York-ban tartottak, sok híres rockzenész meghívásával.
A film ezután már nem időrendben halad Harrison munkásságában. A zenész a 80-as évekbeli kirándulását a Travelin' Willburys együttessel Tom Petty amerikai gitáros- énekes, az együttes tagja tolmácsolta vidáman, mintegy felelevenítve a lemezfelvételek közti ötlethalmozás eredményeképpen piacra dobott két album sikerét.
A rendező a film végén a középkorú, a hindu vallás és második házassága révén lélekben megnyugodott zenész magánéletét próbálta bemutatni. A hatalmas, egykor elhagyott kastélyát családjával belakta, aktívan kertészkedett, az őstermészet megszállottja volt. Megrázó volt annak felidézése, ahogy özvegye, Olivia elmesélte az 1999 december 30-i gyilkossági kísérletet, melyet egy őrült követett el a házaspár ellen. Ebben George súlyos sérüléseket szerzett a tüdején, amely már később könnyebben adta meg magát a tüdőrák támadásának. Az egyik legtöbbet nyilatkozó interjúalany az az Eric Clapton volt, akivel élete végéig örök barátságba maradt, annak ellenére, hogy Clapton elszerette Harrison első feleségét, Pattie Boyd-ot. Érdekes módon a már koros egykori modell egészen másként mesélte el lebukásuk történetet, mint a másik érintett, Clapton. Furcsa volt hallani azt is, hogy az erősen individualista bluesgitáros mennyire nem akarta volna a szoros kötöttséget feltételező Beatles tagságát bevállalni, annak rengeteg előnye ellenére sem. Szintén érdekes, sokunk által nem ismert kapcsolatot mutatott be a film: ki tudta volna, hogy George-nak rengeteg barátja volt nem zenészek között is? Jackie Stewart, a neves skót Forma-1-s pilóta ugyanúgy házába bejáratos haver volt, mint a Monty Python rendezőgárdája, akik tehetős barátjuk, George 4 millió dolláros támogatásával készítették el pl. a Brian élete c. absztrakt, humoros filmjüket.
Három, számomra megrázó jelenetet rögzített Scorsese a halállal kapcsolatban. Az egyik a csapat vezéregyénisége, John Lennon meggyilkolása utáni reakciók, köztük George azonnali gesztusa az emlékkoncert megrendezésével. A másik a Willburys aktív időszakában elhunyt Roy Orbison halálesete, ahol a bandatagok szembesültek azzal, hogy bármelyikük is lehetett volna az elhunyt. A harmadik Ringo Starr emlékezése volt George-ról, melyben az örökké nevetős, jókedvű egykori zenésztárs ekkor bizony elkönnyezte magát, és „bőgök itt, mint egy szar szappanoperában" mondatával próbálta- sikertelenül- leplezni érzelmességét.

Ami kimaradt a filmből, az a kemény drogozás korszaka, és a szertelen csajozások hosszú időszaka volt. A dokumentumfilmnek ezekről is szólnia kellett volna, de ez a rendező azon céljával, hogy e melegszívű, egyenes, őszinte, sztárallűr-mentes zenészlegendát bemutassa, megmagyarázható.
A zenék jó minőségben, megfelelő hangerővel szóltak és Harrison majd mindegyik nevezetes alkotása elhangzott a sok-sok Beatles-örökzöld mellett. Jó volt hallgatni, látni őket, Őt. És persze emlékezni is...

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2013.05.01-én.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése